Kárpáti Igaz Szó, 2004. április-június (85. évfolyam, 48-92. szám)

2004-06-24 / 92. szám

2004. június 24., csütörtök HÓVÉGE / MÚLTIDÉZŐ KÁRPÁTI IGAZ SZÓ­­­. Kúria és skanzen Tájmúzeum Tiszafarkasfalván Még az »ántivilágban« történt, hogy a tiszapéterfalvai központú Határőr Kolhoz s annak elnöke, Bí­ró Andor a Tiszabökénybe beolvadt »van is, nincs is« községben, Tisza­­farkasfalván létrehozta Kárpátalja egyetlen magyar skanzenét. A helybeli földesúri család, a Foga­­rassyak egykori kúriájában pedig berendezték a kolhoztörténeti mú­zeumot, mely jelentős profilváltá­son esett át az eltelt tíz esztendő folyamán, s ma a skanzennel együtt igyekszik bemutatni a régió múltját. A Tiszahát Tájmúzeum közelmúltjá­ról Jelenéről és lehetséges jövőjéről be­szélgettem el a minap az intézmény ve­zetőjével, Kovács Katalin muzeoló­gussal. - Az ukrán állam - az alkalmazottak munkabérének a kifizetésén kívül - semmivel sem támogatta a múzeumot az utóbbi tíz év során. Kisebb alapít­ványi támogatásokból őriztük meg az építmények állagát, illetve végeztük el a legszükségesebb rekonstrukciós munkálatokat - ecseteli beszélgetőtár­sam a helyzetet. - Az építményekkel 2003 decemberéig a Határőr Agrárcég Kft. rendelkezett, ekkor azonban átkerültek a Tiszapéterfalvai Községi Tanács tulajdonába, amit nagy ered­ményként könyveltem el. Ugyanis csak az önkormányzat kezelésében látom biztosítottnak az intézmény célszerű működtetését, nemzeti jellegének a megőrzését. Az említett felújítási munkálatok jelentős részét különben a 2000-es millenniumi ünnepségek kapcsán vé­gezték el. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Miniszté­riuma ugyanis hivatalos programjába vett egy itt lebonyolított rendezvényt, s ehhez akartak méltó körülményeket biztosítani... 2001 -ben pedig, miután a márciusi árvízben - a talajvízszint megemelkedése folytán - feláztak az épületek, a Határon Túli Magyarok Hi­vatala sietett a segítségükre, s támoga­tása eredményeként mind külsőleg, mind belsőleg megújultak a skanzen épületei. A volt Fogarassy-kúriában pedig kiállították a Magyar Köztársa­ság Ungvári Főkonzulátusától kapott, nemzetünk történetét a honfoglalásig bemutató pannó-sorozatot, s helyet kapott a vidékünkön álló várak törté­netét, valamint a magyar történelmi sorsfordulók kárpátaljai vonatkozásait taglaló kiállítás. Emellett pedig meg­hagyták a régi kolhoztörténeti kiállítás kordokumentumokként is értékes anyagait. - Sajnos, nincs túl sok eredeti do­kumentumunk, történelmi anyagunk a helytörténeti kiállításhoz-jegyzi meg beszélgetőtársam. - Ezzel szemben a skanzen kitűnően szemlélteti a tiszaháti magyarság XIX. századi népi építésze­tét, tárgyi kultúráját. Ami pedig a bővítés lehetőségét illeti, sajnos, a népi kultúra emlékei fellelhetőségének a huszonne­gyedik órájában vagyunk. Ugyanakkor pozitív példaként említeném, hogy nemrég - Verbőc községből - felaján­lottak nekünk egy régi szőlőprést. Az utóbbi két esztendőben a Nem­zeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kiírt pályázatok jelentik a szakmai fejlesztés egyetlen lehetőségét - foly­tatja. - A pályázatokon való megjele­nés révén tervezzük bővíteni a múzeum adatbázisát, az archívumunkat, elvé­gezni a legszükségesebb restaurációs munkálatokat. Sőt, ha minden jól megy, egy korabeli kovácsműhelyt ren­dezünk be a skanzen területén... Emellett kulturális központtá is sze­retnék ternni a Tiszahát Tájmúzeumot. Erről tanúskodnak az utóbbi években itt megtartott tudományos konferen­ciák, egyéb