Kapu, 2012. szeptember-október (25. évfolyam, 9-10. szám)

MAGYAR MÚLT - Kristóf Zoltán: Őshonosak vagyunk-e a Kárpát-medencében?

KAPUM ÉVFOLYAM portját és Y-kromoszómális haplotípusát is (M173 és M17 - az új jelöléssel Alb és Rial). Mindez csupán a szerzők elmeszüleménye, mert egyik barlangban sem találtak emberi csontmaradványo­­kat, amelyekből a fenti adatok meg lehetne állapítani. Azonban óvatlanul elárulják, mennyire légből kapott állítá­sokkal próbálják félrevezetni olvasóikat, ugyanis néhány oldallal odébb kijelen­tik, hogy "az istállóskői műveltségben nem találtak emberi maradványt, így az ember típusa meghatározhatatlan." A szerzők szerint a dombokon és a folyóvölgyekben 25 ezer évvel ezelőtt megjelent gravetti kultúra népe is magyar volt. Sőt felfedezik, hogy 13 ezer évvel ezelőtt a Dunántúlon már megje­lentek a székelyek, akikhez 7500 évvel ezelőtt a palócok és a barkók is csatla­koztak. Ám szokásukhoz híven egyik esetben sem közlik a bizonyítékokat, amelyek igazolnák a szenzációs felfede­zéseket. Cser Ferenc és Darai Lajos megálla­pítják, hogy "a magyar népi ábrázoló művészetet a növényi elemek jellemzik. Állatokat ritkán ábrázolnak, azok is zömükben madarak, vagy legelésző­ állatok, mint pl. a szarvas. Ragadozó állatokat a magyar népművészet szinte sehol sem ábrá­zol. Ha szembe állítjuk vele az eredeztetési elmélet forrásait, akkor azt kell látnunk, hogy mind az obi-ugor népek, mind a sztyeppei lovas nagyállattenyésztők nagyon nagymértékben ábrázolják a ragadozó állat­okat. köztük is a ragadozó madarakat. Pl. az Árpád-házi legenda szerint a turulmadár (sasszerű nagymadár) a törzs totemállata. Mégis, már a honfoglalás kori temetőkben sem találunk ragadozó állatot ábrázoló sír­mellékleteket, a ritkán előfordulókat is zömmel a sztyeppes területeken." A fenti­ek szerint a szerzőpáros nem hallott a rakamazi turulos hajfonat-korongokról, a bezdédi tarsolylemez griffjéről, a karó­­si ezüst övvezeten látható turulról, hogy csak néhányat említsünk a ragadozó állatokat ábrázoló honfoglalás kori sír­mellékletek közül. Azonban még az előbbi kijelentésüket is alul tudják múlni, amikor azt állítják, hogy "a hon­foglalók nem hagytak maguk után régésze­­tileg jelentősebb nyomot, azaz megkülön­böztethető emléket." Vagyis semmit sem tudnak a 10. századi magyar sírokban feltárt részleges lovas­ temetkezésekről, halotti álarcokról, magyar szablyákról, tarsolylemezekről, szíjvégekről és hajfo­­natkorongokról. Cser Ferenc és Darai Lajos a legismer­tebb avar régészeti leletekről kijelentik, hogy "a griffes-indás jelzőt a sírmelléklete­ken talált hímzés alapján kapták. Ez azt jelenti, hogy a műveltség felfogása nagy­mértékben egyezett a későbbi magyarságé­val: nem azokat a jelképeket hímezték az eszközeikre, ruháikra, amik a sztyeppei nagyállattenyésztőket jellemezte, hanem olyanokat, amiket a letelepedett, a földmű­ves ember használt." Az "alternatív régé­szek" tájékozatlanságát mutatja, hogy halvány fogalmuk sincs a griffes-indás ábrázolásokról, amelyek nem az avarok hímzett ruháin (azok ugyanis elporlad­tak), hanem a préselt lemez és öntött bronz övvezeteken maradtak meg. Végül megállapítják, hogy "a letelepe­dett népességre már az ún. honfoglalás ide­jén is a növényeket ábrázoló, mellérendelő szemlélet volt a jellemző, ezért a mai műveltség elemeit visszavezethetjük a hon­foglalás előtti népességre is. Ez a jellemző­jük élesen megkülönbözteti a magyarságot mind föltételezett elődeitől, mind pedig Árpád honfoglaló népétől. Ez utóbbiak csak az uralkodó előkelőket és nem a magyar népi tömegeket jelentették." E kije­lentésükkel újra számot adnak hiányos régészeti ismereteikről, és