Kárpáti Igaz Szó, 1994. január-március (75. évfolyam, 1-23. szám)

1994-01-06 / 1. szám

II. Naptárunk NEMZEDÉKEKET NEVELT A MŰVÉSZET SZERETETÉRE Százhuszonöt éve született Lyka Károly (1869—1965) Kossuth-díjas művé­szettörténész és műkritikus. Eredetileg festőnek készült, Münchenben, Rómában tanult, de abbahagyta tanulmányait és úgy döntött, hogy írásaival szolgálja a magyar képzőművészet ügyét. Mint a Pesti Napló és a Budapesti Napló művészetkritikusa, hosszú éveken át harcolt a nagybányai festők, a magyar impresszionisták elismertetéséért és érvé­nyesüléséért. Behatóan, foglalkozott művészetszociológiai vizsgálódásokkal. A Kép­zőművészeti Főiskola tanáraként, illetve igazgatójaként egész nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, az egyéni és újszerű látásmódra. A századelőn megalapította és mintegy másfél évtizeden át szerkesztette a Művészet c. folyóiratot. Munkásságának fontos részét kedvezik az utolsó 150 év magyar művészetét tárgyaló nagyszabású monográfiái, tanulmányai (»Nemzeti romantika«, »A művé­szetek története«, »Festészeti életünk a milleniumtól kezdve az első világháborúig« stb). Könyves­iolcomról gyakran leemelem Lyka Károly »Kis könyv a művészetről« c. munkáját. Beleolvasgatok, s mindannyiszor találok benne magamnak valami felfe­dezést, valami új gondolatot. A szerző többek között megszívlelendő tanácsokat, útmutatásokat ad ahhoz, hogyan nézzünk tárlatot, hogyan fogadjuk be a képeket, íme ízelítőül néhány részlet a könyvitől. »... Száz meg száz kép és mintázott holmi közt bizony hamar elszórakozunk s a nagy tömegben alig tudjuk elhatározni, hogy tehát miképpen is fogjunk munkához. A tekintet átsiklik az egyik képről a másikra s tétován kérdi: ha az egyik nagyon különbözik a másiktól, melyik a jobbik a kettő közül? Hogyan találjuk meg mégis az utat ezekhez a nekünk pillanatnyira idegenszerű művekhez, hogy szépségük ne maradjon előlünk mindenkorra elzárva? ... Ne az legyen a döntő pont, hogy milyen eseményt mutat a kép, minő novella, adoma vagy ötlet rejlik l­enne. Mindez az író mesterségéb­e vág, s a jó író mindenesetre jobban adja elő nekünk a történetet, a novellát, az adomát, mint a jó festő. A képnek ez a külső témája vagy címe ne keltsen bennünk döntő rokon- vagy ellenszenvet. Mert a festő a festés, a forma és szín világában él, s ha már egyszer vele van dolgunk, ám hadd szóljon hozzánk az ő igazi hangján. ... A legfontosabb nézetünk szerint ez: vegyük a festményt festménynek, a szobrot szorornak, s ne azt nézzük rajta, hogy melyik földrajzi pontot, milyen lakodalmat vagy minisztert, vagy csatát mutat, hanem a festő minő színfölfedezéseket, minő tónusokat, minő vonalmeglepetéseket, minő rajztudományt, minő színérzékenységet, minő önálló egyéniséget mutat, s a szobrász miképpen sáfárkodik anyagával, hogyan rendezi el tömegeit, mennyire plasztikai az előadása, milyen eszközökkel fejezi ki formáit, milyen a stílu­sa, az önálló egyénisége. Mindenkit a maga nyelvén kell megértenünk s megközelítenünk.