rendezvények, melyeket újabbak is követnek majd a jövőben. S mivel az intézménytől nem messze, Tiszaújlak és Tiszabökény határában áll a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájának emléket állító Turul­­madaras obeliszk, védnökségük alá szeretnék venni ezt, hogy állandó jel­leggel rendben tartsák annak környe­zetét. Lajos Mihály A Fogarassy család címere Nyolcvannégy éve történt.. »Kivégzés« a Trianon palotában Trianon... Palota Franciaországban, Versailles mellett. Három egységből áll: a Nagy Trianonból, melynek falait még a Napkirály, XIV. Lajos parancsára húzták fel a hajdani kőművesek 1688-ban, hogy az uralkodó gáláns ajándékul adhassa azt át kedvesének, Madame Maintenonnak, a Kis Trianonból, melyet XV. Lajos építtetett - 1755-ben - királyi szeretőjének, Dubarry asszonynak, valamint abból a díszes folyosóból, amelyikkel a szédületes pályát befutó, káplárból császárrá emelkedő, majd száműzetésbe zuhanó I. Napóleon császár kapcsolta egymáshoz a két palotát a XIX. század elején. Ám mint Illyés Gyula, a múlt század egyik legnagyobb magyar költője megjegyezte, számunkra Trianon nem a kéjlaképítészet csúcsa... Mert nyolcvannégy évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a magyar békeküldöttség a fent említett két épületet összekötő folyosón írta alá azt a békeszerződést, amelyikkel az első világháború győztesei halálra ítélték és kivégezték a történelmi Magyarországot... Milyen út vezetett Trianonhoz? A választ keresve, gondolatban ugorjunk vissza 1849-be. A forradalom és szabadságharc elbukásával, sajnos jó időre megszűnt annak lehetősége, hogy a magyarság önmaga irányíthassa országa külpolitikáját. A pillanatnyi erő­viszonyokat tükröző 1867-es kiegye­zés pedig - amellett, hogy nagyfokú belső önállóságot adott Magyaror­szágnak - a külügyek terén továbbra is Bécshez láncolta a nemzetet. Az emigrációban élő Kossuth Lajos látta a veszélyt, erről tanúskodik a kiegyezés »szülőatyjához«, Deák Ferenchez intézett híres Kasszandra-levele. »Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!–­­szólt az intelem. Ám rövid távon akkor valóban csak a kiegyezés biztosíthatta Magyarország fejlődését, polgároso­dását, azt pedig kevesen sejtették, mit hozhat még a jövő. S az igazsághoz hoz­zátartozik, hogy maga Deák sem gon­dolta örök időkre szólónak az 1867- es kompromisszumot, megváltoz­tathatatlannak az ennek eredményeként megszületett dualista rendszert. Ám a későbbiekben nem akadt olyan politikai erő, mely még az első világ­háború kitörése előtt kivívhatta volna Magyarország függetlenségét... A Monarchia közben - 1879-ben - szövetségre lépett a császári Német­országgal, melyhez három év múltán Olaszország is csatlakozott. (Majd az utóbbi állam kihátrált a szövetségből, s 1916-ban már az antant tagjaként üzent hadat Ausztria-Magyarországnak.) S I. Ferenc József császár és király fia, Rudolf főherceg hiába szerette volna franciával felváltani a német orientációt, apja konokul ellenezte bel- és külpoli­tikai reformterveit, nem engedte, hogy részt vegyen a birodalom kormányzá­sában, s igazából ez a mellőzöttség ve­zetett a trónörökös 1889-ben bekö­vetkezett öngyilkosságához. A XX. század elején pedig - 1908-as, utolsó bécsi látogatásáig-VII. Edward brit király is hasztalan próbálta az antant felé húzni a Monarchia hajóját. I. Ferenc József újra és újra nemet mondott az angol javaslatokra, így a birodalom részeként Magyarország is a leendő vesztesek oldalán sodródott bele az 1914 nyarán a Németország vezette központi hatalmak és az antant között kirobbant világháborúba. S amint kitört a harc, a román, a szerb, valamint az emigráns cseh politikusok - akik a saját pecsenyé­jüket igyekeztek megsütni a háború tüzénél - eredményesen behízelegték magukat a Közép-Európát nem ismerő nyugati vezetők kegyeibe, s torz beállí­tásban, a nemzetiségek börtöneként mutatták be Magyarországot, hogy minél nagyobb darabokat hasíthassa­nak majd ki annak testéből. 