Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1993-08-31 / 7. szám
KÁRPÁTALJA Kárpátalja él és élni szeretne... (Tollas Tibor előadói és költői est Kárpátaján, a szerző közreműködésével, illetve személyes jelenlétével.) 1993. június 11-15 között Kárpátaljára érkezett Tollas Tibor, külföldön élő magyar költő. Költeményeinek bemutatói: Beregszászi Olga és Ujlaky Károly művészek, valamint a Magyar Műveltségszolgálat vezetői. A tv-szereplések és az alkotói előadóestek honoráriumát a költő és a művészek a beregszászi Magyar Színház támogatására ajánlották fel. A Magyar Műveltségszolgálat vezetői és képviselői — az előadói körút részvétele mellett — a helyi szervezetek önkénteseit is felkeresték, együttműködésük további folytatása céljából. Hogyan láttuk, érzékeltük, éltük a barátaink, szeretteink között eltöltött napokat? Az első látvány: a Tisza és a Kárpátok nyúlványa. Ez hát Kárpátalja, ez volt a hon...! Ölelések, találkozások, örömök, bánatok az együtt töltött órákban és percekben. E történelmileg pillanatnyi időben — amióta ott jártunk — a kárpátaljai magyarság életében olyan események történtek, amelyek alapvetően meghatározzák további sorsát. Megszűntek addigi állami keretei, a Szovjetunió felbomlott, Ukrajna kikiáltotta függetlenségét és „tétován elindult a jogállamiság felé”. Hajnalban indultunk Budapestről. Nem titkolt szorongásomat enyhítette a remény, hogy családokhoz, megbecsült barátokhoz, nemzetközileg is elismert, nagyrabecsült emberekhez megyünk, és a magyar szóra, tiszta gondolatra és reményre áhítozó közönséghez szólunk, szükségük van ránk, s az általunk tolmácsolt hitre, bizalomra, reményekre. Megmaradt emlékemben a beszélgetés élménye — a több száz kilométeres úton —, amely a fővárostól Ungvárig vezetett. A rideg határhoz érve, hosszú kocsisor fogadott. Diplomata útlevél nélkül mi is rákényszerültünk volna a 4-5 órás kényszerpihenésre. A reflektorfénnyel világított kocsink gyorsan átjutott a sűrűn védett határon. Ez volt hát valamikor a hon...? Pár kilométer választ el attól a helytől, ahol Árpád fejedelem a magyar fősereggel 895 tavaszán kelt át a Vereckei-hágón és megkezdte a honfoglalást... A Kárpátok láncolata természetes védőövként övezte körül az új hazát... A Szent István idejében szervezett 45 vármegye között már szerepel Borsova (később Bereg) és Ung vármegye, Ungvárral. A várost jelző táblán — Uzsgorod, majd felvillan valahol — Ungvár is. Az elénk tárult városban már többségében idegenek élnek, de estig hivatalos tv-rádió tárgyalásaink során már találkozunk magyarokkal is, akik munkánkat, fellépéseinket segítik. Másnap Ungváron tv-felvétel. Tollas Tibor őszintén fogalmazott interjút ad az ungvári magyar tv-nek. Emlékeiből visszaidézi a magyar férfiak 1944. évi desportálását a szolyvai haláltáborba, a kárpátaljai lakosság megaláztatásának sorozatát, a magyar községek elcsatolási kísérletét, majd szerényen önmagáról, költészetéről mesél. Az interjú jól sikerül, gratulálunk, örülünk útitársunk sikerének. Az ungvári tv munkatársai figyelmesek, segítőkészek és biztatóak. Kissé hitetlenkedve fogadom kérdésemre adó válaszukat: „náluk nincs cenzúra!“ Kemény, hiteles az interjú. Lemegy? - kérdem. „Igen” - határozott a válasz. Örülök a változásnak és a válasznak, habár tudatom még őrzi: „A vasfüggöny a lelkekben és a határokon “ diktatórikus jelmondatot. Micsoda öröm, hogy ez már a múlté! A két előadóművész tv felvétele, majd a beregszászi és ungvári fellépése is kitűnően sikerült. Művészi teljesítményük hatalmas sikert aratott! Erről eszembe jut az egyik kedves íróm feljegyzése: „A dolgok a világban nem eredeti értelmükben, hanem aszerint élnek, ahogy hatnak..., a hatás a valóságnál erősebb. “ Igen, Tollas Tibor költészete még a valóságnál is erősebben hat, és a két tehetséges művész Beregszászi Olga és Ujlaky Károly interpretálása ezt a hatást fokozza. Élő, szinte érzéki viszonyba kerül — e hatás következtében — az alkotó, a művész, a közönség, a versek által felrajzolt élő kép és a zene. Semmiféle hatás praktikával nem kísérleteznek, önmagukat és a költő gondolatait adják, a valóságot művészi szintre emelve ez az erősségük. Hitelesek, természetesek és szépek. Sokat jelentett a közönség számára — a művészi bemutatót megelőző — Tollas Tibor szerzői est. Saját életének, költészetének bemutatásával nem csak érzelmi, hanem tájékozódási szempontból is pontos, átfogó információt adott nemzetünk