Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1951 (58. évfolyam, 8-49. szám)

1951-02-23 / 8. szám

Vol. 58 évf. — No. 8 szóm Amerika egyetlen katolikus magyar hetilapja Catholic Hungarians9 Sunday NEW YORK, NEW YORK DETROIT, MICHIGAN. CLEVELAND, OHIO BRIDGEPORT, CONN. CHICAGO, ILLIONIS 1951 FEBRUÁR 23 Only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States KATOLIKUS MOZGÓSÍTÁS Az erők összefogása és felsorakoztatása Róma, február 7. — A KMV. római tudósítója jelenti: XII. Pius pápa február 6-án ünne­pélyes kihallgatáson fogadta Róma plébánosait és hitszóno­kait, akikkel közölte a nagy­böjti időre vonatkozó pasztorá­­ciós terveit. A Pápa terveinek alapgondolata a lelkipásztorá­­ciós tevékenység fokozására irányul a katolikus tömegek ál­talános mozgósítása valamint a keresztény élet lelki elmélyí­tése és cselekedetekben való bátor megvallása érdekében. MIKÉNT A RÓMAI BIRODALOM . . . Ezt a fokozott lelkipásztorá­­ciós tevékenységet a mai kor társadalmát átható hitetlenség és hitközöny, s a nyomukban járó keresztény erkölcsök ha­nyatlása teszi szükségessé. A hitetlenséggel és a hitközöny­­nyel járó ingatag lelki maga­tartásra, határozatlanságra ve­zethetők vissza korunk égető problémái, melyek teljes sú­lyukkal nehezednek ma az em­beriségre, hogy pusztulásba so­dorjanak egész nemzeteket és világrészeket. “A keresztény hit és erkölcsök hanyatlása folytán jutott a Római Biro­dalom romjain felépült és egy­kor oly kimagasló új világ ab­ba a szomorú állapotba — jegyzi meg a Szentatya — a­mely kísértetiesen hasonlít a Római Birodalom bukását megelőző tragikus erkölcsi ál­lapotokhoz. Az erkölcstelenség és lelki ziláltságban szenvedő hatalmas birodalomnak fele­mésztődött minden ellenálló képessége és kártyavárként omlott össze a barbárok táma­dásai alatt. Hasonló veszély fenyegeti a mi korunkat is. Vájjon nem kellene-e azoknak, akiket e hanyatlás miatt lega­lább részben terhel a felelős­ség, mindent elkövetniük, hogy útját állják az erkölcstelenség pusztító áradatának, amely megfertőzi és veszélyezteti úgy a köz­ mint a magánéletet?” ÖSSZEFOGNI AZ ERŐKET E szomorú erkölcsi állapo­tot szem előtt tartva, önként adódik a lelkipásztorok és a katolikus szervezetek és hívek kötelessége: megmenteni a lel­keket! Vannak azonban olyan társadalmi rétegek és szerveze­tek, melyeket a papnak azok elzárkózása és ellenséges ma­gatartása miatt lehetetlen megközelítenie. Ezek megmen­tése érdekében kell az Actio Catholica-nak és a hívek egyéb szervezeteinek összefogni. Ezeknek a szervezeteknek a feladata behatolni az ellensé­ges vagy közömbös szervezetek soraiba, hogy kimentsék a ve­szélybe jutott lelkeket és meg­nyerjék őket Istennek. A JÓ PÉLDÁT KÖVETNI KELL Különös elismeréssel emléke­zik meg a Pápa a világi katoli­kus hívők azon csoportjairól s kisebb egyesületeiről, amelyek baráti köröket alakítottak, a­hova rendszeresen meghívják az Egyháztól régóta elszakadt vagy azzal szembehelyezkedett ismerőseiket és barátaikat, ve­lük barátságos keretek között eszmecserét folytatnak, néze­teiket tisztázzák és igyeksze­nek ezeket újra visszavezetni Istenhez. Már az eddig elért eredmények is, melyek gyakori