1918. november 3. után pedig, amikor a Monarchia fegyverszüneti megállapo­dást kötött az antanthatalmak képvi­selőjével, Adamo Diaz olasz vezérkari főnökkel, cseh, román és szerb csa­patok nyomultak be Magyarországra, megszállva annak jelentős területeit. S az ugyancsak vesztes Törökország első számú vezetőjétől, a szultanátust meg­döntő, köztársaságpárti Kemal Ata­­türktől eltérően, a Károlyi-kormány képtelen volt rá, hogy idejében újjá­szervezze a magyar haderőt, s legalább a Felvidék, a Délvidék és Erdély magyar többségű részéről kiszorítsa a támadókat. Pedig 1918-1919 fordu­lóján sem a cseh, sem a román csapa­tok nem képeztek legyőzhetetlen ka­tonai erőt... A Tanácsköztársaság - tudjuk - megpróbálkozott a kiszorításukkal. Ám ellenében már a kommunista ve­széllyel is riogathatták a nyugati hatalmakat a leendő kisantant kis im­perialistái. S a hátország sem állt - nem is állhatott­­ ki egységesen a diktatúrát kiépítő Kun Béláék mögött, a régi hadseregből átvett tisztekről, illetve az igen ütőképes, de a kommunistáktól elforduló székely hadosztályról nem is beszélve... Majd következtek a Párizs környéki béketárgyalások, melyeken a győztesek között azok kerültek többségbe, akik - mint az egyik hangadó politikus, a magántermészeti okokból magyargyűlö­­lő francia Georges Clemenceau - po­rig akarták alázni a legyőzötteket. Jellemző, hogy a vesztes államok képviselői nem is vehettek részt az előzetes tárgyalásokon. Clemenceau­­ék nem megegyezni, hanem diktálni akartak. S az Apponyi gróf vezetésével 1920 januárjában Franciaországba érkező magyar küldöttség hiába hozott fel logikus néprajzi és gazdasági érveket a kijelölt határok igazságtalan­ságát illetően. A tudatlanság és az elfogultság legyőzte az észérveket. Pedig a Felvidéken (Szlovákiában és Kárpátalján) a nem szlovákok száma 172 ezerrel múlta felül a szlovákokét, a Délvidéken a szerbek 337 ezer fővel voltak kevesebben, mint a lakosság nem délszláv többsége. Erdélyben pedig a 2 millió 800 ezer románnal együtt 2 millió 465 ezer nem román nemzetiségű személy is Románia állampolgára lett. S jórészt a sok évtizedes beolvasztó politikának »kö­szönhető«, hogy az arányok tragikus módon megváltoztak... Azóta nyolcvannégy esztendőt so­dort tova a történelem óriás­folyama. Európa lassan egységesül, beleértve Magyarországot is, valamint nem egy akkor győztes szomszédját. De megvalósulhat-e a nemzetek közötti valódi barátság, a tartós együttműkö­dés, míg Trianon kapcsán nem rendez­zük végre közös dolgainkat, s nem kö­­veti jóvátétel az igazságtalan békét?... Kúp alakú piramis, roppant szoborfejek... Az olmék civilizáció Több helyütt még ma is szinte áthatolhatatlan, trópusi őserdő bontja a Mexikói-fennsíkot roppant bástya­falként szegélyező Keleti-Sierra Mad­­rétól a Mexikói-öböl partjáig húzódó, forró, párás éghajlatú síkságot. Ahol repülő ékkövekként színpompás kolib­rik, tarka tollruhájú papagájok suhan­nak a napfény felé nyújtózkodó óriás­fák között, ocelotok, kis termetű, macskaféle ragadozók kúsznak - zsák­mányt keresve - a liánokat tartó ágakon, s néhol a