Kárpáti Igaz Szó, 1994. január-március (75. évfolyam, 1-23. szám)

1994-01-06 / 1. szám

1994. JANUÁR 6., CSÜTÖRTÖK KÁRPÁTI IBAZ SZÓ NEM SOK A REMÉNY A JAVULÁSRA Tóth Mihály, a beregszászi járás el­nöki megbízottja a járási tanács múlt évi utolsó ülésszakán beszámolójában igyekezett reális és objektív képet nyújtani a város és vidéke szociális­gazdasági helyzetéről. Az egész Uk­rajnára jellemző gazdasági válság saj­nos nem kerülte el a teregszászi járást sem. A közszükségleti cikkek gyártása már 11 hónap alatt 16 százalékkal csökkent a múlt év ugyanezen idősza­kához viszonyítva. Különösen a város három fafeldolgozó üzemét érintette érzékenyen a régi gazdasági kapcso­latok felbomlása, az üzemek, a keres­kedelem fizetésképtelensége. A fafel­dolgozó kombinát, a Borzsava Üzem és a Viktória Részvényvállalat terme­lése 30—40 százalékkal csökkent. Különösen az élelmiszercikkek ter­melésének visszaesése okoz jogos ag­godalmat. A hentesáruk termelése 36, a péktermékeké 35, a liszté 36, a tejtermékeké 34 százalékkal csökkent. Komoly­ fennakadások vannak a lakos­ság kenyérrel való ellátásában. Még súlyosabb a helyzet a mező­­gazdaságban. Tavaly feleannyi mező­­gazdasági termék jutott el a fogyasz­tókhoz, mint 1991 -ben! A gazdaságok takarmányhiánnyal küzdenek, kényte­lenek folyamatosan csökkenteni a jó­szágállományt. A földterületek jelentős részét átadták a helyi tanácsoknak a háztáji részlegek kiegészítésére, illetve farmergazdaságok létesítése céljából. Sajnos ezeknek a földeknek egy része bevetetlenül maradt! A farmergazda­ságok alig termelnek valamit a piacra, tulajdonképpen csak önmagukat látják el. Végső soron tehát több ezer hek­tárnyi szántóföld esett ki a termelésitől. Félő, hogy tavasszal tovább romlik a helyzet, a gépek javításával alig to­lódnék, sem a gazdaságoknak, sem a gazdáknak nincs üzemanyaguk. Súlyos a járás pénzügyi helyzete. Míg az első fél évben a költségvetésitől még jutott valami a népgazdaság fej­lesztésére is, akkor az év második fe­léb­en erre már nem volt lehetőség. Nem kétséges, hogy a járás gazda­sági mutatói decemb­erben tovább rom­lottak, hiszen a földgáz, a villanyáram árainak mértéktelen emelése, a banki hitelek folyósításának felfüggesztése kilátástalan helyzet elé állította az üze­mek, vállalatok zömét. Kénytelenek to­vább csökkenteni a termelést, egész üzemrészeket bezárni, »téli fizetés nél­küli szabadságra« küldeni a munkáso­kat. Bizony nevetségesnek hatott ilyen körülmények között az ülésszakon el­hangzott ama számadat, hogy a vá­rosban csak 300 munkanélküli, van. Senki nem veszi figyelembe az úgy­nevezett »burkolt« munkanélküliséget, azt, hogy a munkanélküliek zöme nem fordul segítségért a foglalkoztatási hi­vatalhoz, piacolással, valutázással tart­ja fenn magát. A munkanélküliek szá­ma tehát a hivatalosan nyilvántartott­nak többszörösére tehető! A lakosság elszegényedése jó táp­talaja a bűnözésnek. Az év eleje óta 303 bűntényt követtek el a járásban, 10 százalékkal többet, mint az előző év hasonló időszakában. Még aggasz­tóbb az, hogy ezeknek alig a felét tisztázták a belügyi szervek, a bűnözők zöme tehát nem nyerte el büntetését. A b­eregszászi járásnak semmilyen haszna nem származik abból, hogy út­vonalain keresztül halad át a Romá­niáitól, Magyarországtól érkező tran­zit teherforgalom zöme. A hatalmas kamionok tönkreteszik az utakat, szennyezik a környezetet, akadályoz­zák a forgalmat. A tervbe vett tere­­lőutak építése pedig pénz- és anyag­hiány miatt reménytelenül megakadt. Az idén szüneteltek a munkálatok az új járási kórház építésén, folyama­tosan romlik a már majdnem teljesen kész új épületek állaga. A magyar és az ukrán kormánnyal e tárgyban foly­tatott levelezés nem vezetett konkrét eredményekhez, legfeljebb üres