megtérésről számolnak be, vi­lágosan igazolják ezeknek a baráti köröknek fontos hiva­tását. AZ ERŐÉPÍTÉST A CSALÁDOKBAN KEZDENI Hasonló elismerésben része­síti a Szentatya azokat a kato­likus családokat, akiknek jó­­akaratú figyelme a benső, pusztán családi és baráti kap­csolatokon túl, rokonaik és barátaik lelki magatartására is kiterjed. Ezen célból — amint a családi beszámolókból kitű­nik — ezek a családok össze­jöveteleik programját úgy ál­lítják össze, hogy abban a val­lás is szóhoz jusson. Így törté­nik pl. az, hogy egy-egy vasár­napi ebéd előtt közösen meg­hallgatják a rádióban közvetí­tett szentmisét és prédikációt. Ebéd alatt vagy azután beszél­getéseikben visszatérnek a hal­lottakra s alkalmat adnak ven­dégeiknek, hogy szabadon ki­fejthessék elgondolásaikat az Egyházról,­ a vallásról. UJ APOSTOLKODÁS “Erről az apostolkodási for­máról mondhatná valaki — jegyzi meg a Pápa, — hogy ezek a katolikus családok iga­zán kevéssel beérik! De vájjon kevés-e ez? — kérdi a Pápa, majd így folytatja: — Emlé­kezzünk csak Jézus Krisztus szavaira: ‘Aki nincs ellenünk, az már velünk tart’.” Valóban dicséret és elisme­rés illeti meg a katolikus lai­kusokat ezért az apostoli mun­káért. Amellett, hogy őket ezen munkájukban a Szentatya bá­torítja, kifejezetten óhajtja, hogy a papság is támogassa őket, hagyja ezt az apostolko­dási formát szabadon kialakul­ni és kifejlődni, akár a plébá­nia területén vagy azon kívül óhajtanak ezek a családok dol­gozni, akár készek az Actio Ca­­tholica-hoz csatlakozni, akár nem. AZ IFJÚSÁG A hivatott lelkipásztorok fel­adatairól szólva, felhívja őket a Pápa, hogy kerüljék a túlzott bürokráciát, mely a híveket visszatartja a pappal való za­vartalan érintkezéstől. A szük­séges adminisztrációs köteles­ségek teljesítése alkalmával se feledkezzenek meg arról, hogy ők elsősorban lelkipásztorok s nem hivatalnokok. Felhívja a hittanárok és pa­pok figyelmét a papi hivatás idejében való felismerésére és ápolására. Meglepő, hogy az Úristen a mai nehéz viszonyok között is hány ifjú lelkében szórja el a papi hivatás csiráit, mely kellő gondozás hiányában elkallódik, gyümölcsöt nem hoz. Ezzel a programmal kezük­ben lássanak munkához a nagyböjti szent időben a lelki­­pásztorok, a katolikus egyesü­letek és hívek egyaránt Krisz­tus országának dicsőségére és a lelkek üdvére. ULTIMÁTUM? Sztálin: Teljesíteni Kína követelését! Nov.­ Vc.:’„ február 19. — A kínai kommunisták Seoulnál nagy utánpótlásokat dobtak a harcba és ezzel a túlerővel si­került a már a koreai főváros kapujában álló UN csapatokat visszaszorítani s a környék fel­adására kényszeríteni. Hétfőn, február 12-én megkezdődött a kínaiak offenzivája, amely kez­deti sikereket ért el. Egy pon­ton 18 mérföldes éket szakí­tott a UN frontba, de nem si­került azt áttörnie. A centrum­ban már lelanyhult a kínai tá­madás, a széleken még erősebb. De a UN csapatok már több ponton lassan offenzívába mentek át és kisebb helyi sike­reket értek el, kezdik vissza­nyerni a területeket, melyek­ről visszavonulni voltak kény­telenek. McARTHUR NYILATKOZATA Mac Arthur tábornok újabb nyilatkozatban hangsúlyozza, hogy a koreai helyzetben nem a katonai