« —radvánci— Készül az új év első hóembere NEM ADJÁK FEL! Nehéz a mozgássérültek sorsa, többségük balesete után kénytelen volt megválni addigi foglalkozásától, szinte valamennyien családjuk segítségére, ápolására szorulnak. A l­aj azonban megedzi, lélekben megerősíti az őrültért, arra ösztönzi, hogy ne adja fel, maradjon közösségének hasznos tagja. Erről bizonyosodhatunk meg, ha ezekben a napokban ellátogatunk a Bereg­szászi Járási Könyvtárba, melynek olvasótermében kiállítást rendeztek a moz­gássérültek munkáiból. Festmények, hímzések, fafaragások, goi­telinek, suba­szőnyegek, dísztárgyak kápráztatják el a látogatókat, valamennyi nem csak minőségileg kifogástalan kivitelű, de ízléses és szép munka is. Közülük is kiemelkednek Kacsó Béla subaszőnyegei és fafaragásai, Ari Ferenc, Jakubovics Katalin, Jaroszlava Bandurovics hímzései, Galina Blinova gyönyörű miniatűr motívumokkal díszített brosszai, a 18 éves beregsomi Horváth Éva konzerv­dobozoktól összeforrasztott míves dísztárgyai, Cseh Béla festményei. Egy éve alakult meg Beregszászon a mozgássérültek járási szervezete. Ez alatt az aránylag rövid idő alatt sokat tett annak érdekében, hogy könnyítsen azok sorsán, akik elvesztették mozgásképe­sségüket. A legfontosabb azonban talán az hogy sikerült összefogni őket és tudatosítani témáik azt, hogy hasznos és tevékeny tagjai maradtak a társadalomnak. Ez a kiállítás újabb szép p­éldája ennek! Tudósítónk Önt is érdekelheti A KÜLFÖLDRE UTAZÓK FIGYELMÉBE! A megyei vízum- és útlevélosztály figyelmezteti mindazokat, akik kül­földre utaznak, hogy 1994. január 1 - től csak azok az útlevelek érvénye­sek, amelyekben ott látható a pecsét, miszerint »A világ minden országába érvényes«. Turistautazásokon is csak abban az esetben lehet részt venni, ha az említett pecsét benne­­van az­ útje dé­lben AZ UNGVÁR—MISKOLC JÁRATRÓL Lapunkban is megjelent a hirdetés, miszerint új autóbuszjárat indul Ung­­vár és Miskolc között. Több olvasónk is telefonált és kért bővebb felvilá­gosítást ezzel kapcsolatban. Az autóbuszállomás illetékesei el­mondták, hogy az Ungvár—Miskolc autóbusz naponta közlekedik. Az in­dulás ideje 18 óra 40 perc kijevi idő szerint. A jegy ára egy irányban 160 ezer kupon. Jegyek elővételben is kaphatók.­­ CD *SS£a„■ IGAZ SZÓ Tollhegyen. A keleti naptár szerint a kutya évébe léptünk. Az idén tehát az eb jegyében telnek majd napjaink, heteink, hónapja­ink. Nem tudom, örüljek-e, bánkódjak-e miatta. Annyi biztos, hogy maszek vizs­gálódásom szerint a naptárban feltünte­tett állatjegyek az elmúlt esztendőkben nem vezettek félre­ bennünket. A ló évé­ben ha nem is pegazusnak, de fáradt, meghajszolt gebének éreztük magunkat, a majom évében — mit is mondjak? — majmot csináltak belőlünk, az egér évé­ben már templomi egerek voltunk, ami mostanságra annyiban módosult, hogy immár egy szegény templom szegény egerei vagyunk, így sajnos a jelek arra utalnak, hogy a kutya éve kutya egy év, azaz kutyaév lesz számunkra. Ami a kutyákat illeti, őket nem féltem különösebben. Sejtelmem sincs róla, hogy vajon az ő évük iránti tiszteletnek tud­ KUTYAÉV ható-e jó, de a kutyákat már tavaly megkülönböztetett figyelemmel tüntet­ték ki az ország törvényhozói. Valamikor májusban ugyanis a leköszönőten levő minisztériumi kabinet egyik utolsó do­bása az volt, hogy rendeletet hozott az ebadó bevezetéséről. Igaz, e rendelet érvényesítését azóta se veszik túlságosan komolyan (lásd: kutyába se veszik), amit az ebtulajdonosok — közöttük jómagam is — megkönnyebbüléssel fogadtak. Hi­szen mi tagadás, az újabb adó nélkül is egyre összébb kell húznunk a nadrág­szíjat, s lassacskán