Kassai Ujság, 1922. április-június (84. évfolyam, 75-146. szám)
1922-05-16 / 111. szám
2. oldal. Apponyi Debrecenben. Apponyi és Andrássy vasárnap Püspökladányban és Debrecenben beszédeket tartottak az ellenzéki jelöltek támogatására. Debrecenben nagy arányú ünnepélyes és határtalan lelkesedéssel fogadták a megjelent politikusokat. Budapesten, Magyarország fővárosában vasárnap 130 politikai gyűlést tartottak. A rendőrségi jelentések szerint mindenütt rendben folytak le a gyűlések, csupán két helyen kellett a hatóságnak beavatkoznia. Kartellen kívüli !-----------------------------------------------------Frankfurti Általános Biztositó Részv.-Társ.jj vezérképviselősége Ko§ice, Harang-a 11. sz. íTols»?“:» j Kartellen SzivüJIj Élet-, tűz-, betöréses lopás elleni, baleset-, szavatossági-, jég-, üvegszállítmány és automobil-biztosítás, i Ölesé dijaid 90791 Előnyös feltételek ! Képviselők kedvezményes feltételek mellett alkalmaztatnak. Kartellen kívüli HHBBOBnDBHBBnBBBBHBOí Emlékezés Beöthy Zsoltra Komáromban történt,hogy a világháború első esztendejeiben, a második számú várerőditményben — a „veik cváj Mban — egy vadászkáplár reire után gyertyaláng mellett, a katonaláda tetején — verset irt Másnap kisuvickolta a bakancsát és elvitte a verset a helybeli lap, a Komáromi Újság szerkesztőségébe. A szerkesztő ur elolvasta a verset és leközölte. Tiszteletdíj fejében adott a katonának egy sportcigarettát. A káplár egy hét múlva megint megjelent, megint hozott egy verset. A szerkesztő ur azt is leközölte. Eltelt vagy négy-öt évét, egyszer csak egy délután a szerkesztő úr kirohant az ekzechplaccra.Kalapja a feje búbján volt az izgatottságtól, botjával hadonászott és a káplár nevét ordította. A vadászi káplár, hivatalos néven „untenjäger“,végre előkerült valamelyik grídből, ahol a fertiget ropogtatták. — Maga szerencsétlen — mondta a szerkesztő — maga Itt jár ilyen nyugodtan? Nem olvasta a pesti lapokat? (Magát Beöthy Zsolt fölfedezte! Előadást tartott Pesten a háborús Uráról, felolvasta a maga verseit, mint a háború költői termékének legjavát. A katona egy kicsit bután és egy kicsit gyanakodva nézett a szerkesztő urra. Csak akikor káprázott ell a szeme talán a könnytől, mikor a szerkesztő ur kivette a zsebeiből és megmutatta a pesti lapokat. Megint elteti egy hét. A szerkesztő ur megint kiszaladt az ekzeciplaccra: — Hé káplár! A méltóságos ur itt van Komáromban. Azt izeni magának, hogy délután öt órakor menjen ki hozzá egy nindzsa teára! A Duna-szigeten lakik a villájában. A káplár felkötötte a zeksztra ilbarsvuagját és öt órakor pontosan megjelent a villában. Beöthy Zsolt megölelte. Megteáztatta, szivart dugott a szájába. — Na most fiatal barátom, mondja el, hogy kicsoda maga... A katona elmondta, hogy vidékről származik, szegény fiú, félbemaradt joghallgató. Huszonhárom esztendős. — Hány verset irt eddig? — Talán tizet. — Hát csak írjon és ha összegyűl egy kötetre való, hozza el nekem, én majd kiadatom. — Nem lehet, méltóságos uram! — Miért? — Be vagyok osztva a marsba, holnap indulok Lengyelországba. Beöthy Zsolt idegesen babrált a támlásszék karján. Talán a fiára gondolt, Beöthy Józsefre, ben elesett. És talán minden fazai magyarra gondolt, akiknek holttestéből a lengyel krumpliföldeken akkor már ravatalokat emelt a világháború. Sokáig nem szólt egy szót sem. Aztán egyszerre másról kezdett beszélni. Elmondta, hogy kisfiú korábban egyszer az ötvenes években a Hatvani utcában — az apja vitte kézenfogva — látta Vörösmarthy Mihályt, aki apjával megállt beszélgetni. A költőnek nagy kampós bot volt a kezében, nadrágja nyíltt, kalapja zsíros, orra borvirágos.Külseje züllött és ijesztő volt. A látogatás végén Beöthy Zsolt a kapuig kisérte nem túlságosan előkelő vendégét: — Isten áldja meg édes fiam! Három hónap múlva megjött a hír Komáromba,hogy a veskó káplár — közben már őrmester — Lemberg alatt egy ütközetben súlyosan megsebesült. Mikor ezt Beöthy Zsolt megtudta, leült és hosszú levelet irt barátjának, gróf Tisza Istvánnak, Magyarország akkori miniszterelnökének. Hogy ezt a versíró katonát, aki valamelyik tábori kórházban fekszik, hozassa haza Budapestre. És Tisza István két nap alatt hazahozatta. Ennek a katonának első kötetéhez Beöthy Zsolt irt előszót. Először megmentette az életét, aztán elindítatta az írói pálya felé. Azt hiszem, most ez a katona siratja legjobban Beöthy Zsoltot, aki huszár volt s aki a háború harmadik éve- A valutáris perek felfüggesztése Új állami intézet felállítása. (Saját tudósítónktól.) A stgermalmi békeszerződés 24«. paragrafusa az utódállamok és Csehszlovákia közti megegyezésnek tartotta fenn az 1919. febr. 26. előtt keletkezett valutáris viták szabályozását azzal a klauzulával, hogy meg nem egyezés esetén a repanációs bizottság dönt. Csehszlovákia és az utódállamok közt a kérdés eddig nem szabályoztatott, csak Németausztriával történt megállapodás, hogy ezen valutáris perek fefüggesztettnek (173/1921. és 472/921. sz. rendeletiek). A csehszlovák kormány hosszas várakozás után elhatározta, hogy a csehszlovák állampolgárok és a volt monarchiából keletkezett utódállamok polgárai közt osztrák-magyar koronában keletkezett követeléseket, illetve adósságokat törvényi hozásiak rendezi. A parlament elé terjesztendő törvényjavaslat szövege a következő : 1. §. Az osztrák-magyar koronában keletkezett tartozások és követelések kiegyenlítése csehszlovák és idegen adósok, illetve hitelezők között, úgyszintén ezen viszonyból származó más államokkal létesített megállapodások végrehajtása külön e célból felállítandó intézet részére tartatik fenn. A kormány felhatalmazást nyer ilyen Intézet felállítására, hatáskörének A kormány törvényjavaslata közelebbi meghatározására, különösen az adósok és hitelezők, valamint a kiegyezési eljárásba bevont követelések és kötelezettségek mérvének megállapítására és rendezésére, mikor és milyen feltételek mellett lép ezen Intézet az adósok és hitelezők helyébe. Külföldi pénzintézetek belföldi fiókjai, belföldi adósoknak, illetve hitelezőknek tekintetnek, belföldi pénzintézetek külföldi fiókjai külföldi adósoknak, illetve hitelezőknek vetetnek. A központok és fiókjaik egymással szemben fennálló kölcsönös követelései és kötelezettségei a kiegyenlítésből kirekeszthetők. Az intézet Prágában állítandó és állami jelleggel ruházandó fel, melyet egy duók, távollétében helyettese vezet, kiket a pénzügyminiszter az igazságügyi TUirüsziterrel egyetemben nevez ki. Mint tanácsadó szervezet a pénzügy- és igazságügyminiszterek által a fontosabb érdekeltségek köréből választandó bizottság szerepel. Segédmunnkálatok végzésére a pénzügyminiszternek jogában áll a szükséges erőket a résztvevő érdekeltségek köréből behívni. Az intézet a ipénzügyminiszter felügyelete alatt ál. A kiadások fedezésére az aktív sáido maximum 1 %-a szedhető, amennyiben az így előálló bevétel a kiadásokat nem fedezné, a hiányt az államkassza pótolja. Az intézet jogosult a kiegyenlítésbe vont követeléseik igazolását követelni és ebbéli működésében minden közhivatal által támogatandó. 