erő, hanem a dip­lomácia kell hozzon fordulatot. A harcok célja jelenleg — ál­lapítja meg — nem annyira a területi előrehaladás,­­mint a kommunista haderő irtása, gyengítése. Újólag utal arra, hogy keze meg van kötve és nincs szabadsága a kínai had­erő mögöttes felvonulási és utánpótlási terepét bombázni. ATTLEE MAGYA­RÁZATOT KÉR . . . A 38-as foknál lévő délkoreai határ átlépésének kérdését Mc­Arthur elméletinek mondja, mert a UN csapatok egyelőre messzire visszaestek a határ­tól. Angliát és Franciaországot azonban erősen izgatja ez a kérdés. Truman elnök kijelen­tette a február 15-i sajtókon­ferenciáján, hogy a délkoreai határ átlépése kérdésében to­vábbra is MacArthur, mint a UN megbízott főparancsnoka illetékes dönteni. Londonban ez újabb konsternációt keltett és Attlee angol miniszterelnök kijelentette, hogy Trumantól magyarázatot fog kérni. ÉS SZTÁLIN MEGMAGYARÁZZA Miközben Attlee annyira ag­gódik a kommunista hatal­makkal való békéért, több mint kétévi hallgatás után a sajtó­nak adott nyilatkozatában megszólalt maga Sztálin. A nyilatkozat hosszú, bevezető részét Attlee és Anglia elleni támadásra használta fel. Rá­galmazónak mondja Attleet, Angliát pedig az amerikai “ag­­gresszorok” bűntársának. Jó zuhany az appeasement-han­­gulatokra. Sztálin kijelenti, hogy a há­ború “ezidőszerint még” nem elkerülhetetlen. Az elkerülhe­tőség módját azonban egyedül Peiping visszautasított imperi­alista követelései teljesítésében látja. Vagyis, ha azokat nem teljesítik, akkor —­ ez követke­zik szavaiból, — háború lesz, még­pedig nem a mai korlátolt formájú, hanem olyan, mely­ben a Szovjetnek is aktív szere­pe lehet a Kínával való kölcsö­nös segítségi szerződés alapján. A RÉGI NÓTA ÉS A RÉGI HANG A fenyegetésnek Sztálin a a Vishinszky és Malik féle szó­noklatokból ismert valótlansá­gok és Amerika ellenes becs­mérlések megismétlésével pró­bál nyomatékot adni. Sztálin is rendületlenül azt fújja, hogy Koreában Amerika volt a támadó, nem az északkoreai kommunisták. A kínai kom­munistákat megbélyegző hatá­rozatot pedig “gyalázatosság­nak” mondja. Pedig Attlee és társainak félelme miatt még csak joga sincs a határozat­nak, semmiféle büntető szank­cióval nem kötötték egybe. ULTIMÁTUM? Sztálin megszólalása tényé­nek történelmi jelentőségét nem lehet alábecsülni. Azt je­lenti, hogy közölni akarta a Nyugattal, hogy vagy teljesítik Peiping követeléseit, vagy a­­­­zovjetet is fegyveresen fogják magukkal szemben találni. Sztálin nyilatkozata kapitulá­ciót követel, még­pedig ultimá­tumszerű hangon! A State Department eddig csak egy rövid közleményben válaszolt és hangoztatja, hogy Sztálin nyilatkozata mit sem változtat a Szovjetnek a koreai háborúért való felelősségén. Ebből is megállapítható azon­ban, hogy Truman elnök to­vábbra sem érez hajlamot az engedékenységre, behódolásra. A stockholmi békepropagan­da után a szovjet ultimátum a harmadik világháború kitö­rését közvetlen közelségbe hoz­za. Talán Moszkva nem akar­ja bevárni az amerikai és euró­pai felfegyverkezést, és pedig azért nem, mert Korea után nem fél Amerikától és nem fél az atombombától sem, amelyet nem használtunk Koreában. MIT MONDANAK A KORONATANÚK? Valdo