magunknak sem jut elegendő táplálék, nemhogy négylábú kedvenceinknek. Ennek dacára úgy döntöttem, egyelőre nem válok meg kutyámtól. Legfeljebb kénytelenek leszünk teérni a kevesebbel. Én valahogy majd csak ráhangolom ma­gam — de miként magyarázzam meg a dolgot a kutyámnak? Különben is, a kutyák eléggé­­érzékeny, jószágok, sőt mint az egyik lapban olvastam, a kutya­pszichológusok (!) megállapítása szerint gyakran álmod­nak is. Ilyenkor lábuk, fü­lük meg-megráz­dul, olykor apró vak­­kantásokat hallatnak. (Kíváncsiságtól meglestem alvó kutyámat, tényleg ta­­pasztaltam nála ilyesmit.). S hogy miről álmod­nak a kutyák? A cikkíró kénytelen volt rávallani, hogy erről még vajmi keveset­ tudnak. Teljesen laikus lévén a kutyapszichológiában, nem bocsátkoznék feltételezésekre. Minden­esetre úgy gondolom, hogy a kutyák csak kutyadolgokról álmodnak és álmo­doznak: egy jókora velőscsontról, egy nyulacska hajszolásáról a réten stb. Számomra a legkellemesebb megle­petést az jelentené, ha netalán ez az újév mégse kutyaév volna. Ha a kutya évében az ember végre emberi életről álmodna. Sőt, a felébredés után is ilyen élet venné körül. Barát Mihály 1994. JANUÁR 19., CSÜTÖRTÖK MIT ÍGÉR 1994? (Befejezés) Sok ez, vagy a jelenlegi körülmé­nyek között teljes mértékben elfo­gadható? Nos, ha figyelembe vesz­­szük, hogy az 1993. évi gazdasági­ és szociális fejlesztési előrejelzésben — melyet tavaly csak májusban tár­gyalt meg a megyei tanács, így a szakemberek már az addig eltelt négy hónap tapasztalatainak birtoká­ban állíthatták össze prognózisukat — az iparban 7,2 százalékos növe­kedést ütemeztek be ezen a téren, akkor bizony sok. Még akkor is, ha abból indulunk ki, hogy nem ez az első esztendő, amikor jóval kevesebb közfogyasztási cikket állítottunk elő a tervezettnél. Hiszen 1992-ben már 3,8 százalékos csökkenés volt ta­pasztalható 1991-hez viszonyítva. S miközben az iparcikkeknél ez a mu­tató 2,9 százalékkal volt alacsonyabb az előző évinél, az élelmiszercikkek esetében már 11,3 százalékkal! Persze mi, fogyasztók az említett adatok nélkül is tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora a visszaesés a termelésben. Tudjuk, mert tapasz­taljuk, hogy hiába vannak cipőgyá­raink, egy pár papucsot nem lehet venni. És hiába vannak ruhagyáraink, az egykor elérhető áron kínált, csinos női és kislányka ruhák, pongyolák sem kaphatók ma a taitokban. S ha egyszer az olyan termék is hiány­cikk, amit helyben állítanak elő, ho­gyan is várhatjuk el, hogy az állami és a szövetkezeti kereskedelem biz­tosítsa számunkra azokat az árucik­keket, melyeket a megye határain túlról kell behozni?! Mondjuk: a szappant, fogkrémet, kölnit (nem francia parfümre gondolok), sziva­csot és más olyan közszükségleti termékeket, melyek mindennapjaink elengedhetetlen tartozékai? De nemcsak az iparcikk-üzletek üresek, konganak az élelmiszerboltok is. A kollektív mezőgazdasági nagy­üzemek nem képesek úgy ellátni azokat, mint korábban és — mond­juk meg őszintén — nem is akarják. Azt termelnek, ami jövedelmet hoz, s nem azt, amire a fogyasztónak szüksége volna. Nem csoda hát, hogy a múlt évben a sárgarépa drágább volt a burgonyánál, hogy zöldségből és gyümölcsből még nyáron is csap­nivaló volt a kínálat városaink bolt­jaiban. Eközben viszont a falusi ker­tekben nagy mennyiségű