Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1953 (60. évfolyam, 20-51. szám)

1953-05-17 / 20. szám

2-ik sídal * CATHOLIC HUNGARIANS’ SUNDAY The Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United Stales and Canada Published Every Sunday by the Catholic Publishing Co., Inc. 41G0 Lorain Avc., Cleveland 13, Ohio Phone: ME 1-9338 Established October 24. 1894 by Rev. Msgr. Charles Böhm, Papal Prelate — Pastor EDITOR-IN-CHIEF: FATHER GABRIEL TAKÁCS Ö.F.M. THIS NEWSPAPER IS WHOLLY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS A NON-PROFIT ORGANIZATION SUBSCRIPTION RATES. For two years in the LI. S......... $ 9.00 For one year in the Ü. S.......... $ 5.00 For six months in the U. S........ $ 3.00 For two years in Canada ....... $10.00 For one year in Canada ........... $ 5.50 Foreign Countries for one year $ 5.50 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Két évre a LI. S.-ben .............. $ 9.00 Egy évre a U. S.-ben .............. $ 5.00 Fél évre a U. S.-ben .............. $ 3.00 Két évre Kanadában ................ $10.00 Egy évre Kanadában ............. $ 5.50 Külföldre egy évre .................. $ 5.50 A legrégibb katolikus magyar hetilap az Egyesült Államokban és Kanadában Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly, pápai prelálus-plébános A Szent István ferences komisszáriátus megbizásából FELELŐS SZERKESZTŐ: FATHER TAKÁCS GÁBOR O.F.M. Entered as Second-Class Matter at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3, 1879. Gondoljunk csak az óhazai májusra Emlékeztek még az otthon töltött májusokra? A hónapok ki­rálynőjére? Mert­­nálunk szép volt a május! Idő anyó kiszeszé­ly­esked­te magát áprilisban, a bolond hónapban, mikor “az ör­dög sokszor veri a feleségét’’, azaz esik az eső és süt a nap egy­ SZőréé. De május már elhozta az igazi tavaszi, szép időt, úgy, hogy bizony igaz volt a közmondás: Májusi eső aranyat ér! Má­jusban már szabad a földre ülni és rákászni! Hogy is mondja a babona? Éz­es hónapban ne feküdj a földre és ne egyél rákot. No, persze, könnyen meghűlhetsz a még hideget párázó földön és nincs még húsa a ráknak, hiába fogod h­at őket. De május elhozza a várva-várt meleget. Illik hát zenével kö­szönteni a hónapok legszebbikét! Már hajnalban elindulnak a cigány­bandák, nem marad otthon sem rajkó, sem “vén ci­gány”, de még az egész évben vályogvetők malacbandája is útra kerekedik. Minden portánál elhúznak egy ropogós csárdást, vagy indulót, “ébresztőt”! És az álmából felvert eladó leány hamar kikukucskál, áll-e már a “májusfa” a ház előtt? Mert, nagy szégyen, ha megtisztelés nélkül marad a lányos ház! No díj, talpon voltak egész éjjel a legények és állította ki-ki szive választottjának a májusfát. Vidékenként mást és mást, néhol magas fenyőt, csúcsán pántlikával, arakendővel,, máshol virág­­füzessel díszített zöld galy, de legtöbbször magát a májusfának virágzó ágát. Májusfa, édes illatodat érzem-e még valaha?­­ Május elseje az iskolások, madarak és fák napja volt minálunk és soha a piros-véres osztálygyűlöleté! gyermek, madár és fa! De szépen össze­találtok! De nagy, ter­mészetes bölcseség együtt ünnepelni titeket! Már­ hajnalban elindultak az iskolák, zászlók alatt szép sor­ban, énekszóval a ligetbe, erdőbe, parkba, de mindig ki a fák, a madarak közé. Vitték a kis és nagy diákok az elemózsiás ko­sarat, az élelmes boltos utánuk karikázott triciklijén, magával vivén mozgó boltját, limonádét, medve cukrot. A nagy játékban megszomjazik az aprónép. Mert egész nap folyik a játék, a szem­­bekötösdi, a lánc-lánc-eszterlánc, az