ígé­retekhez. Ugyanakkor a járási kórház és a területi elmegyógyintézet már szinte tűrhetetlen körülmények között dolgozik. Súlyos helyzetbe kerültek az építő­vállalatok, nem tudják megfizetni a mérhetetlenül megdrágult építőanya­gokat, a megrendelők zöme fizetés­­képtelen, nem tud elszámolni az el­végzett munkálatokért. A Gazdaság­közi Építővállalat például ezekben a napokban semmilyen munkát nem vé­gez, munkásainak zömét kénytelen volt elengedni. Az idén egyetlen ob­jektumot , a 3. számú középiskola új épületét adták csak át rendelteté­sének, de azon is még sok tennivaló maradt az építők számára. Soha ilyen rossz gazdasági muta­tókkal nem zárta még az évet a be­regszászi járás, mint tavaly. Nem ró­zsásak az idei év távlatai sem, javulásra nem sok remény van. Nehéz lesz kijutni ebből a hullám­völgyből, sok függ majd a gazdasági vezetők, szakemberek szervezőképes­ségétől, attól, hogyan és mennyire tud­nak majd alkalmazkodni 1994-ben a piacgazdálkodás nehéz feltételeihez. Mint ahogy arra az ülésszakon rámu­tattak, most az a legfontosabb, hogy megszilárdítsák a fegyelmet, rendet te­remtsenek a termelésijén, meggyorsít­sák a privatizálási folyamatot, melynek tekintetében a teregszászi járás sajnos jelentősen lemarad. Csanádi György Emlékezik az unokaöccs MÉG AZ ÖLTÖNYEIT IS ELADTA, HOGY VENDÉGEIT MEGKÍNÁLJA Erdélyi Béla helye, szerepe ma már egyértelműen tisztázott a kárpátaljai festőművészetben. D­e vajon milyen emberi vonások jellemezték őt? Mivel foglalkozott szabad idejében? Honnét származott a családja? Milyen nem­zetiségűnek vallotta magát? Aki ezekre és más kérdésekre felelget: Erdélyi László festőművész —­­ Erdélyi Béla unokaöccse. — Nyilván a nagybácsijának kö­szönhetően került a művészet von­záskörébe? — Tényleg így van, de azért előze­tesen el kellene mondanom néhány dol­got. Olyan családban születtem, hogy sokáig a zene és a képzőművészet kettős vonzásában éltem. Édesapám rajztanár volt Munkácson és a háború előtti idők­ben az Észak-Magyar Kulturális Egylet titkárának tisztét töltötte l­e, ugyanakkor gyakran hódolt kedvenc időtöltésének, a zenélésnek is. Ha karácsonykor, hús­­vétkor összegyűlt nálunk a nagy család, akkor egy egész zenekar alakult: apám csellózott, Béla bácsi zongorázott, Lász­ló nagybátyám hegedűn játszott... Eleinte én is inkább a zene felé hajlottam, Ung­­várra átkerülve elvégeztem a zenemű­vészeti szakközépiskolát. Játszottam a filharmónia zenekarában, egy időben meg a Beregszászi Zeneiskolában taní­tottam. — Akkor hogy lehet az, hogy mégis a festészetnél kötött ki? — Ezt egyértelműen Béla bácsinak köszönhetem. Bevallom, hogy műtermé- isen szívesebben fordultam meg, mint a zeneórákon. Néztem őt munka közijén, aztán magam is kezembe vettem az ecsetet. Végtelen türelemmel magyaráz­­gatta nekem a festészet kulisszatitkait. És bármiről is beszélt, nem lehetett oda nem figyelni rá. Csodálatos mesélő volt. Felidézte a párizsi, a müncheni éveit, a nagy mesterekkel való személyes isme­retségét. file férfi eítétte például, hogy egy párizsi csoportos tárlaton Cézanne-nal együtt állították ki műveit. Különben mindig hangsúlyozta, hogy Cézanne óri­ási hatással volt reá. Érdeklődésem egyre inkább a festé­szet felé fordult. Látogattam a képző­művészeti szövetség keretében megala­kult stúdió foglalkozásait, kijártam a ter­mészetire festeni, részt vettem egy al­­kotótáb­orban. A hetvenes évek elejétől kezdve megyei tárlatokon szereltettek munkáim. Dolgoztam dekoratőrként is, de két éve csak a festészetnek élek. Kezdetijén teljesen Béla bácsi szín- és formalátásának hatása­i­­alatt voltam, újabban igyekszem önálló utakat keresni. Kedvelt témáim a vízpartok és csillogó vízfelületek, Verocsa, Fenyvesvölgy, Csontos, Ökörmező vidéke. Talán ennyit magamról. — Jó, akkor hadd kérdezzem meg, hogy az elmondottakon kívül hogy él emlékezetében a nagybácsi? — Roppant precíz ember volt, nem tűrte a rendetlenséget, hanyagságot. Elő­fordult, hogy amikor meglátta hosszúra nőtt hajamat, szigorúan összevonta a szemöldökét: »Eredj és nyilatkozz meg azonnal!