Katholikus Néplap, 1864. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1864-05-05 / 18. szám
— 138 Minden jó gyermek lesve fogja ellesni szülei akaratát , melynek egyszerű nyilatkozata elégséges lesz arra, hogy azt betöltse, parancsra neki szüksége nincsen. Parancsot csak a rosz gyermeknek kell osztogatni, s csakis ez fogja azt nehéznek találni, s minthogy nem szeretettől, hanem szolgai félelemtől vezettetik, azt csak ismételt nógatásra megtenni, így van ez az egyház parancsait illetőleg is. Az egyház hű fiának nincsen szüksége a parancsokra, mivel ő szeretetből fogja teljesitni azt, mit a lanyha keresztény csak parancs következtében megteszen. Nem is a buzgó hivők, hanem az idővel feltűnt névszerinti katholikusok miatt hirdettettek ki a tudvalevő parancsok, mintegy figyelmeztetésül, hogy parancs következtében tegyék meg azt, mit a jók önkényt s szeretetből megtesznek, „tudván azt, mint sz. Pál ap. mondja, hogy a törvény a jó erkölcsű embernek nem szól, hanem a törvény gyűlölőinek és az engedetleneknek.“ (Tim. 1, 1.) De azért is továbbá, hogy észrevegyék magukat ez által az illetők, miszerint nem mindegy hallgatni, vagy nem az egyház szavát, minthogy egyszer s mindenkorra írva vagyon, hogy ha ki az anyaszentegyházat nem hallgatandja, legyen előtted olyan, mint a pogány és publikánus.“ (Máj. 18.) Nem is lenne szükség a parancsokra, ha az egyház minden tagja olyan, mint hivatása magával hozza, lenne. De minthogy az egyház tengerbe bocsátott hálóhoz, melyben jó és rész halak vegyest találtatnak, hasonló, szükségesnek látta, hogy parancsainak kiosztásával különbséget tegyen jó és rész gyermekei között, kiközösítvén anyai kebeléből az engedetleneket, nehogy a jók is elromoljanak. Ki ismerheti jobban a Szentlélektől vezérelt egyháznál azon folytonos harczot, melyet az egymással oly szoros viszonyban álló test és lélek az egymásfeletti uralom miatt vívnak ? Ki láthatja tisztábban nálánál azon cselszövényt, melyet a fondor világ szelleme szüntelen utunkba hány, hogy minél többeket közölünk hálójába kerítsen? S ha nálánál senki jobban , bizonynyal csak Ő vezethet minket földi pályánkon a legbiztosban csak ő kerülteti ki velünk a nekünk hányt cseleket, s csakis ő erősíthet minket, hogy pályafutásunkban el ne essünk. Ha tehát mint vezetőnk s leggondosabb anyánk bizonyos rendszabályokat alkot a hit és erkölcs dolgában; ha a kevésbbé erősek vagy lanyháknak parancsokat osztogat, nem más czélból teszi, mint hogy biztos állást vívjon ki ezáltal részekre, megszabadítván gyermekeit az őket környező soknemű veszélytől, nehogy vagy felbőszült szenvedélyeiknek, vagy a világ gonosz szellemének rabjaiul essenek. Nem leigázó tehát, hanem szabadító jellemmel bírnak az egyház parancsai, mert sz. Ágoston szerint : „ Semmit nem parancsol Isten (tehát az ő egyháza sem) a maga, hanem annak javára (megszabadítására), akinek a parancs szól.“ (Epist. 138. ad Marcell.) Nyomasztó törvényeket csak a bűn hozhat, mely, mint tudjuk, az összes emberiséget a zsarnokok zsarnoka, a kínok s gyötrelmek fejedelme, a sátán rabigája alá sodrotta. Oh! mert a bűnnek is megvagyon a maga törvénye, és pedig titkos és kegyetlen törvénye, melynek erőszakos hatását sz. Pál apostollal mindnyájan érezzük. „Gyönyörködöm, úgy mond ő, az Isten törvényé- ben a belső ember szerint; de az én tagjaimban más törvényt látok, mely az én elmémnek törvényével ellenkezik, s engem rabul ad a bűnnek törvénye alá, mely az én tagjaimban létez.“ (Rom. 7.) Gyönyörködik szinte minden jó keresztény az egyház parancsaiban a belső ember vagy a lelkismeret szerint; de érez ő is a maga tagjaiban más amazokkal ellenkező törvényt, mely őt folytonosan unszolja, hogy megvetvén azokat, a bűn törvényének hódoljon; vagyis, mint sz. Ágoston mondja, azon nyomasztó törvénynek, mely a gonoszbani megrögzöttség azon erőszakos vonzereje, mely által a lélek akaratlanul vonatik vagy lebilincseltetik a bűnhez azon mérvben, a melyben készakarva abba bele esett. (Confess. L. 8. C. 5.) E nyomasztó kényszer alól az embert elvonni, sőt az isteni szeretet törvénye alá hozni, természetes dicső föladata az egyház parancsainak. Hogy lehessen tehát azokat lenyűgözőknek, vagy a kényuralom szülötteinek elnevezni ? Bizonynyal nagy elfogultság, hogy ne mondjuk, roszakarat kívántatik hasonló vádaskodás elhintésére. Kikelnek, hogy többeket elő ne hozzunk, a böjt- és szégyónásról szóló parancsolatok ellen, nem akarván tudni, hogy épen ezen két dolog legalkalmasb a bűntörvénynek megrontására. Az elsőről ugyanis tudjuk, hogy az, mikép a sz. mise praefatiójában énekeltetik,a bűnöket elnyomja, elvonván a részrahajló testtől minden olyast, mi arra ingerlő hatást gyakorol s a szenvedélyek féktelenségét szítja; de a léleknek is tov tvábbá, szabad mozgást kieszközölve, azt egész az egekig fölszárnyaltatja, az erényekben gazdagítja s az örök élet jutalmaiban részelteti. A másodikat pedig, hogy röviden szóljunk, második mentő deszkának nevezik a sz.atyák, mentő deszkának azon örvénybeli kiszabaditásunkra nézve, melybe készakarva bevetettük magunkat bűnös voltunk miatt, mely által nem csak kiragadtatunk a fuldokolás veszélyéből, hanem a bűnök, mint e tekintetbeni bukásunkat okozó megannyi szörnyek feletti uralomra is felküzdhetjük magunkat, minthogy a csak előbb idéztük sz. atya szerint: „akkor uralkodhatunk a bűn felett, ha ezt nem pártfogoltatása által magunk fölé helyezni, hanem igazi vezeklésünk által magunk alá vetni igyekvendünk. “ (De Civ. Dei. L. 15. C. 7.) (Vége köv.) Haffner Ignácz: Mária ! Ha én mindazt elmondhatnám, A mit rólad érezek. Milyet még a föld nem hallott, Zengnék olyan éneket. Énekem, mint a mezőben A tavasznak lágy szele — Még a kopár kősziklán is Virágokat keltene. Ha én mindazt elmondhatnám, Mi benned dicső, jeles : Oly éneket zengnék rólad, Melytől minden szív repes. Énekemre megszeretne ! Minden, minden tégedet,