2. §. A kormány felhatalmazást nyer az 1. §-ban foglalt követelések és kötelezettségek összeírását a rendeletileg megállapítandó nap szerinti állapotnak megfelelően meghatározni. Ez a nap ezen törvény hatályba lépte előtti időpontban is megállapítható. A kormánynak jogában áll ezen követelések és kötelezettségek tekintetében a polgári perek és végrehajtások felfüggesztését elrendelni és szükség szerint vétót mondani ezen követelések és kötelezettségekre vonatkozóan fizetésre vagy magánjogi szabályozásra irányuló jogcselekmények ellen, ügyszintén hatálytalanítani a fizetéseket és jogcselekményeket, melyek az összeírás előtti napon eszközöltettek. A kormány felhatalmaztatik az 1919. február 26-ig lezárt számlákat rendezni. Mindazon követelések, amelyek a kötelező összeírás végett idejében be nem jelentettek, az állam javára esőknek jelentendők ki. Be nem jelentett követelések nem hatálytalaníthatók, amennyiben a felek közös megegyezésével intézzének el Ezen törvény kihirdetése napján lép hatályba. Végrehajtja a pénzügyminiszter a kereskedelmi-, igazságügy-, posta- és külügyminiszterekkel egyetemben. A törvényjavaslat indokolásában a kormány sejti, hogy az utódállamokkal folytatott társulások világosan bebizonyították, hogy a régi koronában keletkezett követelések és kötelezettségeik kiegyenlítése a csehszlovák és az érdekelt államok között a valutáris kilengések miatt az esetek többségében csakis úgy lehetséges, hogy a külföldi adósaink által történő fizetések a mi külföldi hitelezőink megelégedésére használtatnak föl. Ez pedig csak egy közösségen egyedül ,és kizárólagosan egy kényszerkompenzációs eljárás által vihető keresztül A pénzügyminisztérium nagy megterhelése miatt e feladat végzésére egyrészt képtelen lévén, másrészt azon a véleményen van, hogy a hivatalos apparátus ezt az inkább banki ténykedést igénylő munkát sohasem tudná úgy elvégezni, mint egy iWne célra föláhított intézet, amely megfelelő banktechnikai erőikkel lesz ellátva és amelynek élén szakember fog állami. J*. “Strf.Viny a bíróságoknál alaposan érezhető lesz, mert rengeteg per van fölya Sul mTo "i 3 éPPST1 azon a kérdésen fordul meg, hogy a régi koronában keletkezett követelések, illetőleg kötelezettségek milyen arányban követelhetők, illetve teljesitendők 4 jóságok ezen pörök egy részében a ToviW vátéS SV!Ífb ° 1 fföü^wzt«ték, amig ,a jóvátétel, bizottság nem dönt, a pörök másik részében azonban ítélkezett. A törvény vissza as s^render,i a *■* iss* ? r^ráha jtására nézve is. Mindenesetre a bíróságok jól járnak ezzel a törvénnyel, mert azáltal, hogy sok per kikerül ha tankörökből “ a létesítendő uj ilíet ér^ST ’ némi meRfkön yeM>® ést fognak SitlsrrCTsetö2 «*£ A gyilkos írta: HALÁSZ MIKLÓS. Önmagáról csak néhány feltolakodó vágyban vett tudomást, melyeket gyorsan, felijedve leszakított magáról, mint valami áruló, tilos gyümölcsöt. Aztán megint az üresség volt ő: az érzékeny lemez, mely felfogja a mindenséget, váratlan látványokban, mik mellett tétovázás nélkül el kellett haladnia, anélkül, hogy kiinduló alapot adhatott volna okot kereső képzeletének. Mert nem állhatott meg álmélkodva, nem engedhetett lenyűgöző kíváncsiságának. Élete nem volt külön egész, függvénye volt egy idegen énnek, az apjának, ki világtalan volt és ember- és világgyülölő, mindig éhes és türelmetlen s akihez egy görcsősz bot kapcsolta. .Ez a bot volt az összekötő