Magnani és Aldo Cucchi, az olasz kommunista pártból disszidált két politikus írják védőiratukban, hogy “a párttól szorgalmazott békepro­paganda csak takaróul szolgál, hiszen az elvtársak közül so­kan azon a véleményen van­nak, hogy a forradalom a mai helyzetben csak háborúval vi­hető előbbre.” A béke-álca mö­gött most megmutatkozott a kommunista világforradalom­nak az Elbától a Pacificig ter­jedő frontja. Nincs más út, mint a kapi­tuláció vagy a szembeszállás nemcsak Koreában, nemcsak ott, ahol Sztálinnak legjobban megfelel, hanem Moszkva fö­lött és mindenütt. A keresz­ténység, a szabadság világának szól az ultimátum és a válasz felett nem lehet kétség. A ka­pituláció az egész emberiség tragédiája, halálfélelemtől el­követett öngyilkossága volna... Érkezőben az óra, amelyet nem­­ lehetett elkerülni. Bujdosó ének Bujdosik, bujdosik, szegény, árva legény, Országrul-országra, városrul-városra, Hogy az ő életit fordíthatná jobbra, Fáradsága után lenne nyugodalma. ★ Elindul a szegény, az utat nem tudja — Eszébe jut neki seregeknek Ura, Gyakorta orcáin könyve lecsordula — így szólt ő magában, keservesen sírva: * ♦ — Ne sirass engemet anyám, édes anyám, Ki voltál énnekem, kedves, édes dajkám, Tudom ez világra fájdalommal hoztál — Sok édes­ álmokat értem elmulattál. ★ — Csak az Isten tudja, hol lesz maradásom, Az idegen földön hol leszen romlásom, Vagy piros véremnek hol lesz kiontása, Az gyarló testemnek csontja kihullása . . . ★ — Adjad én Istenem, a szent angyalokkal, Hogy részes lehessek magas meny országban, Dicsérjem Uramat szent kerubimokkal, Mindörökké ámen, édes atyáimmal. (A kuruc világ költészetéből) EGYLETEK TÖMÖRÜLÉSE Izgató módon jelentkezik az emberek lelkében az a kívánalom, hogy szerteszórt katolikus egyleteinket egy tető alá hozzuk. Úgy érzem, hogy ez a törekvés a lelkekben annak a mutatója, hogy mindnyájan félünk attól az összeomlástól, ami sok minden más­sal együtt fenyegeti a kisebb dolgok életét. Olyan szörnyű nagy számokban gondolkodik a mai ember, hogy még kimon­dani is nagyon nehéz. Ma csak dobálódnak a milliókkal és ami­kor nagy nemzeti dolgokról beszélnek, akkor billiókkal mérik a költségeket és a pénzt. Ezeknek a dolgoknak reánk való hatása abban mutatkozik, hogy megijedünk a magunk kicsiségétől és félünk attól, hogy amit hosszú évtizedek alatt gyűjtöttünk, az esetleg kiesik a kezünkből egy nem várt pillanatban. Ezért van az, hogy akármerre nézünk, a kisebb erők tömörülését látjuk az életben, annak minden vonalán. Amilyen világosan látjuk a dolgokat, éppen olyan lassan cse­lekszünk. Mintha akarnánk is, nem is. Bizonytalankodunk, kés­lekedünk és éppen e miatt félős, hogy lemaradunk. Egyleteink mai vezetőire vár a feladat, hogy minél hamarább megmozdul­janak és ha már többre gondolni nem merünk, legalább annyit tegyünk, hogy egy találkozóban egymás mellett ülve, mérjük meg annak a lehetőségét, hogy mi is lenne, hogy is lenne, ha Egyleteink mind összeállnának. Nincsen itt semmi félelemre ok. A fenyegető veszedelemmel szembe kell nézni és meglátjuk, hogy nem is olyan veszedelmes a dolog, mint talán sokaknak fel­tűnik. Az ilyen közös célokat szolgáló törekvések, egyesületi