« És ezzel mindjárt pénzt adott nekem a nyilatkozásra. Máskor meg szóvá tette, hogy le van járva a cipőm sarka, nincs rendesen kivasalva a nad­rágom stb. Egyszóval mindig megköve­telte a kifogástalan megjelenést, s ebben saját maga járt elöl jó példával. Jellemző volt rá a jószívűség, adakozó készség is. Emlékszem, hogy egyszer karácsony táján kezet fogott velem; éreztem, hogy ezzel egyidejűleg valamit a markomba nyomott. Egy szép kis pénz­összeg volt az. Sokat tudnék beszélni vendégszeretetéről is. Bárki tért be hoz­zá, azt megkínálta valamivel, pedig maga is gyakran nélkülözött. Tudok róla, hogy egyszer kijevi kollégák keresték fel. Béla bácsi odaszólt élettársának, Magda né­ninek: »Add el a fehér öltönyömet és­­ hozzál érte sört!« »De Béla, hiszen azt a múlt héten adtuk el, nem emlékszel?« »Hát akkor add el a másik ruhámat, nem bánom!« — hangzott a válasz. Ez viccnek tűnik, pedig megtörtént eset. Persze, Béla bácsi valóban jó humorú ember volt, csak úgy ömlöttek belőle a tréfák, adomák, s azokat nagyszerűen tudta előadni. Ritkán láttam őt lehan­goltunk, kedvetlennek. — Pedig köztudott, hogy mennyi igazságtalan bírálat, gáncs érte őt. — ,Ez igaz, európai műveltsége és a nagyvilág iránti nyitottsága miatt koz­mopolitának tartották, művészetét meg formalistának. Külsőleg azonban soha­sem mutatta, hogy ezeket a sérelmeket a mellére szívja. Valójában lelkileg na­gyon is megviselte őt az üldöztetés, s nyilván hozzájárult korai és váratlan ha­lálához is. — Egyesek ruszinnak, mások ma­gyarnak, ismét mások sváb szárma­zásúnak tartják Erdélyi Bélát, az em­léktábláján az »ukrán művész« fel­irat olvasható. Mi az igazság? — Édesapja ruszin tanító volt az ilos­­vai járási Zahattyán, édesanyja német. ■ Ő — mint nemegyszer kifejtette — ma­gyarnak vallotta magát. Úgy gondolom, ehhez mindenkinek joga van és ez a mérvadó a nemzetiség tekintetében. Hi­szen végső soron Petőfi is Petrovicsként jött a napvilágra... .........................—• barát — Ha két világcég összefog ÖMLIK MAJD A DOHÁNY Minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mr. Henk I. Faber úr a nagybégányi kultúrházban megtartott, humortól sem mentes kétórás előadása során 12 cigarettára gyújtott rá. Hogy a téma éppen a korszerű dohánytermesztés technológiájának ismertetése volt? Hát aztán? Tudni kell, hogy az említett úr a Philip Morris cég főagro­­nómusa. Az pedig ezek után természetes, hogy a katedrára kitett gyorsan kiürülő fehér-piros dobozban Philip Morris cigaretták voltak. Amikor az előadás végén megkérdeztem, hogy máskor is ennyit do­hányzik, Faber úr titokzatosan mosolyogva válaszolt. — Tudja, ízlik a potya. Márpedig ez a cigi a cég­ répi készletéből van. De félre a tréfát. Mint meggyőződtem róla, a világhírű cigarettagyártó cég (148 országban van érdekeltségük) vezető szakembere valóban nagy dohányos. Beszélgetésünk során sem aludt ki a kezében az illatos rudacska (bár utólag gyanítom, hogy ez is reklámfogás volt). Először jövetele céljáról érdeklődtem. — Nem titok, cégünk, valamint a velünk szerződéses kapcsolatban álló Universal Leaf Tollacco számára Kár­pátalja amolyan előretolt hídfőállást jelent, melynek révén a későbbiek so­rán megvethetjük lábunkat Ukrajná­ban. Ez egy hatalmas ország, óriási felvevő piaccal. Bár a normális gaz­dasági kapcsolatok kiépítését jelenleg számtalan körülmény akadályozza, az utóbbi két esztendő itteni eredménye­ivel elégedett vagyok. Míg 1992-ben a vidék egyetlen gazdaságában még csak 10 