beleesnek a saját maguk által ásott verembe. A lete­lepedett köznép jellemzőjének vélt, a honfoglalás idejéből származó növény­­ábrázolások ugyanis nem a mellékletek nélküli köznépi sírokból kerültek elő, hanem a vagyonos réteg ékszerein és a katonasírok tarsolylemezein jelentek meg. E tárgyakat az előkelők viselték, akiket a szerzőpáros Árpád türk nyelven beszélő katonanépének és a földművelő őslakosság idegen elnyomóinak tart. Cser és Darai a régészeti emlékek díszí­tésformáinak osztályozásával a növényi ábrázolásokat a letelepedett őslakosok­nak, a ragadozó állatok ábrázolását a bevándorló népességnek tulajdonítják, de vélekedésüknek az égvilágon semmi alapja nincs. A 10. századi magyarság kultúrájának keleti gyökereit nagyon sok szerző tár­gyalta már, ezért azokat itt fölösleges részletesen ismertetni. Bakay Kornél keleti eredetünkről megállapítja: "a magyarság keleti kapcsolatai azonban rend­kívül erősek. Közel 3000 esztendő óta kimutatható egy egységes kultúra Belső- Ázsiától a Kárpát-medencéig, amelyet összefoglalóan szkíta-hun műveltségnek szoktunk nevezni." A 10. századi magyar kultúra szkíta gyökereire utal a vérszer­ződés, a szarvas-kultusz, a lovas íjász harcmodor, a részleges lovas­ temetkezés és a halotti álarcok használata. A szkíta­hun kultúrkörbe tartozó kárpát-meden­cei régészeti leletek azonban csak az elő­kelők sírjaiban fordulnak elő. A jelen­ségre Bakay Kornél a következő magya­rázatot adja: "tudományos szempontból, módszertanilag helyesen járunk-e el akkor, ha a leggazdagabb, legrangosabb, legértéke­sebb temetkezéseket vesszük alapul, holott a népet kitevő többség bizonyosan sokkal egyszerűbben élt és halt. Bár ez kétségtele­nül igaz, mégis helyes utat követünk, hiszen őseink körében mind a hagyományo­kat, mind a külsőségekben megnyilvánuló szokásokat sokkal jobban megőrizték az előkelők, mint a közemberek. S nemcsak gazdagságuk okán, hanem azért is, mert ez szent kötelességük volt." Az embertani vizsgálatok Henkey Gyula antropológus évtizede­ken keresztül fáradhatatlanul kutatta a magyarság jelenkori embertani állapo­tát. Henkey teljesítménye egészen kivé­teles az antropológusok között, hiszen több mint 35 ezer embernek vette fel az adatait. A Cser-Darai szerzőpáros a 2008-ban megjelent Kárpát-medence, vagy Szkítia? című könyvében közli, hogy Henkey Gyula a közép-ázsiai embertani típusok (turanid, pamíri) 48%-os túlsúlyát tapasztalta a magya­roknál. 2010-ben már elvetik Henkey fenti adatát, s úgy vélekednek, hogy ezek a típusok lehetnek a "jégkorszaki cro-magnon típusú emberek utódai is", sőt kiemelik, hogy számunkra a cro-mag­­non típusok érdemelnek külön figyel­met. Ez az ötletük azonban nem a vizsgá­latok eredményein alapul, ugyanis Kiszely István szerint a cro-magnoid típus előfordulása egyetlen Kárpát­medencei területre sem jellemző. A szerzőpáros azt írja Henkey Gyuláról, hogy a turanid és a cro-mag­­non­d típus keveredéséből származó embereket a turanidhoz sorolta. Ez a vélekedésük azonban nem fedi a valósá­got, ugyanis éppen Henkey Gyula rótta meg Lipták Pált, aki, a szovjet antropo­lógusokat követve, a turanid típusnak csak az erősebben mongoloid változatát minősítette turanidnak, és annak nagy­részt europid jellegű formáit pedig a szakirodalom által nem ismert cro-mag­­noid C-nek nevezte el. Lipták Pál ezzel elrejtette a magyarság legnagyobb össze­tevőjét, a turanid típusnak nagyrészt europid jellegű formáját. Cser és Darai nem említik meg, hogy az antropológusok vizsgálatai szerint a turanid a magyarság legelterjedtebb embertípusa, amely az ország egyes vidé­kein a 35-40%-ot is eléri. A magyarok || MAGYAR MÚLT Hw v/

Next