utolsó-pár-előre, a bujj-bujj­­■zöldág. Hát a hol-az-olló-komámasszony, meg a beültettem-kis­­kertemet-violával, arról megfeledkezhetünk-e valaha? Május elseje! Az égi anya napja! Virágtehertől roskadoznak a Mária-oltárok és májusi­ ájtatosságra özönlik vissza a város, falu kirándult ifjúsága. És zeng a “Mennynek királyné asszonya, áldott szent Szűz, Alleluja!” Május a legszebb hónal­, csak természetes, hogy Isten anyjá­nak van felajánlva. És május első vasárnapja anyák napja kell legyen! Ti, mindent feláldozó, mindig bánatos magyar anyák, borul-e kezetek fölé hálásan egy egész ország?­Vagy ti vagytok a reakciósnak bélyegzettek, mert, tudom, most is őrzitek a ha­gyományt, a múltat, az igazit, a jobb életet, a Hitet! Mintha megirigyelte volna az iskolásokat az egész ország! Jönnek sorra a majálisok! öregre, fiatalja kint mulat, táncol, gyermek lesz újra! Muzsikál a cigány, szól a rezes banda. Ma a tűzoltók, holnap a nőegylet vonul ki vígan a szabadba. Tíz vasárnap, szombat sem volna elegendő! Minden szép és jó májusban, csak a fagyos szentek ne volná­nak! Szervác, Pongrác és a júniusba áttévedt Bonifác! Mért fagyos szentek szegények? Mert az ő napjukon jut el hozzánk az oly nagyon veszélyes tavaszi fagy, ami lefonnyasztja a gyü­mölcsfák virágát, pocsékká teszi a kerti palántákat, még oda­­künn a vetésben is kárt okozhat. A meteorológus tudományosan megmagyarázza a jéghegyek által lehűlt golf-áram okozza a kései fagyokat, a nép csak meg­jegyezte, hogy Szervác és Pongrác napkor jön az éjjeli fagy, jó lesz hát felkészülni rá! Rőzse és trágya máglyákat állítanak a gyümölcsfák közé a szőlőkbe és papír szaniclikkal lefedik a kerti palántákat! Künn őrködik ilyenkor minden kertes gazda, nézi a csillagokat, ha felhős az ég, nem lesz semmi baj! De ha nagyon tisztán ragyognak az égi hírnökök, füsttel tartják távol a fagyot! Május, piros Pünkösd napja! Pirosamért ilyenkor nyílnak a kis kertekben a pünkösdi rózsák és piros “bazsarózsa” virít minden legény kalapján. Pünkösdkor választják meg a legény­­birót, máshol cigány­ vajdának, vagy pünkösdi királynak hívják azt a legényt, aki a falu táncait, ifjúságát egy évig vezeti. Nagy megtiszteltetés volt a­ pünkösdi királyság és nagy hatalom! Pünkösdkor avatták legénnyé a fiatalokat, kiknek ezentúl sza­bad volt a táncba járni! És pünkösdkor tartotta meg Székely­föld híres csiksomlyói búcsúját. Messze földről sereglett a nép a barátokhoz, a csiksomlyói Mária-szoborhoz. Csak a jó Isten a megmondhatója. De ha tőlem függne, gyalog zarándokolnék el hozzád, piros Pünkösd napján a csiksomlyói búcsúra. B. Kovács Fréd­a. GYÁSZ ESETÉN HÍVJA * Marár A. Károly TEMETÉSRENDEZŐT 4434 LORAIN AVENUE Telefon: MElrose 1-0550 KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA ­ Előszó a Szent Imre egyházközség jubileumához írta: ESZTERN­ÁS ISTVÁN CLE­VEL­AN­DB­AN ÖT MAGYAR KATOLI­KUS TEMPLOM dicséri az Urat. De egyik hely­­foglalása sem olyan jelképes, mint a mi tem­plomunké, a nyugatoldali katolikus magyar­ság, a Szent Imre egyházközség templomáé. Ott áll a Cuyahoga medre felett, szemben Ame­rika keletjének jelzőtornyával, a Terminal­­toronnyal. Körötte kétoldalt a magas hidakon, m­ögötte a 25-ös utcán áramlik a munkanapok törő-zugó, az ünnepek csillogó,-villogó áradata. Alatta a Cuyahoga, mély és széles medrében pedig, amíg a szem ellát, az amerikai gazdag­ság, a roppant méretekre kitárult munka- és termelőképesség hömpölyög. Gyárak, telepek, kohók sziszegnek, ködlenek, füstölnek, gőzöl­nek lángot és szikrát köpve. Hogy aztán ter­­­mékeik szakadatlan áradatban ömöljenek