jaguár fekete foltos, sárga bundája villan elő a földet takaró aljnövényzet sötétzöld sűrűjéből. A föld - a folyók árterületeinek ki­vételével - pár év alatt elveszíti termé­­kenységét, ha nem hagyják újból beer­­dősödni a területet. S az ősidőkben itt élő embereknek még az egyszerű szer­számaikhoz való követ is messze föld­ről kellett beszerezni, lévén, hogy ez az anyag ritkaságszámba megy a ten­gerparti alföldön. S mégis itt emelkedett fel Közép-Amerika első jelentős, nagy hatású kultúrája, az olmék civilizáció. A Kr. e. II. évezred végén az isme­retlenség homályából bukkant fel ez az utóbb szomszédaiba beolvadó indián nép, melynek eredeti neve is elenyé­szett. Csak a történelem színpadán jó­val később feltűnő, hódító aztékok ne­vezték el - az itt növő gumi­fa azték neve után - Olmecannak, a gumifa ha­zájának a vidéket, olmékoknak a ten­gerpart lakóit, akik már nem is voltak azonosak a civilizációépítő ősi néppel. De mit is tudunk az utóbbiakról ma, a Kr. u. III. évezred hajnalán? Szertartási központjaik nem voltak a szó igazi értelmében vett városok. A környező falvak népe építette s tartotta fenn vallási (és politikai) életük e cent­rumait, melyek egyik legfontosabbikát a mai San Lorenzo település mellett tár­ták fel a kutatók. Az olmékok civilizá­ciójuk csúcspontján, Kr. e. 1150 és 900 között építették fel itt azt a hat méter magas, hatalmas területű mes­terséges dombot, melynek teraszain, udvarain különböző szertartásokat vé­geztek el a közösség szellemi életét irá­nyító papok. A feltárt lakóházak alapján 800-1000 főre lehet csak be­csülni a szertartási központ lakossá­gát. Ugyan­akkor ki­kövezett csatornák­kal vezet­ték el a szennyvi­zet, s mes­terséges la­gúnákat is létesítettek a területen. A legszem­betűnőbb emlékek vi­szont a há­tal­m­a­s , húsz-har­minc ton­nás kőfe­jek, melyek kerek sisakot viselő, fel­vetett ajkú, széles, lapos orrú, megle­pően negroid arcvonású embereket áb­rázolnak, s anyaguk, a bazalt sötét­szürke színe csak még jobban kiemeli afrikai jellegüket. Miközben kisebb, értékes jade-kőből faragott vagy agyagból formázott szobraik vitathatat­lanul indi­­ánokat ábrázol­nak. Mi­ért véstek az olmék művészek negroid vonáso­kat a rop­pant kő­fejekre? Rejtély... Ugyan­csak kü­lönös épít­ményt találunk a La Venta mellett fel­­lelt másik fő központjukban is. Dél fe­lől kúp alakú, teraszokkal tagolt agyag­piramis zárja le a társaihoz hasonlóan pontos terv szerint emelt s egy észak­dél irányú tengely mentén sorakozó épületcsoportot, melyet udvarok sora oszt kisebb részekre. Miért éppen kúp alakú Közép-Amerika legelső piramisa, s miért nem épült soha többé hasonló alakú építmény sem az Új­világban, sem másutt a földgolyón? Nem tudjuk... Ismerjük viszont az egyik udvar rendeltetését, mely labdajáték-tér volt - valószínűleg a leg­első Amerika földjén -, ahol a külön­böző csapatok kaucsukból készült, rugalmas, pattogó labdákkal játszották le az eredendően vallási jelentéssel bíró mérkőzéseket. Majd ez a játék, akárcsak a városok, szertartási központok pontos terv szerinti felépítésének a hagyománya innen, az olmékok földjéről terjedt szét Közép-Amerikában. S fejlett matema­tikájuk, csillagászatuk révén ők szer­kesztették meg a térség első naptárát, számrendszerét, mely vitathatatlan ha­sonlóságokat mutat a majákéval, akár­csak a képírásuk. Szerteágazó keres­kedelmi kapcsolatokkal bíró s az eredményeit így messze földön elterjesztő civilizációjuk pedig jóté­kony kulturális erjedést indított meg a térségben.

Next