Kárpáti Igaz Szó, 2007. április-június (3. évfolyam, 51-100. szám)
2007-06-30 / 98-100. szám
KÁRPÁTI , 20. (IV.) IGAZ SZÓ Élet-Jel / Múlt és jelen 2007. június 30., szombat Zubánics László Boszorkányok pedig nincsenek? ! De ne mondhassa senki, hogy csak a megátalkodott katolikusok műveltek ilyen szörnyűségeket! A boszorkányüldözés hasonló intenzitással zajlott a reformáció lutheri és kálvini irányzatánál is. Ők Benedict Carpro v »Practica Rerum Criminalium« (Bűnesetek gyakorlata) című útmutatóját alkalmazták, s mondhatni, sikerrel. Egyedül Carpzov, aki a lipcsei egyetem büntetőjogi tanára volt, húszezer embert juttatott máglyára. Ezt a könyvet Magyarországon 1687-től — nem hivatalosan ugyan — csatolták a királyi országrészben használatban lévő törvénykönyvekhez. Miközben a német-római császárság területén egyre gyakrabban lobbantak fel a boszorkányok máglyái, a katolikus Spanyolország, amely képzeletünkben az Inkvizíció és az auto de fe hazája, példás önmérsékletről tett tanúbizonyságot. A római Kúriától teljesen független spanyol Inkvizíció már az 1526-os granadai tanácskozásán a boszorkányperekben megkövetelte a bűnösség konkrét bizonyítását. A boszorkányok megégetésének megszüntetése Alonso de Salazar Frias, a logrondi (Navarrai királyság) törvényszék inkvizítorának köszönhető, aki az 1611. évi navarrai és baszkföldi vizitációja alatt fogalmazta meg azt a gondolatot, amely vezérmotívuma lett a spanyol inkvizíciónak: azaz az eddig büntetés (a máglya) vagy az irgalom (kegyelmi ediktum) helyett a legalkalmasabb a hallgatás, mert a boszorkányok ahogyan testet öltenek a nyilvánosság fényében, ugyanúgy tűnnek is el, ha senki sem érdeklődik utánuk. Salazar volt az, aki az első módszeres kutatást végezte a boszorkányhit történetében, s ezt teljesen racionális módon tette, feltárva annak társadalmi és lélektani gyökereit. Bebizonyította, hogy boszorkányok nem léteznek. A spanyol inkvizíció, bár titokban tartotta Salazar vizsgálatának eredményeit, betiltotta a boszorkányégetést a fennhatósága alá eső területeken, Szicíliától Peruig. Ami az erdélyi fejedelemséget illeti, amelyhez vidékünk is tartozott, a boszorkányperek néha politikai színezetet is öltöttek. Bizonyára sokan ismerik Móricz Zsigmond »Erdély« című trilógiáját, amelyben Báthori Annát és társnőit boszorkánysággal vádolták és bebörtönözték. Az egész per az éppen trónra került Bethlen Gábor erdélyi pozícióit hivatott megerősíteni. A vádlottak valamennyien előkelő hölgyek, a kiterjedt Báthori-família tagjai és hatalmas birtokok urai voltak. Somlyai Báthori Anna, enyingi Török Kata és Imreffyné Iffjú Kata birtokaival alapozta meg hatalmát az iktári Bethlen-család. A másik nagy boszorkánypert eredetileg ugyancsak politikai okok motiválták, majd ezt a vonását fokozatosan elveszítve egyszerű boszorkányperként fejeződött be. Béldi Pál, az ellene összeállt liga elől Törökországba menekült székely főgenerális feleségét azzal a váddal zárták börtönbe, hogy megrontotta az amúgy is beteges fejedelemasszonyt, Bornemissza Annát. A szegény asszonyt kilencévi rabság után csak a halál váltotta meg börtönétől. Milyen is a boszorkány a néphit szerint? A legelfogadottabb elgondolás szerint idősebb öregasszony, összenőtt szemöldökkel, szúrós tekintettel. Azonban bárkit megvádolhattak boszorkánysággal, részben irigységből, részben tudatlanságból. Ha valaki esetleg ügyesebben csinált valamit, mint a szomszédai, vagy több tejet adott a tehene, akkor vagy boszorkány volt, vagy az ördöggel cimboráit. (Szülőfalumban az ilyeneket gurdicsnak hívják). Az emberi tudatlanság egyik iskolapéldája az alábbi történet. 