szét a kiágazó vasutakon, országutakon és a meder­­ közepén csillogó víztükrön a nagy tavak felé. És mindezek felett ötven éve ott áll a magyar templom, Szent Imre temploma. Emlékeztet rá, hogy a Cuyahoga mellett, itt, amikor az ipar­­még csak kezdődött, magyar munkástelep élte az ipari úttörők, a kezdeti ipari munkások küz­­­­delmes és nehéz életét és vette ki a maga küz­delmes és nehéz részét az amerikai ipar kiala­kulásából. Emlékeztet ennek a templomnak a tornya azokra a férfi és női munkásokra, akik ebből a templomból indultak szakadatlan, fél­évszázad óta tartó magyar sorban és vonulnak még ma is, régiek és újak, a mélyben látható gyárakba, hogy ott Istenben hivő bizakodással, keresztény erkölccsel és magyar, önfeláldozó szorgalommal, néha szinte haragos akarással vegyenek részt a gyárkéményeken lángoló, kürtölő fejlődés kiművelésén, legtöbbször utol­só lélegzetvételig dolgozva. A jövő évben lesz ötven éve, hogy a Szent Im­re egyházközség tornya ezt nap-nap után el­harangozza. Nem lehet még tudni, hányan ke­rülnek elő és hányan lesznek jelen az úttörő alapítók és az építők közül, akik 1904-ben az első egyházközségi téglákat kezdték összehor­dani. De a mű, amelyet megépítettek, az egy­ház és annak temploma ott áll szemben a Ter­minal büszke jelző tornyával és helyettük is be­szél. Ezt a művet az 1950-ben kiadott egyház­­községi história magyar végvárnak mondja és története valóban annyi viszontagsággal van teli, mint a régi magyar végvárak élete. Meg kellett küzdeni minden magyart vésszel és baj­jal. Érte tűzvész, fejetlenség, árvaság, egyenet­lenség. Azonban a katolikus egyház egyetemes ereje és kegyelme és a mi megpróbáltatások­ban felnőtt népünk küzdőképessége, valamint a magyar pásztorok csü­ggedetlen gondoskodá­sa tűzön-vészen át megtartotta a magyarság jelzőtornyát a Cuyahoga meder partján. ÖTVEN ÉVE, ötven éve hordják a magyar bevándorlók és azok gyermekei a maguk gond­­ját-baját, örömét-lakziját, bűnbánó sírásukat és tiszta szerelmüket, életük hamvas gyermek­­termését­ ebbe a templomba, hogy mint igá­za­­tot bemutassák az Urnák. Előbb csizmás­, d­ali, erős férfiak, oszloptartású asszonyok, a szép szál magyarok és harcos-hűséges feleségeik tér­deltek az oltárrács előtt, aztán az Amerikába újonnan jött gyermeki szemek nyíltak a papra, később pedig mind sűrűbben jöttek megöre­gedve, megrokkanva, és jöttek azok, akik már készülődtek és csak titkos búcsúvételre jöttek. Beültek a templompadba mégegyszer és be­hunyt szemmel a régi házat, a régi határt idéz­ték, az otthonmaradt kedvest látták, akivel már soha többé nem találkozhatnak ezeken a földi térségeken, amelyek olyan végtelenné lesznek, amikor elválasztják azokat, akiknek a szíve sajog a kitépett közös gyökér miatt. És ebben a templomban szivárogtak el a behunyt, hazaálmodó szempillák alatt a gyöngyöző könnyek, amelyeket annyi amerikás magyar tartogatott drága kincsként arra, hogy majd egyszer az otthonmaradt szeretett arcra, vagy kézre harmatozzanak. Majd kissé későn jöttek az újak és a rokonérzések mind ugyanúgy tá­madtak fel bennük is, mint a régiekben, ami­kor még újak voltak. így tárolódott a félév­század magyar gondja, baja, baja, bánata, tit­kos búcsúja, de vigassága, öröme, keresztelője és menyegzője is a templomban, ötven év kincstára gyűlt össze: magyar gondolatok, gon­dok, tapasztalatok, tervek, aggodalmak és dia­dalok, hálaadások. Megtaláljuk a hazulról, a­­ huszadik század első éveiben kivándorolt em­­­ber magyar sebeit, elüszkösödött szociális se­beit, melyek elűzték hazájából, de megtaláljuk azt a módot