éle­tünk megtermékenyítésére szolgálnak. Nekünk az e pillanatban a bajunk, hogy nem ismerjük egymást. Emiatt bizonyos félelem fog el arra a gondolatra, hogy valami olyant kell tennünk, amit nem tudunk, olyanokkal kell egyleti életünkben közösködnünk, akiket nem ismerünk. Itt jó volna nekünk arra gondolni, hogy nagy országos egyleteink ezeken a nehézségeken rég túl vannak és nem félnek a tagok attól, hogy az egymástól távol élők meg­csalják, vagy kihasználják őket. Megy minden a maga rendjén és sikerrel. Több oldalról jövő sürgetésekre és ösztönzésekre elhatároz­­t­­am, hogy ennek az egyesülésnek a szolgálatában a napokban értekezletet hívok össze talán New Yorkban, ahol szűkebb kör­ben a vezetők egy részével megejtjük az első tanácskozást. Ezt egymásután követni fogják szélesebb körű megbeszélések, addig, amíg annyian leszünk egy napon együtt, hogy nagyobb elhatá­rozásokat is tehetünk és merünk tenni. Ennél a kérdésnél nem szabad megijednünk kevés áldozattól, amivel ilyen tanácskozá­sok járnak, bőven megtérülnek ezek azokban az eredményekben, amik ezeknek a találkozásoknak a nyomán keletkeznek. Ameri­kai katolikus életünk egyik nagy fogyatkozása az, hogy nem tartunk időről-időre ilyen seregszemlét és nem tudjuk, hogy há­nyan és hol vagyunk, nem ismerjük egymást. Ezeket a hiányo­kat kell nekünk hamarosan pótolnunk, mert a közel­jövő fel­adatai oly tények elé fognak állítani mindnyájunkat, ahol tud­nunk kell erőnket, hogy azt munkába állíthassuk. Keserves időknek nézünk elébe. Azokat a harcokat, amik ma mozgásban, tartják az egész életet, nekünk csak úgy lehet megnyernünk, hogy ha minden összeszedhető erőnket beledobjuk a küzdelem­be. Ugyanezért felkérem mindazokat a katolikus magyar test­véreimet, akik e sorokat olvassák, hogy haladék nélkül indítsák meg az összes katolikus magyarok egyesülésének az eszméjét a maguk körében. Egyelőre egyleteink összehúzásán dolgozunk, de a nyárig oda kell fejlesztenünk ezt a gondolatot, hogy egy nagyszerű és átfogó megmozdulással valahol összejövünk és út­ba indítjuk azt a munkát, ami a magyar katolikus érdekeink szolgálatában minden testvérünket összefogja a munka és siker jegyében. Több irányban folytatott beszélgetésem volt vezetők­kel, egyleti, egyházi és társadalmi útmutató magyarokkal, úgy látom, hogy a készség nem hiányzik, hogy életünk állóvizeit mozgásba hozzuk. Annyi erő kezd sorainkban mutatkozni, hogy vétek volna azt az erőt parlagon heverve ki nem használni. Soha talán nem állottunk olyan jól emberek dolgában, mint ma. Amíg azonban a szétszórt erőket össze nem hozzuk, egymást meg nem ismerjük, magunkkal és dolgainkkal számot nem vetünk, addig eredményekre nem számíthatunk- Ez alkalommal a régi­­emeri­­kásokkal kellene megbeszélnünk egyleti dolgainkat, mert ez sürgető feladat. Ne vegyék tolakodásnak, ha bátorkodom ezt az egyletközi értekezletet összehívni. Valakinek ezt a munkát el kell végeznie. Sokan azt mondják, én végezzem el. Nem vonom ki magam a munkából és addig, amíg az ügy vagy jobbra, vagy balra el nem dűl, mozgatni fogom minden lehető erővel — ezt a­­ felfogásom szerint súlyos magyar katolikus ügyet. Ezzel a felszólításszerű