alma kárba veszett, mert felvásárlását nem volt kinek megszervezni... Paradox egy helyzet ez: miközben napról napra szegényedünk, tétlenül nézzük, hogy a megtermelt javak tönkremennek. Vajon nem azzal kel­lene kezdeni a munkát, hogy meg­próbáljuk javunkra fordítani azt, amivel rendelkezünk? Nem azzal tennénk-e ma jót, ha nem hagynánk, hogy tonnaszám rothadjon el az al­ma a kertekben, hanem felvásárol­nánk azt a lakosságtól, és elcserél­nénk olyan árura a gyümölcsben szegény vidékekkel, melyre szüksé­günk van? Nehezen hihető, hogy a 22 ukrajnai és oroszországi megye között, melyekkel Kárpátalja gazda­sági együttműködési szerződést írt alá (ez az adat a tavalyi májusi ülésszakon hangzott el, lehet, hogy azóta partnereink száma tovább nőtt­, nem akad egy ilyen sem... Mondhatják persze, hogy az álta­lános gazdasági hanyatlás megállítása nem ezen múlik. Hogy vannak fon­tosabb dolgok is, s az illetékesek azok megoldásán törik a fejüket. Elhiszem, de azért óhatatlanul eszembe jut az ismert közmondás: »Ki a kicsit nem becsüli...« Arra, hogy az ipar több közszük­ségleti cikket gyárt az idén, valószí­nűleg nem számíthatunk, hiszen ta­valy a vállalatoknak csak az egyhar­­mada tudta megtartani az 1992. évi termelési szintet, s még kevesebb az olyan kollektíva, melynek sikerült to­vábblépnie. Nem valószínű az sem, hogy a Kárpátalján gyártott termé­kekért cserébe kapott áru révén je­lentősen csökkenthetjük a hiánycik­kek számát. Hiszen ha vállalataink nem üzemelnek teljes kapacitással, cserélni se nagyon lesz mit. Enyhít­hetnék viszont az áruhiányt a közös vállalatok, magáncégek, ha azzal foglalkoznának, amire eredetileg vál­lalkoztak. Csakhogy a több mint 4,5 ezer külgazdasági tevékenységet folytató szubjektum, melyből 458 a közös vállalat, vagy annak fióküze­me, jobbára csak kereskedik, nem termel. Nekik köszönhetően ugyan ma már lépten-nyom­on Snickers cso­koládéba meg Kaiser vodkába bot­lunk, de házi papucs és más szük­séges árucikk náluk sem kapható. Nem a legjobbak a kilátások az üzemanyag- és az energiaellátás te­rén sem. A kőolajipari termékeknek már tavaly is csak a 39 százalékát kaptuk volna központosított ellátás révén, de még ez a mennyiség sem érkezett meg hiánytalanul, így aztán járhattuk a várost gyalog. Az üzem­anyagválság csak a nálunk tankoló külföldi autósokat nem érintette, szá­mukra az állami és a »magáit« töl­tőállomásokon egyaránt mindig volt benzin. A villamos energiával való takaré­koskodás már a múlt év végéig meg­kezdődött. Még grafikont is összeál­lítottak az illetékesek arra, hogy me­lyik nap a városok mely részét, illetve mely falvakat kuksolnak ki az áramszolgáltatástól. Ám miköz­ben mi gyertyafénynél készítjük a vacsorát, s gyerekeink szemüket erőltetve írják a másnapi leckét, Ungváron még nappal is égnek az utcai lámpák. Vajon megszámolta va­laki is a város vezetői közül, hogy p például decembertól hányszor ma­radt kivilágítva az Ung-parti sétány, az Ungvár Szálló környéke, vagy mondjuk a Gagarin utca és levonta-e az elpazarolt energia árát a felelős illetékes fizetéséből? Egyáltalán: hogyan kérik számon (vagy még inkább: számon kérik-e) a kisebb és nagyobb vezetőktől, hogy miként tesznek eleget munkaköri kö­telezettségeiknek? Ki felel és ki előtt a hozott (nem ritkán lakosságellenes) intézkedésekért? Azért