is, ahogyan a templom a közös sebekben eggyé forrasztotta őket. A kivándorló haragva keserve a magyar templomokban min­dennek a szeretetévé vált, amit magyarnak tu­dott. Megtaláljuk az aggódást az otthonvaló­ért. Megtalálható a honvágy ezernyi szilánkja által okozott, örökké bennünk keringéső, gyó­gyíthatatlan fájdalom. Megtalálható az ide­genben dolgozó munkás, a nyelvvel kínlódó ember vágyódása a tudásért, amiből otthon oly keveset kapott. Ide tették le az első sikerek, az első kis ház, vagy kert hálaáldozatát. A jó fiú­kért, boldogulásukért mondott könnyes-boldog szülői imákat. Itt terítette el az Úr Isten színe előtt a magyar bevándorló azt a hűséges szán­dékát, hogy templomában, egyleteiben magyar akart maradni. Rokoni kincstár ez, rokoni ér­zések, akaratok, szándékok kincstára, az 1953- ban jövő úr éppúgy megtalálja benne önmagát, amint az 1904-ben jött régi is a maga lelkét adta belé. És ezt a magyar kincstárat nem el­utasító és bizalmatlan vasrácsok őrzik. Hanem ünnepi, fehér gyolccsal terített oltárrács, a krisztusi és magyar vendégség örök, hívogató rokoni asztala. — A SZENT IMRE EGYHÁZKÖZSÉG TÖR­TÉNETE — mondja a Vasárnapnak a készülő aranyjubileumról Mundweil János d­r., a Szent Imre egyházközség plébánosa — olyan küzdel­mes volt, mint a magyarok élete, akik felépítet­ték. Kétszer puszitott a tűz, amely egyszer az iskolát is szétrombolta. Területét a vasúttár­saság kisajátította. Az ötven év szakadatlan építés, munka és ismét építés volt. Közben a hívek szétszóródtak erről a területről, hiszen az eredeti magyar település helyét elvették, a megduzzadt forgalom lebonyolítására kellett. De a templom itt maradt. Bizony, akik fiatal, életerős emberként kezdték 1904-ben az alapo­kat lerakni, már mint deres fejű öregek vettek részt 1950-ben a hálaadáson, amikor végre minden adósságunkat kifizettük. A mai nehéz időkben jó példa a Szent Imre aranyjubileu­­ma. Arra, hogy amikor ma a világban újból kell kezdeni az építést, csak az a fontos, hogy a jó Isten kegyelme és a magyar nép ereje le­gyen velünk, mert csak a jó Isten kegyelmével és a magyar nép szívós szorgalmával és legyőz­hetetlen építő erejével tudunk győzni a meg­próbáltatásokon. — Iskolánk — folytatta Father John — messzi vidékről vonzza magához tanulóit. Büsz­kék vagyunk rá, de óriási áldozatokat is ho­zunk érte. Mégis, a mai világban, amikor már lassan a hivatalosak és a nemhivatalosak egy­aránt kezdik látni, hogy ebből a szörnyű kabér­ból nincs más kivezető út, mint visszavinni az embereket és a nemzeteket a valláserkölcs út­jára, mondhatom, ez a legszebb munka, mert a jövendő, a szebb jövendő alapozása. — Aranyjubileumunk — mondotta Father John — 1954-ben, nagyböjtben kezdődik, misz­­szióval. Májusban a szokásos találkozónkat rendezzük meg, de természetesen már a jubile­um jegyében, nagyszabású keretek között. Ez a májusi találkozónk a még életben lévő tem­plom alapítóink és építőink tiszteletére szól. Szeptemberben szokásos szüreti mulatságunk ugyancsak a jubileum szolgálatában áll a ma­gyar népviselet és táncok parádés felvonultatá­sával. Végül a jubiláns ünnepségek csúcspont­ja Szent Imre napján következik. Ekkor püs­pöki misén adunk hálát a nehéz időkben két­szeresen szükséges kegyelemért és könyörgü­nk az elkövetkező időkben való meghallgatásun­kért. Szent Imre napi ünnepünkön egész nap együttmarad az egyházközség apraja­­nagyja, hogy mint az ötven év magyar család­ja, együtt üljük arany jubileumunkat és felele­venítsük sok kedves emlékünket, hiszen még a fájó emlék is megszépül az idő távlatában, amikor majd azokról