Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-08 / 14. szám

Budapest, 1875. 14. szám. Április 8. Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár : egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt. — Hirdetések ára : 4 hasábos petit sor 8 kr. Az előfizetési pénzeket a Szent-István-Társulat igazgatóságához, a kéziratokat a lapszerkesztőséghez (Lövész-utcza 11. sz.) kérjük küldeni. Emléke­k. 1. Az ezüstnyárfa-erdők, oh! mi szépek! Mi szép e táj és minden, minden itt! A lombot, mintha fénylő köd remegne, Halk suttogásu szellők lengetik. Alkonytűz száll a távoli vizekre, Olykor megcsobban, fölcseveg a hab. A viasz­sárga akáczlevelek közt Álomdalt csipegnek a madarak. • Még egy-két percz és azután sötét lesz. Elnémulnak a táj szellőivel. Csak egy-egy csillag hull az égről néha, S arkunkról egy-egy sóhaj lebben el. 2. Halld, halld! az estharangok szólnak. Minden érzésnek szárnya támad. A messze föld pihenni készül, Oly csüggedt, néma, csöndes, fáradt. A szellő álom-mézet hint el, A késő alkony éjre válik: Csak a szelid, hús estharangok viszhangzanak szivünkbe váltig. 3. Láttátok őt ? ah! milyen gyönyörű volt, Milyen bűbájos, kedves tünemény! Utána néztem kábultan, sokáig, És ő is hosszasan nézett felém. Lépése könnyű volt, miként a sóhaj, Termete karcsú s hajlékony nagyon — T Úgy gondolom, hogy liliomot látok Szárnyakra kelni ékes hajnalon. Szemei kékek voltak, haja barna, Mosolya olyan üde, tiszta, szent! Imádságos könyv volt kicsiny kezében. Én azt hiszem, a szentegyházba ment. Akikért ott e lény imádkozik most. Megáldja azokat az Isten is: Jó angyala, ki lépteit kiséred, Oh! súgd fülébe az én nevem is! Endrődi Sándor: Az arkansasi bitorló. Elbeszélés. (Vége.) Egy százados, iszonyú vastag magyalban, mely­nek törzse részben odvas volt, rejtőzött az ostromlott. Fegyverével távolban tarta az öt indiánt, miután most már a látottak egyike, a hatodik, golyótól találva véré­ben fetrengett a földön. Az odvas fa csak egyfelől volt nyílással ellátva; ettől mintegy ötven lépésnyire már égett a tűz, honnan az indiánok parázst s égő galyákat szórtak az ostromlott felé. Ily módon előre lehetett látni, hogy a láng vagy füst mielőbb kiűzi menedék­helyéből a fehéret. — Térdre, Esztevan! — suga Róbert, s czélba a két vörös gazembert, akik most a gerjesztőkkel felénk szaladnak. A meszticz engedelmeskedett s mindketten vállhoz kapták fegyveröket s elsütötték. Két dördület, s a két indián halva vagy megsebesülve rogyott össze. Az életben maradtak elbődültek s iszonyú dühvel tekintet­tek körül, mialatt az ostromlott örömriadással ugrott. 14

Next