1790-ben Dunapentelét hatalmas aszály súlytotta. A község elöljárósága összehívta a »Helybeli Tudósok Társaságát«, hogy megtudják a természeti csapás okát. A Társaság szerint a szárazság oka a helyi boszorkányokban keresendő. Amikor a hatóság a boszorkányság ismérve után tudakolózott a fentebb említett »kiművelt elméknél«, a válasz a következő volt: »Az legyen, aki csak 7 fontot nyomna«. A község valamennyi asszony személyét a nagy nyilvánosság előtt megmérték (a vizsgálat eredményéről nem szól a fáma, de a mai kor modelljei valószínűleg egy-egy ilyen vizsgálatot követően máglyára kerülnének). A boszorkány felismerésére vidékünkön két módszer ajánlott. Vasárnap, a templomba menetelkor meg kell figyelni, hogy ki hajtja félre a fejét, s az a boszorkány, ugyanis a láthatatlan szarvai nem férnek be az ajtón. A másik szerint búzaszemet kell belesütni a kenyérbe, majd ezt a szemet a fogak között tartva kell a templomajtóhoz menni. Ekkor is kitűnik, hogy ki a boszorkány, de vigyázni kell, mert az is megtudja a kíváncsi ember kilétét. Az erdélyi Korondon az a hiedelem járta, hogy aki kíváncsi a faluban élő boszorkányokra, annak nagypénteken el kellett vinnie a templomba azt a fakanalat, amellyel a festéket kevergették a húsvéti pirostojáshoz. A fakanál nyelén fúrt lyukon keresztül lehetett látni a boszorkányokat, akiknek nagy szarvuk volt és háttal ültek az oltárnak vagy az úrasztalának. Ezután ki kell jönni a templomból és a keresztúton kell átfutni, mert ekkor nem tudnak ártani nekik a boszorkányok. A boszorkányok, illetve a gonosz, rontó személyek leleplezésének egyik fontos időszaka Luca napja. Eredetileg Szent Luciára, az egyház szűz vértanújára emlékeztek ezen a napon (Lux - fény), azonban a magyar néphagyomány inkább a félelmetes hatalmát hangsúlyozza. Helyenként lucaboszorkánynak is nevezik, azonban merőben különbözik a néphagyományi boszorkányoktól, már csak azért is, mert Luca kísértetszerű, fiktív (kitalált) lény. Luca büntető, rontó lény is, napjához számos, elsősorban a munkával kapcsolatos tilalom fűződik. Kölcsön adni sem szabad ilyenkor, mert az a boszorkányok kezére juthat. Luca napján a gonoszok szabadon kószáltak, ellenük többnyire fokhagymával védekeztek (vagy megették, vagy azzal kenték be az ajtófélfát). Ilyenkor láttak hozzá a számos darabból (néhány faluban 9 fa anyaga kellett az elkészítéséhez: kökény, boróka, jávor, körte, som, jegenyefenyő, akác, cser, rózsafa) álló lucaszék készítéséhez is, amelynek célja a boszorkányok leleplezése volt. A karácsony estére elkészült székre felállva a kíváncsi személy megláthatta, hogy kik is a faluban/ városban a boszorkányok: azoknak a fején ugyanis ilyenkor szarvat lehetett látni, más elképzelések szerint lángokat lövelltek. Azonban a boszorkányok is meglátták a kíváncsiskodó személyt és üldözőbe vették. Ilyenkor mákot kellett hátradobni, mert azt a boszorkányoknak egy szemig össze kell szedniük, csak így folytathatják az üldözést. Amíg azok el vannak foglalva, haza kell szaladni, a lucaszéket elégetni és az ajtó