emlékezünk, akik már nem élték meg ezt az időt. Végül mindennek emlékére az ötven év eseményeit Aranykönyv­ben gyűjtjük össze és ezt emlékezésül, de oku­lásul is mindenkinek a kezébe adjuk. MAGAS LÉPCSŐI FELETT, virágzó magnolia­­bokrok között ott áll az utolsó félévszázad ame­rikai történelmének magyar részét igazolva a Szent Imre templom. Ez az egyházközség vo­natok dudálása, hajók bánatos ködkürtjei, gyá­rak szirénazengése, országutak dübörgése köze­pette, csatorna víztükre felett, gyárak sistergé­sében, gőzében, füstjében jött létre és nehézkes munkáskezek építő szeretetében élt meg ötven évet. Oltárrácsa mögött hűségesen őrzi a ma­gyar félévszázad minden bajának, bukásának, erőinek, eredményeinek, tapasztalatainak gyűjteményét. És az oltárrács felett ott lebeg figyelmeztetve bukások, minden emberi ku­darc, szegénység, szenvedés orvoslására, az em­beri megújhodás kegyelmére: az Eucharisztia. Vigyázzunk a magyar kegyelem forrásaira, a templomainkra! Bármit is hirdessenek pilla­natszülte szónokok, politikai üvöltők és bűvö­lök, csalóka szengetők és csalfa igazolók, az új ország, az új Magyarország építésének ezekből a templomi kincstárakból kell kiindulnia. Ez lesz történelmi és kegyelemteljes értelme az ötven év szakadatlan munkájának és küzdel­mének, hivatásának, amit a régi amerikái tem­­plomalapítók, építők, eltartók hitükért és nem­zetükért leszolgáltak. Itt megtaláljuk az ott­honi szociális sebek tiszta képét, de itt találjuk meg a társadalmi kiegyenlítődés orvosló, test­véri melegét, itt találjuk meg a munkás sze­gény ember építő türelmét és biztonság iránti vágyakozásának kielégülését, a magyar vezetés ideális formáját a pásztor védelmező és gond­viselő szerepében, itt­ találjuk meg a hontalan­ságban nemcsak megédesedő, hanem el is mé­lyülő hazaszeretetet. És itt kell felismerni azokat a krisztusi pa­rancsokat, amelyek mindenre megoldást ad­nak, ami megoldatlan kérdésként ezt a félév­századot annyi gyűlöletre és háborúságra lob­­bantotta. Ezt várják tőlünk, a hazatérőktől, ezt kell elvigyük az amerikai templomokból, a krisztusi morál társadalomrendező és szabad­ságteremtő hármas tételét: “Szeresd felebará­todat, mint tenmagadat, szeresd felebarátod igazságát, mint tenmagad jogát és szeresd fe­lebarátod biztonságát, mint tenmagad szabad­ságát.” A JUBILEUM NEMCSAK ÜNNEP, hanem tanulság is. Amint a templomalapítók és építők megépítették és őrizték azokat a falakat, ame­lyekben rokoni bajok és örömök összetartották őket Krisztusban, ugyanúgy kell megépíteni az új Magyarország falait, amelyek között a bajok és az örömök rokoniak legyenek. És pe­dig fel kell készülni rá: a csupasz két kezünk­kel, az amerikai magyar templomépítő mun­kásemberek félévszázados tapasztalatai alap­ján. Ezért ahányszor kijövünk a mi templo­munkból és megkönnyült lélekkel felpillantunk az égre, utána tekintsünk az emberi építőmun­­kát dicsérő, karcsú és magas Terminal­ra, az­tán pillantsunk le a mélybe, a vonatokkal, ha­jókkal, gyárakkal, hidakkal, életerővel és gaz­dasággal telezsúfolt Cuyahoga völgyére, amely­ben benne lüktet a félévszázad magyar munká­sainak építő, teremtő ereje. És ilyenkor azonnal gondoljunk porbasujtott hazánkra. Fenntartás néküli, megújhodott, őszinte szívvel lássuk ebben a képben, mit nem lett volna szabad és mit kellett volna otthon cselekedni. És őrizzük tovább is hűséges törődéssel tem­plomainkat magyar Amerikában, mert az új Magyarországot a munkáskezek munkájával és alkotásában létrejött templomok tartalmá­val kell felépíteni. Ha azt akarjuk, hogy az új ország a magyar népé legyen. HA AZT AKARJUK, hogy a magyar nép új országa valóban a magyar népé legyen, akkor a magyar nép építette templomokból kell Új Ma­gyarországnak kiindulni. 