Kassai Szemle, 1893 (9. évfolyam, 3-65. szám)

1893-01-06 / 3. szám

f­ mn &93 * Xiissi ^ 4>ova a :0< Lassa föutc­a 58. sz. a­ lapot érdeklő küldemé­nyek czin­endók. ElőlizeleMi «Iij . I* Kassán házhoz-hordással egy évre........ 6 frt — kr. “^1Mévre ......... 3 „ — „ .•(Negyedévre ••• 1 „ 50 ,, Vidékre postai küldéssel: Egy évre........ 6 frt — kr. Félévre ......... 3 „ — „ Negyedévre ••• 1 „ 50 „ — Egyes szám 5 kr. — Kéziratok vissza nem adat­nak. Kassa, péntek 1893. évi ja­­ 6. //­/V. KASSAI SZEMLE. 8 t — Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap. To ség Henr Bécs ; 4. Budi utcz» 1 pest; Ha %’ 00‘ Csak bér Forr a világ . .. Forr a világ mindenfelé, Az ember tömb nem nyughatik . . . Úgy összegyűlt a sok baj, úgy : Hogy úszhatunk abban nyakig! Harcz, harcz ! a jelszó mindenütt, Bár látszólag csend, béke van. A fékevesztett szenvedély Háborog, dübörg minduntalan. Az osztály­érdek és a slit: Oh mennyi bajt, zavart csinál ! Az egynek ez jó, — ámde a Más résznek ez már rész morál. r És mintha lenn lábunk alatt A föld inogna — úgy vagyunk. Egymást marczongja mint a vad, Egymásra tör folyton fajunk. — — S a nagy világban ott kívül Nem megy máskép, nem semmi sem! A népek árja hömpölyög, S az orkán zúg, zúg szüntelen. A kit ma még dics vesz körül, Lesü­lyed holnap úgy lehet, S a rút piszok beszennyezi Az addiglan fehér kezet . . . Forr a világ, forr mindenütt : Ki tudja igy meddig megyen ? S ki tudja, hogy mit rejthet e Szörnyű khaósz zord méhiben ? ! Kovács Zsigmond. A vásározásról. Vájjon hasznára van-e a sok vásározás a kis­iparnak ? — oly kérdés, melyet nem mi és nem is most vetünk föl először. Foglalkoztunk már ezzel mi is, foglalkozott ezzel az iparos világ, különösen pedig az országos iparos gyűlések. Az 1879-ik évi országos iparos gyűlés ki­mondta, hogy a forgalom igényeit túlhaladó mér­tékben engedélyezett országos és heti vásárok az ipar érdekeit sok tekintetben sértik. Hasonló­­képen sürgeti az 1887-iki országos ipartestületi gyűlés, hogy a vásárok tarthatása bizonyos vá­sárokra nézve megszorittassék. Az 1890 iki aradi iparkiállitás alkalmával tartott kongressus egye­nesen kívánja a vásárügy rendezését. Vajjon mi okból ítélik el a sok vásár tar­tását és jogosan-e ? Érdekes kérdés ez minden iparos emberre nézve. Szerény véleményünk szerint a sok vásáro­zás határozottan kárára van kisiparunknak. Az „Iparü­gyek“ czímű­ lap igen találóan fejezi ki, hogy ez az elavult intézmény úgy illik a mi korszakunkba, mint a gyorsvonat mellett az or­száguton döczögő vásári szekér. A vásárok látogatása kétségen kívü­l igen nagy költekezéssel és időveszteséggel jár. Ha meggondoljuk ugyanis, hogy Magyarországon hány vásárnap van, azon hány mester, hány vevő jelenik meg, bizony igazat adunk az or­szágos ipargyűlések panaszainak. Nevezett lap ugyanis azt mondja egyik szakírónk után, hogy a vásárokon haszontalanul eltöltött idő legalább másfél millió szekér­ és 14 millió gyalog nap­számra tehető. Bizony ez oly statisztika, mely erősen gon­dolkodóba ejti az embert: vájjon az így elvesz­tegetett idő arányban van-e azon előn­nyel, mit a vásárok nyújtanak ? Nem hisszük. Tudjuk azt ugyanis, hogy a vásárok nem mindig hozzák meg a várt ered­ményt sem. Az időjárás hányszor tönkreteszi a mester legszebb reményét ? Még a hosszú és ter­hes arra fordított költség sem jön ki sokszor. Hányszor veszélyezteti egészségét, sőt életét is. Mennyi alkalom van arra, hogy czimborásko­­dásba keveredik, és pénzét, melyért annyit fára­dozott és küzdött, elkölti. De még mást is mondunk. Meg vagyunk győződve arról, hogy a vásári munka határozott rovására van a jó és szolid munkának. E sorok írójával történt, hogy bizonyos iparczikkre hirte­len szüksége volt. Elment egy műhely