Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-08 / 14. szám

120 ki odvából s megforditá puskáját, hogy agyával elle­nesnek rontson. Az indiánok sem vették most már tréfára a dolgot, hanem kereket oldtak. A meszticz, elragadtatva a tusa hevétől, hirtelen kihúzta vadászkését, s neki eredt, az egyik indiánnak útját állni igyekezvén. Ez azonban fogta a kezében levő parázst, és szemébe vágta, de hasznára fordítva egyszersmind a szerencsétlen teljes vakságát, előragadta szekerczéjét, melylyel koponyáját széthasita. Csaknem azonegy másodperczben durrant a Róbert fegyverének második csöve is, és a szekercze­­suhogtató indián átlőtt mellel a földre terült. A másik két indián, maradványa a hadcsapatnak, szerencsésen megmenekült. A fiatal angol most a meszticz holttestéhez sietett s ott rátalált a megszabadult fehérre. Meglepetése an­nál nagyobb volt, mivel benne az arkansasi óriási emberre ismert, kivel a gőzhajón oly sajátságos beszél­getést folytatott volt. — Hogyan, sir? tehát ön az? — csodálkozott.­­ — Én vagyok! nyugtató meg az óriás. Fogadja köszönetemet bátor közbeléptéért, mi nélkül ez­úttal valószínüleg pórul jártam volna, noha határvidéki éle­tem folytán ilynemű csetepatéknak minél gyakrabban valok részese. — A harcz kalauzomnak életébe került. — Úgy van, a szegény fiúnak vége. Kár érette. Esztevan derék, megbízható ember volt, jóllehet a vegyfajok közönségesen nem sokat érnek. Két kis gyermek és özvegye marad utána Little Rockban. — Gondoskodom róluk! — Derék! nekem is van még néhány dollárom, majd azokat is elküldöm a szegény asszonynak. Látja itt ezt az üveget? — Igen! — Tehát segítsen ezt a szegény embert belehe­lyezni. Sietnünk kell, nehogy ránk esteledjék. Róbert megcselekedte, amire kérték. Majd aztán földdel betemették s a vadon egy sírral gazdagodott. — Hát az indiánok tetemeit a vad állatoknak hagyjuk martalékul? kérdé borzongva. — Nincs veszteni való időnk — mondá az óriás. Különben, mielőtt besötétednék, lesz itt vörösbőrü indián elég, hadd üvöltsenek s temessék el halottjai­kat ők maguk. Nem tanácsolnám, hogy bevárjuk őket. — Nem hittem volna, hogy az indiánok oly vak­­merőek legyenek. — Közel húsz éve lakom e vidéket, s gondolhatja, hogy ez idő alatt csak volt alkalmam elég, velük szembe szállhatni a folyamon innen szintúgy, mint túl. Puskával és késsel sok ily gazembert küldtem már a más világra. Ismernek, gyűlölnek, félnek. Ez utolsó vállalatukkal közvetlen megrontásomat czélozták. Tudva, hogy útban vagyok, visszatértemet várták s az erdőben ólálkodtak utánam. Szerencsémre, elég közel volt az öreg tölgy, melynek odva pompás fedezetül szolgált. — De miért jár egyes-egyedül, ha ily veszélyes ellenségei vannak ? — Az már szokásom. Különben én oly kevéssé tartok a vörösbőrüektől vagy más vadaktól, mint egykor az öreg Boone Kentuckyban. — Ön tehát e vidéken lakik s talán szomszédom? — Nem sokban hibázott. Elkísérjem önt Green- Bo­ttomba ? — Oda szándékszik talán ? — Egyenest! — Ismeri azt a rettenetes Craggs Simont ? — Senki sem ismeri jobban nálamnál. — S hogy hívják önt? — Az indiánok »tűzszemnek« neveznek! — válaszolt az óriás kitérőleg. Most már nincs mitől tar­­tartania többé Green-Bottomban. Más eset jött közbe s az a kötekedő Craggs Simon majd észre fog térni. E beszéd után a lovak állomáshelyére értek. Az erdőháti Esztevan szürkéjére ült s a málhás lovat is magával vezette. Amennyire a sűrűség megengedte, tovább haladtak. Néhány órával később egy juharfa-erdő csúcsára értek, honnan egy kedves völgybe tekintettek le. A nap lemenőben volt, bíbor palásttal födve be a nyugati lát­határt. Könnyűd szellő suramlott át a tulipánfák s katal­­pák lombozatán és kedvesen ringatá a puszta buja füvét a mormogó patak körül. Ezüstmadarak s vörös szarkák röpködtek köröskörül és a zsibongó madársereg fenn­lebegve üdvözlé az alkonyt. A halom oldalán, alig 500 lépésnyi távolra, néhány gondosan müvelt kukoricza­­földet lehetett látni s ezek mögött egy kényelmes, nagy, kastélyszerü házat, melynek vörös kéményéből véko­nyan kéklő füst emelkedett. — íme, Green-Bottom , megérkeztünk! — mondá az óriás, Róbert felé fordulva, ki elragadtatással nézte az előtte elterülő tájképet, mely igéző magányával oly barátságosan intett feléje. A nagy ház ajtajából egy vonzó női alak lépett ki, világos egyszerű kartonruhában. Kecses magatartása teljesen öszhangzott lénye természetes kellemével, csinos arczával, szőke karikafürtjeivel, kék szemeivel. Róbert nagy érdekeltséggel tekintett feléje, az óriás pedig fogta magát s szájába tette hüvelykét és Rittyentett valami sajátos módon. A leányka mindjárt oda forditá fejét, tapsolt és feléjök szaladt. — íme leányom, Judith! — mondá az óriási erdő­háti, bizonyos gyöngédséggel. Én pedig Craggs Simon vagyok. S most, uram, bátran beléphet egyszerű há­zamba és — hozta Isten nálam! III. Craggs Simon gazdasága a maga nemében igen csinos s jól rendezett volt, s legkevésbbé sem lehetett az öreg erdőhátinak rész néven venni, hogy annyira ragaszkodott hozzá. Évek hosszú során át lakta ő már a házat tisztes életpárjával, két felnőtt fiával s a már említett leányával Judittal, ki származásához képest feltűnő szép neveltségről tett tanúságot. Róbert erre vonatkozólag később megtudta, hogy néhány évet St.-Luisban töltött rokonainál és szorgalmasan láto­gatta az ottani neveldőt. S így e feltűnő körülmény kielégítő magyarázatot telt.

Next