1953 MÁJUS 17 Egy keresztény politikus halála Robert Ferdinand Wagner volt szenátor, a “Wagner Act” munkaügyi törvény és számos más szociális és emberbaráti tör­vény kezdeményezője és harcosa, május 4-én, sok éve tartó be­tegség után, 76-ik évében New Yorkban elhunyt. Wagner szenátor már a második világháború vége után mind kevesebbet szerepelt a nyilvánosság előtt betegsége miatt és 1949-ben végleg visszavonulni kényszerült. De­ közel ötv­en éves közszereplése iránymutató volt Amerika életében. Legjobb ba­rátjával, Alfred E. Smith, New York állam volt kormányzójával, a huszadik század legkeresztényibb amerikai politikusával együtt, az Egyesült Államok közéletében kezdeményezői és első építői voltak annak az irányzatnak, amely szociális politikát, a munkásság szakmai szervezkedési jogainak biztosítását s a munkások polgári életszínvonalra való felemelését törekedett megvalósítani. A dicsőséget érte később nagyrészt mások arat­ták le és “New Deal” néven politikailag is hatalmas mértékben kiaknázták, de ez mit sem von le annak a napi politikában el­homályosított ténynek a történelmi igazságából, hogy a marxiz­mus legjobb ellenszereként bevált munkásjóléti politikának első úttörői Wagner és Alfred E. Smith voltak, kiket tízmilliók is­mertek el, mint a “legigazabb amerikait”, de aki az 1923-as elnökválasztáson kisebbségben maradt, mert a választók egy­­része nem volt képes megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy katolikus ember legyen az Egyesült Államok elnöke. Németországi születése miatt "Wagner sohasem lehetett elnök­jelölt, de elutasította magától a felajánlott kormányzói és más nagy hivatali állásokat is. Azt tartotta, hogy a törvényhozói függetlenség mindennél többet ér, a legjobb lehetőséget adja azoknak a szolgálatára, akik közül maga is kikerült. Diák korá­ban újság- és cukorka-árusítással és mint kifutófió kereste meg tandíját. Ügyvédnek tanult, de érzései a politika felé sodorták.­­ Irodáját 1900-ban nyitotta meg s 'ugyanezen évből dotálódik s barátsága Alfred E. Smithtel. Az állami szenátus vezetője lesz 'és Smithtel 57 különböző népjóléti és szociális állami törvényt­­ hoznak tető alá, amelyek később az országos politikában min­­­tául szolgálnak' ! A szövetségi szenátusba 1927-ben került és sorra nyújtja be­­a munkanélküliség enyhítésére s olcsó kislakások építésére vo­­­natkozó javaslatait, majd a “National Industrial Recovery Act” címen elfogadott törvényjavaslatának hetedik pontja először­­ biztosítja törvényben a munkások kollektív szerződési jogát.­­ Híres törvényjavaslatát a “Wagner-törvényt” 1935-ben fogadták el és sokáig az amerikai munkásügyi politika “Magna Chartája” s szerepét töltötte be. Biztosította az alkalmazottak kollektív al­­­kura való jogának érvényesülését maguk által választott meg­bízottak útján és kötelezte a munkaadókat a tárgyalásra. Fel­állította a Labor Relations Boardot, amely szükség esetén köz­vetítő szerepet játszott és résen állt, “a munkások érdekeit sértő szabálytalanságok” ellen. Ez a törvény utóbb sok bírálatot hí­vott ki és 1947 júniusában a Taft-Hartley törvény került a he­lyére, amely a Wagner-törvény egyes egyenetlenségeit kivánta megszüntetni és noha annak sok lényeges részét magáévá tette, még jelenleg is politikai érdekharcok kereszttüzében áll. A Taft- Hartley törvény leglelkesebb hívei is elismerik, hogy a Wagner­­törvény történelmi,szükségesség volt. Az amerikai