a mestert, küldje el azonnal a mu bármily árért. Nem adhatom az urnak a mester — mert az vásári munka. És adta. Mi következik ebből ? Az, hogy a gos kedv : mindent a vásáron venni, lehetette... teszi a szolid, erős és jó munkának megfelelő árért való elkészítését. A falusi, de még a városi ember is, nem tesz különbséget csizma és csizma közt. Ő csak azt nézi, hogy otthon a czipésznél sokkal drágább, mint a vásáron. Arra nem néz, hogy a két munka közt mi a különbség. A vásárok túlságos mértékben való elszapo­rodása nem kívánatos továbbá, mert a közönség saját szükségletét teljes mértékben kielégítheti a helybeli iparosoknál. És itt megállunk egy kissé. Az volna kívá­natos és áldásos, hogy a helyi közönség helyi iparosnál elégítse ki szükségleteit. Csakis így boldogulna a kisiparos, így szoktatja a közönsé­get arra, hogy jó és szolid munkát vegyen. Mily haszonnal járna ez a kisipar fejlődésére ? Mennyi haszontalanul elpocsékolt időt lehetne megmen­teni,­­ hogy útját vághatnánk a boszantó alku­dozásoknak és sok más mindennek. Valóban így lehetne megoldani a vásár­ügyet, melyet még jobban bonyolulttá tesz az a körülmény, hogy a vásárra járó iparosok még ma is sok város és község országos vásárain a hatósági közegek önkényének vannak kiszolgál­tatva. Még mindig hiányos az sok helyen, hogy határozott vásári rendtartás szabja meg az ipa­­rosok és hatóságok jogkörét. Íme elmondottuk, nem annyira a magunk, mint tapasztalt, ahhoz értő egyének szakvélemé­nyét a vásárokról. Ha iparos olvasóink közt va­laki tapasztalatait akár mellettünk, akár ellenünk elmondani kívánná, írja le védekezését s mi szí­vesen tért engedünk. N. K. Innen-onnan. Különféle nemzetek jellemvonásai. Festi: Mártonffy Imre. Azt mondja a közmondás: „Ahány ház, annyi szokás!“ Épugy mondhatjuk: „ahány nemzet, annyi TÁtfCXA, Április. Procul negotiis éltem át más­fél esztendőt Abauj- Tornavármegye egyik kies pontján, a szép „hegykö­zön.“ Betegen jöttem ide­­­ egyik jeles fővárosi orvos három évi idő­tartamot jósolt életemnek, ezelőtt hat esz­tendővel, azt is csak úgy, ha betartom azt a nagy litá­niát, amit diétaképen előmbe szabott. Azóta még Falb­­nak sem hiszek, irtózom mindenféle jóslótól, még a podegrától is! A sok terhes anyagi csapások mellett számtalan súlyos lelki bánat ért, melynek terhe alatt roskadozott nem épen túl erős szervezetem. A kies hegyköz sötét erdeivel magas hegyeivel, üde jó leve­gőjével, békéltető csendjével, megnyugtatta már-már meghasonlott lelkemet, nap-nap mellett indultam, erő­­södtem és egészséges lettem. A „hegyköz“ tehát az én tudós orvosom! Mindig hálásan emlékeztem rája. A hosszú ideig oly kedves magány kezdett előttem unottá válni, kezdtem érezni, hogy az ember „társas lény“, s hogy bármily nyugtot adjon is az, s bármily elveket és eszméket teremtsen is, mind­ezek csak a társaság által lehetnek értékesíthetők, a társaság az ember egyéni értékének a börzéje és a szellem az agrója! Bejártam tehát a „hegyközt“, végtelenül meg­szerettem derék jó magyar népét, de bármennyire sza­badkoztam, hiába szórtam halomra meggyőző érveimet, rendesen beteljesedett rajtam az ottani régi adoma: „hegyközi ember nem mehet haza — józanon !“ Mert fel lettem avatva „hegyközinek“ és annak vallom ma­gamat ma is, de azért józanon járok haza!