Katholikus Hetilap, 1884 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1884-01-03 / 1. szám
4 KATHOLIKUS HETILAP. 1. SZÁM. Kinek jó, kinek nem. Pál urfiról is megtudandjuk, mit tanult ezen iskolában. Jó iskola komoly törekvésnek, szorgalomnak, kitartásnak, hanem nagyon rossz iskola a könnyelműségnek, ingatag jellemnek, üres főnek, korán elhervadt szivnek. Annyit azonban nem lehet tagadni, hogy az élet igen sokra megtanít, amit nem hirdetnek a kathedráról. A világlátott ember mívelt. A szabad eszmék táborában küzdött hős rendesen nem közönséges világnézetet sajátít el. Különösen a mai világban, mikor rohamosan haladnak a felvilágosodás utján. Még a butára is ráragad valami a mai korból, hát még aki annak szelleme szerint is műveli magát. Pál urfiról azontúl nem is igen hallottak valamit Mélypatakon. Kristóf ur szentül hitte, hogy fia Amerikában vezekel. Azóta nyugodtan aludt. Sohasem bánta a vágy csak egyszer is látni fiát, ennek pedig érdekei kívánták, hogy ne mutassa magát, amig nem kell. Évek múltak el ily módon s apa és fiú nem alkalmatlankodtak egymásnak, — egészen addig a napig, melyben az öreg ur beadta a kulcsot, s búcsút mondott ennek a világnak. A házi népség nagyon megrökönyödött azon, miképen fogja feltalálni az egyetlen jogos örököst. A világ nagy, nehéz megtalálni benne egy embert. Az aggódás azonban hiában volt. Másnapra, hogy az öreg urat kinyújtóztatták, megjelent Mélypatakon egy kéknadrágos, sárgakabátos hórihorgas fiatal ember, kiről hamarjában nem lehetett meghatározni, váljon chicagói rabszolga-kereskedő, vagy lembergi zsidó-kupecz. Soha sem láttak ilyen embert Mélypatakon. Amint a kastély előtt könnyű úti szekeréről leszállott, ahány komondor, kuvasz volt az udvaron, fészer alatt, hidak mellett, az mind neki ugrott, éktelen csaholással követelvén tőle, hogy igazolja magát. A sok béres, kocsis, cseléd szájtátva bámult a soha sem látott alakra. Egyiknek sem jutott eszébe segítségére sietni. A jövevénynek vékony nádpálcza volt a kezében s azzal hadakozott meg támadói ellen. Az egyik bozontos komondor már bátorságot von magának a sárga kabát hátulsó leffenytyűibe belekapaszkodni, amit azután a többi eb általános támadási jelnek vett. A fiatalember elvesztette türelmét, rákiabált a szájtátó cselédekre: — Gazemberek! Miért nem parancsoltok az ebeknek ? A lármára előjött a nemzetes kasznár uram a folyosó végéről, karikás ostorával az ebek közé suhintott, amire azok rögtön szétugrottak, s illendő távolságból folytatták a csaholást. Vendel gazda, ez volt kasznár uram neve, közelebb lépett, s mikor jó szemügyre vette a jövevényt, mint aki tisztában van magával, egész nyugodtan mondá: — Rossz időben jött az úr. — Hogy, hogy — Térítőn fekszik a vén bolond. — Ne mondja. Ugyan megbecsüli kegyelmed a gazdáját! — Nem haragszik az már azért. — Elhiszem, de haragszom én. Vendel uram végignézett az alakon s mikor észrevette, hogy megunni látszék a beszélgetést a kapufélfa mellett s befelé indul, útját állta. — Elvégezhetjük itt is. — Mit akar kegyelmed elvégezni ? — Hát az alkut. — Minő alkut? — Az árpára. Hát hiszen ismerem én az urat, láttam én magát elégszer a borkúti vásáron. Hanem az a másik zsidó többet igért. El is vitte volna, de az öreg úr utolsó napjaiban egészen megfenekedett. Két hét alatt elvesztett hétezer forintot a makacssága miatt. Milyen jó lenne most a temetésre. — Arról, majd gondoskodom én. — Aha, az ur hát a temetés-rendező! — Az is. Nevem Mélypataky Pál, — én a fia vagyok annak a vén bolondnak. (Folytatása következik.) Egy esernyő története. — Beszély. — Egy tágas kertben, zöld fák árnyában, két fiatal ember, egy aggastyán és egy fiatal nő ült egy asztalnál. A virágzó rózsabokrokon túl egy kis lánykát lehetett látni, ki vígan szökdécselt a lepkék után. Az aggastyán csak most érkezett a társasághoz. — Atyám, mond a fiatal nő, egészen átöltözött? Egész bőrig ázott, helyeselhető-e, korában, így kitenni magát? Nem mehetett volna-e hintón ? — Nőmnek igaza van, atyám, valóban kár annyira bízni a jó egészségében. — No, no milyen nagy dolog egy nyári záporeső ! Légy nyugodt, Margit. Levetettem átázott ruhámat, János pedig egy pohár jó tokaji aszút adott. Teljesen jól érzem magamat. Az út, melyet tennem kellett, nem volt oly hosszú, hogy megérdemelte volna befogatni a hintóba, s az én vén lábaim még bírják a szolgálatot. — Kedves atyám, szólt ismét a fiatal asszony, miért nem visz legalább esernyőt magával, mikor eső fenyeget ? — Esernyőt hova gondolsz, kedves menyem ? Az esernyőket gyűlölöm. Már ötven éve, hogy nem volt esernyő a kezemben, s ha ilyen fegyvert látnának Karmoly orvos kezében, az egész forradalmat idézne elő a környéken. Nem, nem, soha sem fogok esernyőt használni; az első, melyhez nyúltam, mely pedig nem is volt az enyém, igen sokba került nekem. — Mily kegyetlen, félszázados gyűlölet!jegyző meg nevetve Margit. — Csak nevess, nevess amennyit akarsz, de azért mégis, hogy megmagyarázzam neked ellenszenvemet, vagy mint te nevezed, félszázados gyűlöletemet ezen szörny iránt, szükséges, hogy elmondjam neked okát, s nem bánom, ha azért bolondnak tartasz is. Ifjúságom s házasságom történetét fogom elbeszélni. Férjed elmondta neked, hogy tizenhét éves voltam, midőn atyámat elvesztettem; atyám orvos volt mint én; a megyében most is él még emléke, mint jótékony embernek. — A fiú apja nyomdokait követi. — Csitt, te hízelgő; atyám halála után anyámra s reám három-négyezer pengő forintnyi évi jövedelem maradt, ami akkoron igen szép helyzet volt. Mikor ez