idegszál e két egymásba kapaszkodó élet között, a telegráfdrót, melynek egyik végén a vak adta a rendelkezéseket, görcsös, türelmetlen vagy éppen dühödt ránditásokkal, a másik végén ő vette át azokat megadón és készségesen. A világ, az élet értelmének kutatásán botorkáló lelkének azonban több volt ez a bot. A kötelesség volt, az önmegtagadás kényszerűsége, a vágyak valósággá romlásáról való lemondás, mindaz, ami mindnyájunkat elkísér az életen attól a perctől kezdve, mikor eszméletünk aktivitásba tör ki és képletes botütések nyomán nemcsak cselekvéseinkben jutunk tudatára annak, hogy nem önmagunkért vagyunk, hanem makrancoskodó akaratunk élét is lefaragjuk s törekvéseinkben is megalkuszunk. Társadalmi lények vagyunk — mondjuk kesernyésen — és tologatjuk óvatosan életünk kis szekerét a megengedett kerékvágásban. Néha, egy jól sikerült nap után a vak erősen felhörpintett és nehéz álomba sülyedt. Ilyenkor halkan ellopózott mellőle, az udvara szökött, félénk áhítattal nézte a hunyorgó csillagokat, hallgatta a kutyák elnyúlt vonítását, átengedte magát a mindenség nyugalmas csendjének. Szabad volt. A zsongó csend kiszédítette a napi gondokból, a messzeségben felcsillanó fények kicsalogatták felzokogó vágyait, melyek eljöttek kísérteni az éji órán tudattalanjának temetőjéből. Ábrándozott. De az élet, apró felrezzenésekben felfigyelt a vak horkolására, mert megzavarta: borzasztó szitok és kimétletlen botütések vártak rá, ha ébredve nem találta maga mellett. S egyszerre tudatára riadt kettészakadt életének s elömlött rajta valami vad szomorúság. Gondolatait kifelé vetítette és hirtelen megtelt irigységgel és gyűlölettel. Ilyenkor érthetetlen dühvel kővel dobta meg az arra kószáló kutyát, kegyetlenül felriasztotta az alvó baromfiakat. Kirobbanó bosszúvágyában bántani akart, míg bele nem fáradt. Amikor aztán szinte megtörve beténfergett a vakhoz s aggódva figyelte lélekzetvételét. Elnézte ezt a rossz ráncokba torzult arcot, melynek valódi vagy tettetett fájdalmasságára fülkelt álom feküdt. Félt tőle. Bizonytalan gondolatok rebbentek fel benne, akaratlanul arra kellett gondolnia, gyűlöli-e ezt az embert, az apját, kihez gyilkos kapocs szorítja, ki az életadó jogát könyörtelenül érvényesíti. De hiába próbálta érzelmeit felbolygatni, megbújtak lelke mélyén, a félelem görcsösen marasztalta őket. A vak halló- és tapintószervei oly végtelenül, szinte rejtélyesen kifinomodtak, hogy szegény fiú még gondolkozni sem mert attól való félelmében, hogy apja kitalálja, megérzi. De miért félt tőle? Ütéseit játszva kikerülhette s ha akarta volna, akár meg is tréfálhatta a vak félszeg tehetetlenségét. Néha támadtak is ilyen ötletei: ingerelni szerette volna, éreztetni vele, hogy hatalmában van, hogy kettejük között övé a fölény, de az öntudatra ébredést rémülten taszította el magától, a bűn sötét szárnyainak csattogását érezte felrettenve az ilyen gondolatokban. Félt, ok nélkül, süketen, babonásan, mint mi a törvényeinktől. És másnap engedelmesen, az élet igájába törten adta meg magát a kötelességnek. Kiállt a népes utcasarokra s baljóslatuan fénylő szemét belevetette a járókelők forgatagába, kezében az alamizsnát váró, nyűtt kalappal, szórakozottan hallgatta a vak felcsukló sirámait, melyeket úgy dobott rá az elhaladó emberekre, mint valami lasszót. Az emberekkel semmi közösség sem fűzte össze, ösztönszerűen idegenkedett tőlük, mint egy vad macskakölyök. Jó és rossz ember: e két kategóriába préselte a külön világgal bolyongó