elé keresztbe tenni a seprűt. Pünkösdkor is meg lehet lesni a a boszorkányokat, mert olyankor nagy ünnepet ülnek, a réteken körtáncot tartanak, amelynek a helyén még a fű sem nő ki. Tilos az ilyen körbe való belépés, mert az illető gyógyíthatatlanul megbetegszik. (A cigányságnál is a pünkösd a boszorkányok összejövetelének időpontja. Pünkösd első napja éjjelén a boszorkányok mind összegyűlnek a legnagyobb ördög elnöklete alatt valamelyik hegyen, amelyet senki sem ismer, ahol Sujolak (egy óriási szőrös lény, aki a világ minden tudományával bírt, de egyszer az ördögök legyőzték és egy sziklához láncolták. Ha onnan elszabadulna, az egész világot elpusztítaná) van leláncolva. Ekkor kapják meg a boszorkányok jutalmukat, illetve büntetésüket. Amennyiben a boszorkány az év alatt nem végzett el 77 rossz cselekedetet, egy évig a legfelsőbb ördög követőjévé kell lennie). Ahhoz, hogy valaki boszorkány lehessen, különböző próbákon kell átesnie, amelyeknek társai vetik alá. A legismertebbek a fejük felett forgó, egyetlen hajszálon függő malomkő és a tű fokán való átbújás, illetve az alakváltoztatás. A seprűnyélen vagy más eszközön való repülés hozzátartozik a »klasszikus« boszorkány ismérveihez. Azonban a mai tudomány már kiderítette, hogy ezek a »repülések« kivétel nélkül hallucináció eredményei, amely különféle növényi eredetű kenőcsöknek (boszorkányzsír) köszönhetőek. Az egyik legismertebb nadragulyából, sisakvirágból, bürökből és más mérgező növényekből készült, míg a másik alapanyaga az egyik gabonafajtán élősködő gomba, az »anyarozs« (ennek hatóanyagai megfelelnek a mai kor egyik kábítószerének, az LSD-nek). Ezek a »balzsamok« a bőrön át felszívódva idézték elő a repülés érzését. 4 Gustav Henningsen. A boszorkányok védőügyvédje (A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció /1609-1614/) Kossuth Kiadó, Bp., 1988. 354 p. 5 Nagy László: A rosszhírű Báthoriak. Kossuth Kiadó, Bp., 1984. 225 p. Folytatás. Elejét lásd májusi Élet-Jelünkben Álmok egy tányér levesben A művészemberek különös »figurák«. A Munkácson született, a világra szemét Beregszászban nyitó, s évtizedek óta Ungváron élő, 57 éves Rohály Miklós többszörösen az. Stílusát képtelenség beskatulyázni - parképítész, parkdekoratőr, udvarépítész vagy udvar szépítész? -, egy biztos: emberi alakokat (figurákat) formáz kőből, márványból, vasból, tufából, papírból, csempéből, bontott téglából és minden olyan anyagból, ami környezetében a maga természetes állapotában megtalálható. Sajátságos látásmóddal és gondolatisággal, rendkívüli átéléssel és szuggesztióval. Állítja: kétéves korára is képes visszaemlékezni. - Még most is a szemem előtt lebeg az az aprócska, hangulatos kis munkácsi ház, ahol születtem. Arra is emlékszem, amikor édesanyámmal együtt Szibéria helyett, hál’Istennek, Beregszászba deportáltak. Az volt a szép gyermekkor. Ott indult a kerámia szeretete. Ott volt a majolikagyár, Horváth Anci néni (megkövetelte, hogy így szólítsák, ezért írom én is így a szerző), akinek neve ma is fogalom a »szakmában« és akitől a legtöbbet tanulta. Majd következett Ungvár és tíz év »várbörtön«. - Dekoratőrként végeztem. Utána Nevickére »vezényeltek«, a Verhovina turistaüdülőbe. »Utcaseprőként« alkalmaztak, de »művészként« kezeltek. Reggel, délben és este is kaptam egy-egy tányér levest. Fizikailag börtönben