munkásságot végleg elfordította a marxizmustól, elavulttá, meghaladottá tette azt és nélküle az amerikai munkaügyi politika nem kris­tályosodhatott volna ki annyira tisztává, egyetemessé, nemze­tivé, miként azt a Taft-Hartley törvény a híveinek felfogása sze­rint, megközelíteni törekszik. Wagner a milliók számára munkanélküli segélyt és aggkori biztosítást hozó, 1935 évi Social Security törvény egyik társ­szerzője és bajvívója is volt. Ugyancsak társszerzője volt az Anti- Lynching (lincselés elleni) javaslatnak, valamint számos, rész­ben megvalósult, részben még most is megvalósulás alatt álló javaslatnak, így a Wagner-Ellender-Taft nagy lakásügyi prog­ramainak is. A Taft-Hartley törvény tárgyalása idején már nagybeteg volt és utoljára 1949-ben állt a közérdeklődés köz­pontjában, amikor a református hitről megtért az Anyaszent­­egyházba — mint akkor kijelentette, “hogy sok év előtt “All Smithnek adott ígéretét betartsa”. Fia, Robert Wagner Jr., ki­váló várospolitikus, New York domináló városrészének, Manhat­tannak elöljárója. Robert F. Wagnert május 7-én a new yorki Loyolai Szent Ig­nác római katolikus templomban tartott engesztelő szentmise után a queensi Kálvária-temetőben helyezték örök nyugalomra. Élete példa marad arra, hogy igazi keresztény szellemiségű po­litikus a marxista-kommunista tanok heves ellenzésével ho­gyan lehet a dolgozó nép, a munkások és kisemberek jóléte, tár­sadalmi emelkedése ügyének ihletett apostola és ily irányú odaadó tevékenységével hogyan építheti a munkásjólét falát legsikeresebben és legáldásosabban, szemben a nemzetellenes, osztályharcos métely veszélyeivel. Gyászjelentés és köszönetnyilvánítás Mélyen megtelt szívvel jelentjük, hogy a legjobb feleség, anya, nagyanya, testvér és rokon HORVÁTH ERNŐNÉ született HARNOS ETEL hosszú ideig tartó szenvedés és a halotti szentségek ájtatos felvétele után 1953 május hó 1-én, 58 éves korában, boldog házasságának 31-ik évében jobblétre szenderült. Felejthetetlen halottunk az Amboy Avenuen lévő temetkezési otthonban volt felravatalozva és hétfőn, május 4-én helyeztük örök nyugalomra a római katolikus egyház szertartása szerint. GYÁSZOLJÁK. Bánatos férje, Horváth Ernő és fia, Horváth Ede? Magyarországon lévő fia, ifj. Horváth Ernő­ és neje, Lozsányi Rózsi, valamint gyermekük Horváth Rózsika; testvérei: Harczos Istvánné, szül. Harnos Ella, Harnos Jolán, Harnos Gyula és Harnos Jenő, valamint gyermekeik és a kiterjedt rokonság. Szívből jövő köszönetet mondok mindazoknak, akik feleségemet súlyos, hosszantartó betegségében szeretettel gondozták és ápolták. Köszönöm Father Lényi Vinczének, hogy gyakori látogatásával a szükséges lelki vigaszt nyúj­totta, az utolsó kenetet feladta és a temetési szertartást végezte. Köszönöm a woodbridgei Sisterek minden ellenszolgáltatás nélküli, legteljesebb odaadó, szinte anyai gondoskodását, melyet felejteni nem lehet. Köszönöm a wood­bridgei Magyar Kultur Egyesület tagtársaim anyagi támogatását és koszo­rúját. Köszönöm az MHBK bajtársaim díszes koszorúját, valamint, hogy a temetésen testületileg képviseltették magukat és köszönetet mondok mind­azoknak, akik a gyász súlyos óráiban részvétükkel felkerestek és vigasztal­tak, felejthetetlen feleségem temetésén megjelentek, ravatalát virágokkal és koszorúkkal halmozták el. Külön köszönetem a rózsafüzért imádkozó asszo­nyoknak, kik a ravatal előtt naponta este 11 óráig imádkoztak az elhalt lelki üdvéért. A résztvevők jóságát felejteni nem fogom és mindnyájukra a jó Isten áldását kérem. " HORVÁTH ERNŐ 91 Second Street Woodbridge, New Jersey

Next