­­­Csak most veszem észre, hogy én még mindig márcziusban és ennek előtte vagyok, holott az 1889-ik év áprilisáról akarok írni, majdnem olyan kuszáló va­gyok mint a hazatérő : „hegyközi“ ember. üti társul hivott meg a járás főszó Iga bírája Rankra, e világhirü, elfeledett fürdő helyre, melynek nevezetes forrása időszaki szökésével, csak az Island szigetén leli mássát, ez a „hegyközön“ kívül esik. A főszolga­bíró otthona volt kitűzve találkozási és induló helyül. Déli időben érkeztem oda a doktorral, nem azzal a­melyik három évet jósolt és tejet itatott velem, hanem amelyik borral gyógyít és ő maga gyakran beteg ! Már ekkor jegyben voltam a vármegyével, (ez ugyan kitett velem, mindig biztatott és az esküvő napján hagyott a faképnél--- nem is tudom már hogy történt--- meg­buktam a választáson, vagy mi! csak hogy nem lettem valóságos és rendszerint)' aljegyző) a főszolgabíró házi úr élénkbe jő és tudtomra adja: „te ma zsidó leszesz“ megdöbbentett­e kijelentés, Soly­­mosy Eszter, Scharf Móricz és egy csapat sakter le­begett a szemem előtt „én !••• én­ erre nem vállalko­zom“ mekegtem ijedtemben, mígnem megnyugtatott, hogy nem csinál belőlem valóságos zsidót, csak tréfá­ból fog zsidónak bemutatni. Belépünk: „Kedves bá­tyám, bemutatom fiatal barátomat, igen derék fiú, be­akarjuk vinni a vármegyéhez, csak két nagy hibája van: nem ide való és­­­ zsidó!••• a magas csizma sarkon és vékony zsinóros nadrágszárakon magas öreg ur már nyújtotta kezét, de a „zsidó“ szó hallatára mint villany­ütésre elkapta és dörzsölte nadrágja ko­pásnak leginkább kitett részéhez: „hát én csak a mondó vagyok, hogy minden indigena maradjon a maga hazájába, ha pedig még zsidó is hozzá, mindjárt egye­­meg a f.--- t“-ipsissima verba, egy millió „h“ betű nél­­kül — Lesujtottnak mutattam magam a furcsa fogad­tatásra, adtam a neheztelőt. Ebédeltünk. Sertés karajt hordtak körül, az én uram bátyám lopva nézegetett rám és mikor látja, hogy serényen falatozom a disznó­húsból, megszólal: „uram, én kü­lönbséget teszek a „rabbik“ között, mert van „rendes rabbi“ és van „komisz rabbi“, magát „rendes rabbi­nak“ tartom !“ Hallgattam, és ez bosszantotta: „néz­zétek milyen jó pofája van, ha nem mondjátok a ne­vét, az ember nem is hinné el, hogy zsidó !“ (Az én fatornyom hazámnak legrégibb jó nevű famíliái: Hoff­mann, Bollmann és Nám­­ann, egyik sem egyenes le­­származója a párduczos Árpádnak, de mindenik kapott a keresztvízből, ha a hangzás ellenkező feltevésre utal is.) Megszólaltam, el­kezdtem magasztalni a „mi né­pünket“, „a magyar nem tud egyebet, mint az örök­lött javakat eltékozolni, szorgalmat, igyekvést, taka­rékosságot tanulhatna a zsidótól!“ Az én urambá­­tyám oly dühbe jött, hogy hivatkozással egykori vol­tára fel akart konczolni, ma pedig, hogy már tudja miként márczius 31-én már elvégeztük vele az ápri­list, reszeli a dolgot, talán még jobban mint a méhes­beli idült, de ezt már nem mondom el. Hanem most már Bankon vagyok, de még min­dig márczius 31-ike van, minden lépést félve teszem, nehogy véletlenül alám székeljék a hatalmas időszaki vízsugát és magasra feldobáljon, nem jó magasan járni, szédít, sokan megjárták már­­­ nagyot estek, én azon­ban nemhogy a forrás hatalmas szökését láttam volna, de egy csepp vizet se láttam­•• a bor, az gyöngyö­zött a pohárban, amint az szokott vendégszerető úri­ember házánál, talán felesleges is megmondanom, hogy a fürdő derék igazgatójánál voltunk. Nagyon kedves úr, kitünőnen hajt, Jókai szerint gentry nemes, mert van szerinte nemes gentry is, akik nem annyira a ló­hajtáshoz, mint inkább a sertés­tenyésztéshez értenek, ezt a profán foglalkozást ő nem űzi, de ért a sertés terméketlen mesterségéhez. Felső-Gagy­ban tette a remeket, a diplomát én állítottam ki­­­ mások ír­ták alá. Olvasóim, ha ugyan vannak ! engem valami nagy falánknak fognak képzelni, mert csak az imént ebé­deltem, most már vacsorázom és még mindig márczius 31 ike, egy napon kétszer írni az evésről, szinte tar­tok tőle, hogy csömört okozok. Csak tréfa volt a déli izraelita heczcz, engem mégis mintha bántott volna­­­­vacsoránál ülünk a családdal és egy női vendég. Első dolgom volt a hölgyek mulattatására elbeszélni a déli

Next