Katholikus Néplap, 1852. július-december (5. évfolyam, 28-52. szám)
1852-12-08 / 50. szám
Megjelenik e lap hetenkint egyszer , Szerdán. ElőDicsőség magasságban az Istennek , s a földön békeség a jó akaratú embereknek. Luk. 2, 14. 50. Budapesten, december 8. 1852. fizethetni rá Pesten, a jó és eleső könyvkiadó társult ügynökénél — ezukorukra 6 szám, földszint, s azerkesztőségnél. Vidéken ács. kir. postahivataloknál. Előfizetési díj Budapesten kihordással félévre 1 ft. pp vidékre postán borítékban félévre 1 ft. 20 kr. p.p. A lap szerkesztését illető levelek egyszerűen ,,a Katholikus Néplap szerkesztőségéhez“ czímezen efik. (Pesten a központi papnöveldében.) R A D Ó. Az ó, és újabb korban egyiránt ritka események színhelye volt Székes-Fehérvár, hazánknak hajdani fővárosa. E várostól keletre a Budára vezető országúton legelsőbb éri az utas Pákozd helységét, melly már őseinknek Árpád alatti bejövetekor Pákozda név alatt ismeretes volt. Azért is örvend e kis helység ezred éves őskorának; büszkélkedik kegyes uraságaiban, a székesfehérvári káptalanban; hetvennégy éves érdemdús lelkipásztorában, kinek kezei félszázadtól fogva mutatják be az Oltárnak engesztelő áldozatát; büszkélkedik továbbá jámbor s hiv keresztény lakosiban, egészséges levegőjében, s kies tájékában. E helységnek közepén, az ezüst fürlü lelkipásztor laka előtti téren áll korviselte alakjában Nepomuki sz. János képszobra. September 29-kén 1848-ban reggeli órákban e szobor tövében ült a világtalan Radó, mellette csintalan vezetője, a tíz éves Czina gyermek; körükben közel és távol hallaték tompa moraj, nyugtalan zarzalgás, élénk hadi lárma és sürü csengő fegyverzörgés, mit Radó nem láthat, csak hallhat; de talán nem is hall, mert a világtalan Radó lelki szemei magasztosabb tárgyakon függenek a fegyver csörgéseinél. Czina gyermek ugyanis múlt vasárnapon a váli szentegyházba vezeti Radó apát, és az ajtó küszöbében leülteté. Radó meghallgató az Isten igéjét, mellyben a lelkipásztor szivhatólag bizonyitá be igazságát az írás ama szavainak : „Boldogabb adni, mint elvenni.“ Radó figyelmesen hallgatá a beszédet, lelkéhez tapadóit az egészen, s csodálkozva tünődék magában; miként lehet az, hogy illy hatalmas igazságok hallására, még a tehetősek is olly szűken nyitják meg kezeiket, hogy maholnap az ő kezeiben is ritkább lesz az alamizsna, mint kialudt szemeiben a napsugara. E naptól fogva Radó sem nem tudott, sem nem hallott egyebet, mint amaz igéket : „boldogabb adni, mint elvenni.“ Most Radó a szobor tövében csendesen ül; jobb keze bekötött szirujában egy elrejtett izmos erszényt tapogat; elméje imádkozik: „csak egy kegyelmet kívánok tőled Istenem , légy izgalmas nekem módot adni, hogy ez életben csak egyszer is valakivel jót tehessek;F ajkai pedig mozognak, hang nélkül, de sűrűn ismételve a szavakat: „Boldogabb adni, mint elvenni.“ Ez alatt a szobor tövébe katonák gyülekeztek, kiktől a felbátorodott Czina gyermek alamizsnát kért. A katonák tréfát kezdtek űzni Czinával és biztatók, hogy énekeljen nekik. Czina elkezdé szokott énekét, mellyel a sziveket szokta irgalomra indítani, de a tréfás vitézek letorkolák őt és részint szóval, részint tenyerükben csörtetett pénznemükkel unszolák a fiút, hogy énekeljen nekik hadi dalt. Czina rajok bámula és hallgatott; Radó pedig észrevevén Czina zavarodását, rá kiáltó : „Czinafiam! azt a Montekukulit!“ —Azt, azt! kiáltó akadozva egy részeg közvitéz, „azt a Montekuli — kikuli — kukulit, azt énekeld fiam!“ Erre a vitézek hangos kaczajra fakadtak; Czina pedig egy párt köhinte, s harsány hangon kezdé énekelni a százados hadidalt : „Trombitáknak hallom harsogását; Sípnak, dobnak szörnyű riadását; A vérontó Mársnak Hangja ez, nem másnak ! Bajnoki ébrednek lármájára, A csatára. Márs! kiált hatalmas hív népének; Minden vezér maga seregének, Vitézit biztatja, Részét bátorítja; Nap csillog aczélos fegyverében, A kezében.“ Itt Czina elvégzé dalát: a jó kedvű vitézek élénk 50