Kapu, 2014. november-december (26. évfolyam, 11-12. szám)

KULTÚRA - Viczián Sándor: Ezüstdió

- Nem fáztunk meg, csak én egyedül! - válaszolta. Ezután elindult a pince patikájába, ahol tölgyfa hordójában tárolja az orvosságot, az ilyen és hasonló esetekre. A köd lassan kezdett fölemelkedni a mennyország irányába. Néhol még gombócok­ban keringett, helyenként pedig fátyolosan lebegett, ahogyan az ember lehelete szokott, amikor a torkában ragad az utolsó szó. Botladozva lépkedtem az udvar közepén és eszembe jutott Mari éneke. Járom a táncot, lépem a táncot, mosolyog a nap. Hajamba fonja az arany sugarat. A botladozva­ lépkedést azért szeretem, mert ilyenkor okos gondolatok jutnak eszembe. Most például azon gondolkodom, hogy az évszakok miért különböznek egymástól, ahogyan a Pálingó-nővérek is. A legidősebb nővér, Zsófi, december 13- án született. Nem volt még három éves sem, amikor a nagyap­ja büntetésből a krumplis verembe zárta. A szülei ekkor távo­li rokonoknál vendégeskedtek. Amikor hazajöttek és keresni kezdték, akkor jutott eszébe az öregnek, hogy hol keressék. Zsófi­a három nap alatt megőszült. A haja egy deres káposzta­­földhöz hasonlított. Ilyenkor télen, amikor a kutyának hozza a reggelit, mindig morog valamit magában. Beleteszi az enni­valót a kutya tányérjába, majd ezután az eget bámulja. Sokszor naphosszat a kályha mellett ül, és csak mosolyog. Egyszer az orvos azt mondta a szüleinek: - Ezt a boldogságot az ő kincsük­től már elvenni soha nem lehet! Pintyőke, a második nővér, tavasszal mindig táncolva lép­ked. Táncolva megy az iskolába. Táncol, amikor a virágokat öntözi. Talán még álmába is táncol. Amikor pedig közeledik a nyár, elkezd sántikálni. Úgy tud sántikálni, hogy közben lab­dáznak a mellei. A harmadik nővér, Jolán, a nyár közepén látta meg a nap­világot. Testét fehér átlátszó ruha takarja, katicabogaras díszí­téssel, amelyet csak ősszel hajlandó lecserélni. Szemtanúja voltam, amikor ruhástól fürdette az anyja, mert csak így tudta a ruháját kimosni. A bőre olyan barna, mintha a nap reggel­től estig napraforgóolajban pirítaná. Szokták is mondani a szomszédok: - Ezt a lányt biztos, hogy a Gazsi muzsikálta a világra! Fürtöcske a legkisebb nővér. Ő a közeli présházban látta meg a gyertyafényt szüret idején. Azóta is a présház és a kör­nyéke a kedvenc játszótere. Ősszel mindig összegyűjti a leg­szebb faleveleket, majd beragasztja egy kockás füzetbe. A széles út felől csengő hallatszik. Abbahagyom a gondol­kodást a Pálingó-nővérekről, meg az évszakokról. Beletörődöm abba, hogy itt már semmi sem változik. Legfeljebb akkor változna, hogyha az oroszok feltalálnák az ötödik évszakot. Ez viszont nem történhet meg. Legfeljebb csak akkor, hogyha egy újabb Pálingó-nővér látná meg a nap­világot, vagy a gyertyafényt. Elsétálok a kapuig. Az egyre job­ban erősödő csengőhang felébresztette a kíváncsiságom. - Ki lehet az a bátor lovas, aki ebben a csenevész hóban be merte fogni a lovát a szánkó elé? - kérdeztem magamtól. A fehér lovat már messziről meg lehetett ismerni. Gondolhattam volna, hogy ez csak a Kecskés lehet! Ki lehet­ne más? Ez a ló mindig vágtázva közlekedik. Az előző lova is vágtázás közben döglött meg, ahogy