írással arra is szeretném megkérni minden testvérünket, hogy a szervezés irányában való elgondo­lásaikat velem közölni szíveskedjenek. Bizalmasan fogok min­den ilyen irányú megnyilatkozást kezelni és a nyilvánosság előtt csak azokat a dolgokat fogom tárgyalni, amik a közjó szol­gálatában vannak. Terveket, tanácsokat készséges lélekkel fo­gadok a jó ügy érdekében. Most jó idejében pendítem meg azt a gondolatot, hogy a nyáron tartsunk katolikus nagygyűlést va­lahol. Egy hely már van kilátásban, ahol szívesen fogadnának és ahol az ilyen nagy mozgásokkal járó terhektől nem félnének. A nagyböjt szent és nagy elhatározásainak egyike legyen: MAGYAR KATOLIKUSOK ÖSSZEFOGÁSA AMERIKÁBAN. Washington­ Day 1951 George Washington születésének évfordulóján Amerika ma­gyarsága szívében együtt ünnepel minden amerikaival. Méltán nevezik őt az amerikai nép atyjának, mert felszabadította az ország polgárait az angol gyarmatiság bilincseiből, szabad em­berekké tette őket s az Egyesült Államokat a szabadság földjévé. Ki, ha nem az amerikai magyar, akinek szülőföldje ma a gyar­matiság legsúlyosabb béklyóiban szenved, érti és érzi át George Washington történelmi nagyságát? Harca nehéz volt és viszon­tagságos, de mindig hitt, bízott, joga igazságos voltában; tudta, hogy tiszta és magasztos ügyért harcol. Ezért nem csüggedt Valley Forge katasztrófája után. Elkergette lelkétől a kétség árnyait és Istenbe vetett hitének erejével újra harcba vitte azokat, akiket már megkísértett a csüggedés. Töméntelen állam­férfi a képesség, erény lakozott benne, de legnagyobb a kitartása volt. Az akaraterő szívóssága, amely végül legyőzte a zsarnokság fizikai túlerejét. Ez az akaraterő öröklődött át az amerikai népbe, amely ma is Washington népe. A szabaddá lett országban olyan államrendet épített fel, amely méltó folytatása az első elnök hagyományai­nak. Amerika népe ma is gyűlöl minden szolgaságot, zsarnok­ságot. Mélyen együttérez azon népekkel, amelyek idegen igában vergődnek s kész megoltalmazni a többieket, akiket ugyanez a telhetetlen zsarnokuralom elnyeléssel fenyeget. A világnak szüksége van egy George Washingtonra, aki segít, hogy az eltiprott felszabaduljon és a fenyegetett megóvhassa szabadságát és emberhez és nemzethez méltó életet éljen. Wa­shington népe az ő szelleme nyomdokain oly naggyá, hatalmassá és erőssé fejlődött, alig másfél évszázad alatt, hogy a világ tőle várja a Felszabadítót. De szüksége van reá önmagának, Ameri­kának is, hiszen a komunista imperiatizmus ha eléri az Atlanti óceánt, veszélye mindannak is, ami Amerikában Washingtontól lefektetett alapokon felépült. . . Egy egész világ vár útj Washing­tonra 1951 vészes borulatában s hisszük, hogy nem hiába vár reá. Hisszük, hogy eljön és mint egykoron, úgy most is felrázza a kishitűeket, akár Valley Forgeok sorozatán át, megnyeri az emberiség mai szabadságharcát, a legnagyobbat, melyet valaha produkált a történelem. Isten nem hagyta el Washingtont, mert az ő törvényei diada­láért küzdött s ha ők nem hagyják el magukat,­­ nem fogja el­hagyni a népeket, amelyek Amerikával az élen, most világ­­viszonylatban készülnek döntő harcra ugyanezért a szent célért.

Next