embereket: jó volt az adakozó, rossz, aki közönnyel haladt el mellettük, ügyet sem vetve a vakra és őreá. Mi az állatokat nézzük így: gyönyörködünk bennük vagy bosszankodunk rajtuk, de életük idegen marad s nem is igyekszünk hozzáférkőzni. Egyedül akkor bontakozott ki benne valami sóvár vágyakozás, ha zsibongó gyermekhadat látott játékba bomolva. Ilyenkor megérezte az eltaposott gyermeket magában, szeretett volna közéjük keveredni és feledkezőn ujjongani. De a vak mérgesen megrántotta a botot s ő egy búcsúzó tekintettel emlékké ásta a tilos eszmélést. És igy volt mindig, ha vándorlás közben valami uj, meglepő meredt elébe, talán egy ház vagy gépkocsi és az élet minden csodája, melyet csak egyetlen mohó tekintettel ihatott fel, mint mi a tájak váltakozását a robogó vonat ablakából. Az élete különben szűk volt, egyhangú és reménytelen. Egy tavasszal aztán különös nyugtalanság lopózott belé. Izmai hol cselekvéséhesen feszültek, ilyenkor rohanni szeretett volna vakon és céltalanul egy lelkében feltápászkodó kényszerűségnek engedve, hol megokolatlan csüggedés szállta meg s akkor sötét tépelődésbe ernyedt el. Álmai zavartak voltak, női idomok szédültek eléje furcsa képekben, vad ölelések káprázódtak fel bomlott víziókban s ő megdöbbent kéjjel zuhant beléjük. Nappalaiba belenyúltak ezek az álmok. Gondolattalan merengésekbe süppedt, szórakozott lett. A vak éktelen haraggal rángatta a botot s egyizben, mikor valami kis akadályra elfelejtette figyelmeztetni, kegyetlenül ráütött a görcsös bottal. Este egy istállóban kaptak szállást. Fekvőhelyet készített magának és a vaknak, ki az összeszedett aprópénzt számlálgatta és mocskos szidalmakat szórt a könyörületlen emberekre. Aztán leheveredett a szalmára. A fiú melléje. A vak egy kicsit zsörtölődött, olykor kérdezett valamit, hogy figyelje, ébren van-e a másik. Egy ideig felelgetett is neki, felriadó igenekkel, aztán behódolt a csalogató álmodozásnak s tettette az alvást, hogy zavartalanul belesüppedjen képzeletébe, randjai egy női test köré fonódtak. Az Álharc elmosódó és bizonytalan, felvillanó combok, dús keblek. Mivel az apja gyakran kizökkentette, folytatásokban szőtte az álmodozásokat. Feltette, hogy minden ember elpusztult valami ismeretlen esemény következtében s ő magára maradt egy nővel, kinek pompás ruházata alatt dús test ringott. Talán valamelyik elsuhanó urinő volt, kinek alakjára rátapasztotta mohó szemét, míg kalapját alamizsnára tartva elbámészkodott a sarkon. A nővel nem beszélt. Csak megfogták egymás kezét, aztán csókban tapadtak össze, de úgy, hogy a talaj kiesett alóla és szédülten rázkódott eszméletre. A vak aludt. Kilopózott az udvarra. Vágyta a hűs levegőt, hogy felzaklatott érzékeit lecsillapítsa. Tágult orrlikkal szívta az illatoktól nehéz levegőt, melyet langy szellő simogatott játékos kezekkel. Kószálni kezdett az udvaron, kábult, rögzítetten gondolatokkal, melyből egy fojtott hang rezzentette fel. Valami cselédleány volt, kit részeg álmok kergettek ki az éjszakába. Hangja perzselő volt. Alig beszéltek. Érezte, hogy vonszolja egy kitáruló ösztön idegeiben rejtőző aktivitásba, bódult odaengedéssel adta meg magát a vágynak, mely túlharsogta tudatának vonakodó félelmét. Aztán üres aggyal visszaszökött a vak mellé. Másnap a vak dühös költögetésére riadt fel. A szomszéd faluba kellett menni, mert a letarolt kisváros nem kecsegtetett többé semmi reménnyel. Kezébe vette hát a görcsös botot és elindult az öreggel, ki búcsúzóul dicsérni