sorstörténetéről. Meggyőződésem, hogy ezt az előadást a leghitelesebb értesülésnek tekinthetjük. A valós tényfeltárást érzékeltük, minden elhomályosítás nélkül, a legpontosabb igazság irányába törekvőt. Minden helyszínen a közönség nagy várakozással, szeretettel és tisztelettel fogadta. A rövid pihenésre szánt perceket meglopva, rohantunk végig Beregszász ősrégi utcáin, magyar emlékhelyeket és frissen felavatott emléktáblákat, szobrokat kutatva. Kedves kísérőnk, Beregszász kulturális életének egyik vezető személyisége, szomorúan meséli az annyira várt Petőfi szobor felavatás utáni történetetét. Határozottan tudjuk, hogy „olcsó mesterség” egyes személyek jelleméből nemzetiségek jellemvonásaira következtetni, de a szobor azért került megrongálásra, mert magyar költő tiszteletére állíttatták. A rongálót megbüntették, büntetése alatt levelet fogalmazott a KMKSZ-hez, megbánását fejezte ki. A KMKSZ méltányolta bűntudatát ... és büntetésének enyhítését kérte. Miért is használtuk fel kárpátaljai látogatásunkat arra a célra is, hogy a most Nyugaton élő volt honfitársunkat, mindannyiunk által mélyen szeretett költőt, megismertessük a közvetlenül érzékelhető és tapintható valósággal? Úgy látszik, mi a szülőföldünktől elszakadtak, gyógyíthatatlan lokálpatrióták vagyunk. Szükségesnek tartottuk, hogy praktikus ismeretekkel távozzon Münchenbe. Ha volt időnk, családlátogatásra, gyalogtúrákra invitáltuk, majd végkimerülés esetén, forintért taxiba ültünk..., s Ungvár egyik lakótelepére utaztunk. Ott is érdekes emberekkel találkoztunk. Mi volt ott, mit tapasztalt? Ezt valószínűleg ő is elmondja. Például: „Élőben“ láthatta az Ukrajnában ott létünk ideje alatt bevezetett gazdasági szükségállapotot. A kánikulában szomjas volt, vizet kért? Vendéglátóink zavarukkal küszködtek, mert a kérés elhangzása előtt elzárták a vízcsapot. A mosdóban szerette volna leöblíteni felhevült arcát? Meg kellett várnia a vízfolyás időpontját 1-2-ig, majd este, vagy hajnalban... Vagy virágot szeretett volna venni vendégváró háziasszonyának, civilizált, európai ember szokása szerint? - Nem engedtük, mert az ott élő magyar és nem magyar családok fél havi átlagbérét fizetné ki a csokorra. Először értetlenül néz ránk— még talán — rossz szándékot, irigységet sejtve, aztán megérti... ezek az emberek az éhezés küszöbére jutottak, különösen a hivatalos fizetésből élők. Látogatásunk utolsó napján mentünk el a KMKSZ, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség székházába. Kedves vendéglátóink közül elsőnek Vári Fábián László költő, a KMKSZ alelnöke üdvözölte a küldöttséget. A két költő azonnal egymásra talált, de hogy is lehetne másképpen elképzelni a rokonlelkek találkozását? Lelkes, meghitt beszélgetésüket hallgatva, felvillant emlékezetemben a rokonszenves kárpátaljai költő egyik verssora, melyet — talán — Budapesten hallottam tőle legutoljára: „ Miénk vagy! / Beszélünk fuldokolva, ha fakad a sírás, / ha harson az elv. Makacs szánkra fegyelmet izzó jogarral égess, csak őrizz meg bennünket édes, édes anyanyelv! ” (Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt c. verséből.) A kárpátaljai barátaink hihetetlen szerénységgel és otthonuk iránti szeretettel és elkötelezettséggel beszéltek problémájukról, feladataikról, munkavégzésük körülményeiről. Ebben a szűnni nem akaró áradásban, eszmecserében nagyon sok témát vitattunk meg. Miről is volt ott szó? Kárpátalja sajátos helyzetéről, az ukrán-magyar szerződésről, az életben maradás feltételeiről, gazdasági esélyekről, az anyaországról, a nyugati magyar emigrációval való folyamatos kapcsolattartásról, egymás tájékoztatásáról... A sors mostohán bánt velük, elszigetelve élték le a diktatúra hosszú évtizedeit. Várják és tesznek is sorsuk jobbra fordulása érdekében, még ha a gazdasági hurok erősen is szorítja őket. Nem hiába jártunk Kárpátalján... úgy érzem. Közünk volt valamihez, ahhoz az élményhez, hitet adó erőtérhez, amit az előadások során és találkozásaink kapcsán adtunk és kaptunk, és amit kötelességünk tovább adni egy emberben vagy cselekedetben. A kölcsönös adás örömében éreztük meg azt az igazságot és a közös „hullámhossz” létrejöttének felszabadító érzését, amit már az utunkat megszépítő költő oly kristálytisztán megfogalmazott: „ ...Magad maradtál! Nem vagy egyedül míg mások terhét, saját hordozod. Gyújts tüzet, ha kell, reménytelenül s hazává tágul minden otthonod... “ (Tollas Tibor: Tavaszi üzenet c. verséből) Ortutay Mária 14