hektáron termesztettek do­hányt a mi módszerünkkel, jövőre mindezt 150 hektáron valósítjuk meg úgy, hogy számos nagyüzem mellett (Nagybégány, Déda, Nagybakta, Eszeny, Fancsika) jó néhány farmer­­gazdát is sikerült megnyerni ügyünk­nek. Emellett Ukrajnában, Terno­jol környékén, mintegy 100 hektáron ter­melik majd az általunk ajánlott Buer­­ley-fajtát. — Mi ebben az önök számára az üzlet? — Látszólag semmi, hisz az 1994- bsen a kárpátaljai, illetve ukrajnai ter­­­mesztőknek szánt 45 ezer dollárból egy cent sem vándorol vissza cégünk kasszájába. A velünk szerződésijén ál­ló gazdaságok ingyen kapnak vető­magot, vegyszereket, az itt hiánycikk­nek számító káliumtartalmú műtrá­gyát, ültető és mr­velőgé­jeket, kacso­­lószert. Néhány helyre ezenkívül szán­tóföldi berendezést és fóliát adunk. Mint mondom, mindezt ingyen és bér­mentve. Cserél­e »csupán« a techno­lógia betartását kérjük. Hogy az itteni dohánytermesztők maguk győződje­nek meg róla, hogy az általunk ajánlott fajtákkal és módszerekkel az eddig 8-15 mázsás eredmények helyett 25- 28 mázsás hektáronkénti termés ér­hető el. A világ számos országában bebizonyítottuk ezt már, pont Kárpát­alján ne sikerülne?! — Mennyire elégedettek az eddi­gi eredményekkel? — A velünk kapcsolatban álló itteni dohánytermesztők, agronómusaink ál­lítása szerint, maximális teljesítményt nyújtottak. Más kérdés, hogy fűtő­anyag híján néhány alkalommal nem tudták idejében begyújtani a dohány­szárítók kazánjait. Azzal a ténnyel is számolni kellett, hogy az aszályos év visszavetette a hozamokat. Nagyta­­gányban a mi technológiánkkal gon­dozott ültetvényekről így is kétszer­­annyi termést takarítottak be, mint a hagyományos művelésű táblákon. Kü­­lönben Magyarországon már 15 éve jelen vagyunk, de az 1993-as eszten­­dő­­en az átlagos mutató ott is alig haladta meg a 10 mázsát. S hogy el ne felejtsem: megkerestünk több gaz­daságot az ungvári, munkácsi és a nagyszőlősi járásban. Sikerült meg­egyezni abban, hogy összesen 300 hektáron az itt honos technológiával ugyan, ám már mi vetőmagunkkal és vegyszereinkkel fogják a dohányt termeszteni. Ezenkívül a nem is olyan távoli jövőb­en Ukrajna dohányfeldol­gozó iparának munkájába is szeret­nénk bekapcsolódni. — Továbbra is csak azt forszí­roznám, hogy mennyire lehet együttműködni egy csőd szélén álló ország gazdaságaival? — Mint a fent elmondottak tanú­sítják, mégiscsak lehet. Látjuk ugyan a nehézségeket, az elkeseredést, ám én úgy vélem, talán nincs veszve min­den, fia az emberek, igaz elfogadható fiérért, hajlandók keményen dolgozni. Kollégáim mesélték, hogy az egyik it­teni fanner éjszaka is folytatta a pa­lánták ültetését. Hogy el ne szalassza az optimális határidőt. Mindamellett a gazdaságok is nyújtott műszakot szer­veztek, ha a helyzet úgy kívánta. Kü­­lönösen sem a gazdaság jelenlegi álla­pota számunkra a mérvadó, hanem azt kell tudomásul venni, hogy mek­kora a dohányipari termékek iránti ke­reslet. Ez itt, gondolom, egyetért ve­lem, óriási. Különben p pedig a dohány a világ bármelyik tájékán a legpénze­sebb kultúra. Ha jól csináljuk, érdemes vele foglalkozni. Kovács Elemér GYŰJTŐK SEREGSZEMLÉJE A napokban érdekes rendezvénynek adott otthont a Munkácsi Gyermek­sportiskola tornaterme. Filatelisták, érem-, képeslap-, lemez- és kazettagyűjtők adtak egymásnak randevút a kárpátaljai gyűjtők második seregszemléje keretéb­en, amelynek a szom­szédos országoktól és Ukrajna más megyéitől érkezett vendégei is voltak, így lehetőség nyílt egymás jobb megismerésére, tárgyak cseréjére, új barátok szerzésére. És bár a teremben meglehetősen hideg volt, a hangulat, a meleg baráti légkör gyorsan feledtette ezt a kis kellemetlenséget. * h »­ I 5' ! r ^Hújlák* Sándor, a Munkácsi Bélyeggyújtók Khidjának­ tagja N­L

Next