Katholikus Néplap, 1852. július-december (5. évfolyam, 28-52. szám)

1852-12-08 / 50. szám

Megjelenik e lap hetenkint egyszer , Szerdán. Elő­Dicsőség magasságban az Istennek , s a földön békeség a jó akaratú embereknek. Luk. 2, 14. 50. Budapesten, december 8. 1852. fizethetni rá P­e­s­t­e­n, a jó és eleső könyvkiadó társu­­lt ügynökénél — ezukor­­uk­ra 6 szám, földszint, s a­zerkesztőségnél. Vidéken ács. kir. postahivataloknál. Előfizetési díj Budapesten kihordással félévre 1 ft. pp vidékre postán borítékban félévre 1 ft. 20 kr. p.p. A lap szerkesztését illető levelek egyszerűen ,,a Katholikus Néplap szerkesztőségéhez“ czímezen efik. (Pesten a központi papnöveldében.) R A D Ó. Az ó, és újabb korban egyiránt ritka események színhelye volt Székes-Fehérvár, hazánknak hajdani fővárosa. E várostól keletre a Budára vezető ország­úton legelsőbb éri az utas Pákozd helységét, melly már őseinknek Árpád alatti bejövetekor Pákozda név alatt ismeretes volt. Azért is örvend e kis helység ez­red éves őskorának; büszkélkedik kegyes uraságaiban, a székes­fehérvári káptalanban; hetvennégy éves ér­demdús lelkipásztorában, kinek kezei félszázadtól fog­va mutatják be az Oltárnak engesztelő áldozatát; büsz­kélkedik továbbá jámbor s hiv keresztény lakosiban, egészséges levegőjében, s kies tájékában. E helység­nek közepén, az ezüst fürlü lelkipásztor laka előtti té­ren áll korviselte alakjában Nepomuki sz. János kép­szobra. September 29-kén 1848-ban reggeli órákban e szobor tövében ült a világtalan Radó, mellette csin­talan vezetője, a tíz éves Czina gyermek; körük­ben közel és távol hallaték tompa moraj, nyugtalan zarzalgás, élénk hadi lárma és sürü csengő fegyver­zörgés, mit Radó nem láthat, csak hallhat; de talán nem is hall, mert a világtalan Radó lelki szemei ma­­gasztosabb tárgyakon függenek a fegyver­ csörgései­nél. Czina gyermek ugyanis múlt vasárnapon a váli szentegyházba vezeti Radó apát, és az ajtó küszöbé­ben leülteté. Radó meghallgató az Isten igéjét, melly­­ben a lelkipásztor szivhatólag bizonyitá be igazságát az írás ama szavainak : „Boldogabb adni, mint elven­ni.“ Radó figyelmesen hallgatá a beszédet, lelkéhez tapadóit az egészen, s csodálkozva tünődék magában; miként lehet az, hogy illy hatalmas igazságok hallásá­ra, még a tehetősek is olly szűken nyitják meg ke­zeiket, hogy maholnap az ő kezeiben is ritkább lesz az alamizsna, mint kialudt szemeiben a napsugara. E nap­tól fogva Radó sem nem tudott, sem nem hallott e­gyebet, mint amaz igéket : „boldogabb adni, mint el­venni.“ Most Radó a szobor tövében csendesen ül; jobb keze bekötött szi­r­ujában egy elrejtett izmos er­szényt tapogat; elméje imádkozik: „csak egy kegyel­met kívánok tőled Istenem , légy izgalmas nekem mó­dot adni, hogy ez életben csak egyszer is valakivel jót tehessek;F ajkai pedig mozognak, hang nélkül, de sűrűn ismételve a szavakat: „Boldogabb adni, mint elvenni.“ Ez alatt a szobor tövébe katonák gyülekez­tek, kiktől a felbátorodott Czina gyermek alamizsnát kért. A katonák tréfát kezdtek űzni Czinával és biz­tatók, hogy énekeljen nekik. Czina elkezdé szokott é­­nekét, mellyel a sziveket szokta irgalomra indítani, de a tréfás vitézek letorkolák őt és részint szóval, részint tenyerükben csörtetett pénznemükkel unszolák a fiút, hogy énekeljen nekik hadi dalt. Czina rajok bámula és hallgatott; Radó pedig észrevevén Czina zavarodását, rá kiáltó : „Czinafiam! azt a Montekukulit!“ —Azt, azt! kiáltó akadozva egy részeg közvitéz, „azt a Montekuli — kikuli — kukulit, azt énekeld fiam!“ Erre a vité­zek hangos kaczajra fakadtak; Czina pedig egy párt köhinte, s harsány hangon kezdé énekelni a százados hadidalt : „Trombitáknak hallom harsogását; Sípnak, dobnak szörnyű riadását; A vérontó Mársnak Hangja ez, nem másnak ! Bajnoki ébrednek lármájára, A csatára. Márs! kiált hatalmas hív népének; Minden vezér maga seregének, Vitézit biztatja, Részét bátorítja; Nap csillog aczélos fegyverében, A kezében.“ Itt Czina elvégzé dalát: a jó kedvű vitézek élénk 50

Next