például, hogy Ungváron decembertól egyik napról a másikra 4 ezer kartóval leccel emelték a cukor kilogrammonkénti árát, aztán újra a korábbi, 6520 kuponos áron árusították azt, ám aki tízezernél drágábban vette, az ihatott hideg vizet a p pénzére?! Hogy p például Bátyúban még a novemberi,decem­-­­ téri cukoradagot sem kapták meg az emberek, miközben Ungváron már a februárit is megvásárolhattuk? A bá­­tyaiak vajon nem olyan állampolgárai ennek az országnak, mint más tele­pülések lakosai? Miért kell emberek százainak bűnhődniük azért, mert a helyi fogyasztási szövetkezet vezetői tehetetlenek? A vezető kádereket, azok felelős­ségét nem véletlenül hoztam szóba. A megyei tanács 1992. évi decem­beri ülésszakán a gazdasági vezetők­kel szembeni elvárások fokozását az általános helyzet javításának egyik fontos feltételeként említették. 1993- ban ebtől is vajmi kevés valósult meg. Igaz, részint azért, mert — mint egyik megyei vezetőnk mondta — a parlament által alkotott tör­vényekben nemhogy kiskapuk, de nagykapuk is téren vannak, így az­tán ki-ki azt csinál, amit akar. Távol áll tőlem, hogy általánosítsak, hisz személyesen is nagyon sok hozzáér­tő, nagy tudású vezetőt ismerek. Ám miközben­ ők dolgoznak, s közös javainkat igyekszenek gyarapítani, nem kevés az olyan káder is, aki csak a saját zsetét akarja megtömni. Ezeknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az emberekkel törődje­nek. De a helyükön maradnak. Pedig ezt a törődést egyre többen igénylik társadalmunkban. És nemcsak a nyugdíjasok meg a gyerekek, hanem a munkaképes fiatalok és a közép­korúak is. Ezért az új munkahelyek teremtése, a meglévők elsorvasztásá­nak megakadályozása, biztonságos szociális védőháló kihúzása — 1994-ben is az egyik legfontosabb feladat lesz, amihez rátermett veze­tőkre van szükség. S hogy mire még? A szakemberek véleménye szerint kiemelten kell foglalkozni a népgazdasági ágazatok strukturális átépítésével, a közszük­ségleti cikkek gyártására orientálva azokat; versenyképpes termékeket kell előállítani, energia- és üzemanyagta­karékos technológiákat meghonosíta­ni, fejleszteni kell az agráripari komplexum ágazatait is, ezen felül p­edig a mezőgazdasági termékek feldolgozásával, készletezésével és tárolásával foglalkozó vállalatok mű­szaki átszervezése a legsürgősebb te­endő. Jól ismert feladatok ezek — de vajon teljesíthetők-e? Lesz-e mód arra, hogy az országos gazdasági válság közep­ette előrelépjünk? Nem vagyok jós, így a kérdésre a választ sem tudom megadni. S mivel köz­­gazdasági képbesítésem sincs, előzetes számításokkal sem szolgálhatok arra vonatkozóan, hogy sikeres lesz-e ez az esztendő vagy sem. Bizonytalan­ságban azonban nem hagyhatom az olvasót, ezért hadd idézzem Muham­­med Szidik Afgán minap olvasott jövendölését. A Taskentben élő tu­dós-matematikus, akinek sok előre­jelzése már eddig is teljesült, kiszá­mította, hogy 1995—1996 a gazda­sági stabilizálódás kezdete lesz Uk­rajnában, mely 2000-re a világ egyik legvirágzóbb országává válik. Ha te­hát 1994-tel még nem is várható gyökeres változás, a legrosszabb esetben is már csak hét szűk esz­tendőt kell átvészelnünk, s láköszönt hozzánk a jólét. Tekintve, hogy az utóbbi időben alapostul megedződ­tünk, hozzászoktunk a böjthöz, ez a hét év nem is tűnik olyan sok­nak... Baksa Lujza

Next