voltam, szellemileg mégis szabad. Tulajdonképpen azt csinálhattam, amit akartam, amihez kedvem volt, szabadjára engedhettem a fantáziámat. Még utat is építettem, kockakőből. Ma is megvan. De számomra nem ez volt a fontos, hanem a tér. Ha megláttam egy üres teret vagy akár egy szemétdombot, azonnal beindult a fantáziám. Elképzeltem, hogyan lehetne átalakítani, szebbé, élvezhetőbbé, emberközelibbé tenni? Próbáltam egybekomponálni, összehangolni a teret, a fákat és az épületeket, s a kapocs mindig egy szobor vagy egy szoborszerű kompozíció volt. Műterme nincs, csak egyszobás lakása. Zsúfolásig beépítve könyvespolcokkal, kisplasztikákkal, évtizedek során készült munkáival. Belépve e szerény otthonba, kiállítóteremben érzi magát a vendég. A falak és ahol csak hely van, tele szebbnél szebb alkotással. Az embernek rögtön az az érzése, hogy sokkal nagyszerűbben mutatnának egy étteremben, kávézóban vagy bárban. Dekoratív pannók, domborművek, rézveretek, stilizált alakok, dinamikus kompozíciók, amelyekből árad a sokféleség, a fantázia határtalansága és a finom hozzáértés, a jó ízlés, amely a művész lelkének a megnyilvánulása. Minden munkájából egyénisége, sajátságos szelleme, alkotóereje sugárzik, hivatásszeretete tükröződik. Corbusier-t emeli le az egyikpolcról, nem véletlenül: - Számomra ő az Isten! Az építészet atyja, aki a természetet beengedte az épületekbe. Az én lakásom kicsi, ezért én az ellenkezőjével próbálkozom. Kivinni a munkáim a térre, az udvarra. De ehhez olvasni kell a könyveit, tanulmányozni az építészeti stílusokat. Ilyenkor magamba szívom a szellemét és ezekkel a gondolatokkal »támadom meg« a természetet, mint ő. Elvarázsol és csodát művel velem az a gondolat, hogy milyen gyönyörűségeket tud alkotni az ember. Ha például bemegyek egy házba vagy bárkihez, én soha nem azt nézem, hogy élőlény-e vagy tárgy, hanem a lelkét, mit sugall felém, mivel ragad meg. Pillanatok alatt pszichoanalízist végzek és a fejemben helyére kerülnek a dolgok. Az eredményt kivetítem az agyamból a külső világba és formába öntöm. S máris készül az alkotás, ha van késztetésem és tehetségem hozzá. Közben játszom, mert én a játékos ember, vagy ahogy a latinok mondták, a homo ludens vagyok, aki ideoda rakosgatja a részecskéket, az elemeket, míg ki nem alakul a végleges, a tökéletes forma. A XX. században elkezdett modern művészeti stílust szeretném a huszonegyedikbe is átmenteni, úgy, ahogy azt én látom. Rohály Miklós 1995 óta Ukrajna Képzőművészeti Szövetségének a tagja. Kis- és térplasztikai munkáin kívül szőnyegeket is tervez, s azokon olykor gondolatban felröpül a magasba, mint a madár. Onnan szemléli a tárgyakat, a formákat, az alakzatokat, a tereket. De inkább itt lent, a földön szeret járni, mert itt közelről nézheti meg mindazt, ami éppen az útjába akad, és olyankor szabadjára engedheti a fantáziáját.’ Sajnos, sokszor csak azt, mert ahogy panaszolta, gyakran neki is csak a mellőzött művészemberek fekete kenyere jut. Pedig tele van energiával. - Nem kapkodnak utánam, pedig nagyszerű dolgokat tudnék művelni. Nézem ezeket a szép új emeletes házakat, és azt látom, hogy az udvaruk meg tele van mindenféle giccsel. Ilyenkor görcsbe rándul a gyomrom, és arra gondolok, szeretném átformálni az ízlésüket. Akár egy tányér levesért is. Nigring Szabolcs Rohály Miklós alkotásai között