a szomszédok mondják: - Szegény jószágot már csak a lendület vitte haza. Ez a pogány ember, képtelen volt megvárni, amíg megizmosodik a hó, zsörtölődtem magamban, közben járkáltam a kapu előtt. Buksi az eget figyelte. Nem sokkal később vadludak repültek el a házunk fölött. A Fekete-víz irányába repültek, talán a láncos kutya országába. A láncos kutyáról már többször is hallottam apámtól, amikor a katonaélményeit mesélte a barátainak. Csak azt nem tudtam meg tőle soha, hogy milyen fajta lehet ez a kutya. Puli, vagy komondor biztos nem lehet, ezek a faj­ták nem tűrnek meg sem láncot, sem pórázt a nyakukon. Szeretik a szabadságot! A gémeskút az udvarunk közepén nyújtózkodott. Körülötte eperfák őrködtek. Őrködni kellett éjjel-nappal, nehogy a kútban lakó ördög kiigya az összes vizet. Én nem féltem az ördögtől. Tudtam, hogy csak a rossz gyerekekkel barátkozik. Eddig még soha nem láttam az ördö­göt. Ahogyan most elnézem a kémény kanyargós füstjét, el tudom képzelni az ördögöt fekete szakállal. Bandi Béla is haza­felé ballagott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amikor befor­dult a tanyájukhoz vezető útra, mindig ugyanazt a nótát éne­kelte. Hogy melyiket? Azt nem mondanám meg, mert nem éppen bibliás nóta. Ezen a környéken tisztán lehetett hallani mindent. Az öreg Ambrus sógor mondta egyszer: - Amikor itt hangosabban köhög valamelyik szomszéd a nadrágjába, akkor biztosak lehetünk, hogy nem a kipattanó dugó hangját hallja az ember! Anyám már kétszer is szólt, hogy készítsek tűzifát, mert fogytán van már a ládában, amelyik ott terpeszkedik a kony­ha földes padlóján a tűzhely mellett. Ebben a ládában szokott lustálkodni a macska is, persze csak ilyenkor télen, mert bizony idekint kutya hideg van. Lassan dél felé egyenesedtek az óra mutatói, amelyek ebben a borús förtelemben olyan lassan ballagnak, akár egy behavazott árnyék. A gyomromat már csiklandozta az éhség. A tűzifát bepakoltam egy kosárba, majd ezután becipeltem a konyhába. A leves ekkor már a tányérban csillogott, a gombócok pedig a lábasban várták sorsuk beteljesedését. Ebéd után eszembe jutott, hogy megnézzem a karácsonyfadíszeket, amelyeket Vízkereszt óta nem is láttam. Amikor kinyitottam a dobozt, furcsa érzésem támadt. A homlokom gyöngyözött, a szemeim mintha szikráztak volna, akár a csillagszóró. Az angyalhaj pedig úgy libegett a kezeim között, mint amikor a lassú szél terelgeti a felhőket a hegyek csúcsai felé. Miután elmúlt ben­nem ez a párolgó érzés, visszatettem a dobozt a szekrény tete­jére. A délután eseménytelenül várta az estét. Gondolataim a közelgő Karácsony körül toporogtak. A következő reggelen furcsa zajra ébredtem. Olyan volt ez a hang, mint amikor a Tolvaj testvérek lőcsös kocsija bukdácsol a seregélyes úton, az őszi sár csipkésre fagyott mellkasán. Néhány pillanat múlva kinyitottam a szemem, majd megláttam a szoba közepén az ide-oda guruló ezüstdiót. Arra már nem is mertem gondolni, hogyan kerülhetett a szoba közepére, mert amikor észrevett, a félig nyitott ajtón keresztül elgurult az udvar irányába. Elképzeltem, hogy ezután a völgyig meg sem áll, ahol pedig az öreg fenyőfa megállít minden arra járó vándort egy rövid beszélgetésre.

Next