Katholikus Néplap, 1858. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1858-04-08 / 14. szám

Mi okozza a sok tűzi veszedelmet hazánkban, és hogyan lehetne annak elejét venni? T­átka évben sújtotta szép Magyarországot oly sok tűzi veszedelem, mint a közelmúlt 1857-ben. Alig van vármegye, egy-egy vármegyének alig járása, mely a szerencsétlenségtől egészen ment maradt volna. Ezeren és ezeren jutottak koldusbotra, s tengődtek az irgal­masság adományain a hosszú sanyarú télen át. Igaz, hogy a felebaráti szeretet a szerencsétlenekhez sok jó­val volt, de az ínség mégis nagyobb volt, mintsem azon egészen segíteni lehetett volna. Rémülés és aggodalom fogott el minden jobb embert, s nem egyszer fakadtak a kérdésre: mi okozza e sok tűzi veszedelmet hazánk­ban ? s ha nem volna-e módja annak elejét venni? Nem lehet tagadni, hogy e kérdésekre igen sokfélekép fe­lelt a döbögő félelem. Magam is megforgattam fejem­ben e kérdéseket, vizsgálódtam a környékemben tör­tént szerencsétlenségek helyein azoknak okai fölött, és úgy találtam, hogy mind a két kérdésre igen egy­szerűen és természetesen lehet megfelelni. Vegyük pél­dául az első kérdést, hogy mi okozza a sok tűzi vesze­delmet hazánkban ? és meg kell vallanunk, hogy azt vagy a szándékos gonoszság, vagy a vigyáztalanság okozza. Azt mondom, hogy a sok tűzi veszedelem egyik oka a szándékos gonoszság. Ki nem tudja, hogy sokan vannak közöttünk, kik az isteni félelemből végképen kivetkeztek, és a felebaráti szeretet szent érzését szí­­vekből kiirtották ? Kik aztán eme két tartalékot el­vesztve, hanyathomlok rohannak a legundokabb bű­nökre,­ sem törvényt, sem igazságot ismerni nem akar­nak, minden elöljárót gyűlölnek, mert gonosz szándé­kaikkal ellenkezik. S ha az elöljáró mégis szent köte­lességénél fogva rájuk mondja a törvényt, mely min­dig csak a gonosz embernek súlyos : boszára hevül az istentelen, tüzet vet a gyűlölt elöljáró házára, melynek aztán, ha egyszer fellobbant, határt szabni vajmi na­gyon nehéz. Vannak, kik a korcsmát úgy járják, mintha untig parancsolnák nekik. Esznek, isznak, dobzódnak minden mérték nélkül; pusztítják vagyonukat meggon­dolás nélkül. S ha aztán föltelik a rovás, s kérik az adósságot, szedik a zálogot: kész a harag, kész a go­nosz szándék ; a dobzódó, ki minden bajának önmaga az oka, bőszült indulatjában tüzet vet a korcsmának, mely aztán sokszor fél falut is elpusztit. Van pazarló, ki önnönmaga heveri ki önnönmagát jószágából, s midőn azt látja, hogy az ő prédálásiból a becsületes szorgalom gyarapszik, irigységre lobban, s azt mond­ván, ha az enyim nem lehet, másé se legyen, tüzet vet a becsületes ember házának, mely aztán, Isten tudja, hányat tesz egyszerre koldussá. Mindegyik esetre vilá­gos példát tudnék felhozni, de mivel ily példákat, úgy hiszem, mások is tudnak, a helyett csak átalában mon­dom: ime mily gonoszszá válik az ember, a­ki az isteni félelmet leteszi, és a felebaráti szeretetet szivéből ki­irtja. Valóban alább való a baromnál, roszabb a vé­rengző vadállatnál, mely, ha boszuja tárgyát üldözi is, PEST, 1858.­­Q 14. szám. I. Félév. Q) ÁPRILIS 8.

Next