Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1954 (61. évfolyam, 1-51. szám)

1954-01-03 / 1. szám

VoS. 61 evf. — No. 1 szóm Amerika e g y e f I e n ka magyar hefil' r1 Catholic Hungarians9 Sunday POSTACÍM: 4160 PORAIN AVENUE, CLEVELAND 13, OHIO I ÁRA: 10 CENT KANADÁBAN 12 CENT Only Catholic Hungarian Weekly I Newspaper in the United States "A magyar nemzet fel fog támadni!** A “Vasárnap” az új esztendő küszöbén felkereste Father Jakab Andrást, az Amerikai Magyar Katoli­kus Liga elnökét. Az Amerikai Magyar Katolikus Liga egyházi vezetői: Father Jakab András elnök és Father Kiss Gyula alelnök, valamint világi reprezen­tánsa, dr. Kerekes Tibor vezetésével a legszebb mun­kában vállalt oroszlánrészt és ért el gyönyörű ered­ményeket, a bajbajutott testvérek megsegítésében. Hétről-hétre beszámolunk a Liga tengerentúlra kül­dött segítségéről és ezekből a jelentésekből hétről­­hétre látható a Liga izmosodása. A “Vasárnap” felkereste Father Jakab Andrást Detroitban és felkérte, beszéljen a “Vasárnap” olva­sóinak az 1953 évi karácsony jelentőségéről. — A Vasfüggöny mögött sínylődő magyar nemzet — mondotta nyilatkozatában Father Jakab András — egy újabb szomorú Szent Karácsony estét töltött el. Amíg a szabad világ fiai boldog vidámsággal áll­ták körül a csillogó karácsonyfát, a gyermekek öröm­mel forgatták kezeikben a kis Jézuska­­gazdag aján­dékát és utána a hivő családok emelkedett lélekkel mentek az éjféli misére, hogy dicsőséget mondjanak az Istennek, addig Magyarországon, a hajdan gazdag Regnum Marianum földjén fütetlen szobában, éhezve és fázva bújt össze millió és millió magyar család, Krisztus születésének ünnepén. De ha szegények is, nyomorultak és elesettek is földi értelemben véve magyar testvéreink, lélekben talán gazdagabbak, mint mi a szabad, boldog Amerika földjén. Megacé­lozta lelküket a szenvedés. Erőt, kitartást biztosított számukra az üldöztetéssel, az elnyomatással szembe­szálló lelkierő. Az a sok millió magyar, ki Szent Ka­rácsony estéjén, nélkülözések közepette, sorscsapások ütései alatt megtalálta az utat Istenhez, a jászolban született kis Jézushoz, hőse ma az Egyháznak. Hőse hitének, meggyőződésének, éppen úgy, amint a kata­kombák mélyén rejtőzködő római őskeresztények azok voltak. Ugyanúgy mindazok, akik hitükért, meggyőződésükért szenvedik végig a börtönök, a munkatáborok borzalmait, mártírjai az Anyaszent­­egyháznak, valamint azok az ókori vértanuk mártí­rok voltak, akiknek ezrei vérüket hullatták a római cirkuszokban a zsarnok gúnykacaja mellett. — Mi a feladata a szabad földön élő magyarság­nak — kérdi a “Vasárnap” — Új esztendő első napján mit tűzzünk magunk elé az otthon szenvedőkért? — Szeretett magyar testvéreinkért mindent meg­teszünk, hogy szenvedéseiket enyhítsük és siettessük mielőbbi felszabadításukat. De mindenekelőtt csodá­lattal és bámulattal adózunk nekik. Tiszteljük ben­nük a hősi magyar erényeket, amelyeket a minden­nap szürke taposómalmában, a zsarnokság félelme­tes, fekete árnyékában, napról-napra, percről-percre gyakorolnak. A Vasfüggöny mögött szenvedő magya­roktól tanulnunk kell! Meg kell tanulni az állhata­tosságnak szellemét, azt az igazi keresztény szellemet, mely nemcsak a templomok tömjénfüstjében, az or­gona felséges zúgása közepette emelkedik az Isten­hez, hanem amely a mindennapi élet­­keserű szenve­désében Istentől való függés érzésének állandó tuda­tával lesz erőssé. — Milyen üzenetet küldhetnénk 1954 első napján a magyarság új hőseinek és vértanúinak a Vasfüg­göny mögé? — A Vasfüggöny mögött szétszakítottan és a zsar­nokság csapásai alatt pusztuló, a kapott súlyos se­beiben vérző magyarságnak azt üzenjük — válaszolta Father Jakab András — hogy a karácsony szent történetében rejlik a tanúság. Krisztus király, Isten­nek fia rongyokba burkolva egy sötét istállóban kezd­te meg földi életét. Csecsemő korában menekülnie kellett az üldöztetés elől. Harminchárom év után a legszörnyűbb kereszthalált kellett elszenvednie és utána dicsőségének teljes fényében a mennybe szállt. A rabmagyarok szomorú karácsonyát is követni fogja a dicsőséges feltámadás. A magyar nemzet meg­tisztulva összes múltbeli hibáitól, fel fog­ támadni egy szép napon a látszólagos halálból. Az idegen zsar­nokság béklyói le fognak hullani kezetekről, a rab­szolga hajcsárok uralma véget fog érni. És akkor rá­tok fog virradni egy Szent Karácsony, amikor kettős ünnepet fogtok ülni, a kisded Jézus születését és a magyar husvétnak, a magyar feltámadásnak ünne­pét. — Hogyan készüljön fel tennivalóira az amerikai és általában a szabad világon élő magyarság? — kér­dezi a “Vasárnap”. father Jakab András így határozza meg a szabad világban élő magyarság szükséges lelki felkészülését az új év küszöbén: (Ez a lelki elhatározottság magá­ban rejti azt az óhajt is, amely sokezer magyar lélek­ből száll ma vágyódva hazafelé. Bár minél előbb, mi­nél többet tudnánk segíteni az otthon küzdő szeret­teinkön, akiknél drágább semmi sem lehet.) — Imádkozik és dolgozik az amerikai és általá­ban a szabad világban élő magyarság — mondja Fa­ther Jakab András. — Soha-soha, sem jóban, sem rosszban nem feledkezett meg az óhazáról. Most pe­dig, amikor az óhaza képe a névtelen, Vasfüggöny mögötti magyar hős alakjával felmagasztosult és eszményképpé vált, nemcsak szeretettel, hanem mély­séges tisztelettel és csodálattal gondolunk rájuk 1954 újévének küszöbén. A zsarnokság terror­uralmával szemben millió és millió hős magyar áll helyt a min­dennapi élet nap-nap után fokozódó harcaiban. Tet­teinket az új esztendőben szeretet, tisztelet és csodá­lat irányítja, itt Amerikában és szerte a világban, ahol csak szabad ember él. Ez legyen a bennünket összekapcsoló erő, amellyel az óhaza hősiességére, mártíromságára és helytállására válaszolunk! — fe­jezte be újévi nyilatkozatát rstisztelendő Jakab And­rás atya, az Amerikai Magyar Katolikus Liga elnöke. - \ i- ' » “i ■* I Titkos orosz kényszermunkatáborok Az emigrációs sajtóban több híradás jelentette, hogy kiszabadult Magyarországról több volt kény­szermunkás, akik eddig a tiszalöki kényszermunka­táborban dolgoztak. A Vasárnap egyik Németország­ban élő barátja felkereste őket és beszélgetést foly­tatott velük. A szokásos óvintézkedések miatt sem pontos személyi adatok, sem az a mód, ahogyan ki­jutottak, nem közölhetők. A Vasárnap barátja által írt beszámoló a következőképen hangzik: “A most ideérkezett négy ember 1944-ben, illetőleg 1945-ben esett orosz hadifogságba. 1950-ig tartotta őket az orosz hadifogságban. 1950-ben engedték őket haza Magyarországra. A kegyetlen próba azonban ezután várt rájuk, mert amikor már azt hitték, meg­szabadultak, a kommunisták magyarországi hatósá­gai ismét elfogták őket. Kényszermunkára hurcolták az Oroszországból hazabocsátott hadifoglyokat. Ez még 1950-ben történt. A kényszermunkatábor helye Tiszalök volt. Itt dolgoztak azóta mindenféle mun­kán. Építettek nagy lakóépületeket. De építettek víz­műveket. És építettek laktanyákat is. Mindezt az oro­szok számára. Mert amikor a lakóépületek elkészül­tek, — mesélik a kiszabadult tiszalöki kényszermun­kások — azonnal megtöltötték lakókkal. Ezek a lakók mind oroszok voltak. Orosz katonák, tisztek, azok­nak családjai, feleségeik és gyermekeik. Amíg a hadi­fogoly alig vonszolta magát a fáradtságtól elcsigá­zottan, addig látni kellett, hogy az orosz jövevények, azok családjai milyen jól éltek, hogyan nyaraltak és lubickoltak a Tisza vizében. Három éven keresztül a legkegyetlenebbül dolgoztatták és éheztették őket. Áztak, fáztak és gyötrődtek. Húst alig láttak ez alatt az idő alatt és ha nagynéha kaptak, akkor csak ló­­húst kaptak.­­ A legkegyetlenebb dolog mégis az volt, hogy a­­ moszkvai Kreml magyarországi hóhérai teljesen ti­tokban akarták tartani a Tiszalökön kényszermun­­­kára fogott orosz hadifoglyokat és soha, ez alatt az­­idő alatt, egyetlen szóval, vagy vonással nem adhat­tak magukról életjelt hozzátartozóiknak. Amíg orosz hadifogságban voltak, többször is írhattak és az ér­tesítést hozzátartozóik meg is kapták. Azonban a magyarországi kommunisták, akik teljesen idegenek a magyar néptől, de közte élve jobban félnek a magyar néptől, mint a moszkvaiak, nem engedték, hogy írjanak családtagjaiknak. Hozzátartozóik így azt hitték, hogy már nem élnek. Ennek a szörnyű­ némaságnak a rendszeréhez tar­tozott, hogy a három év alatt a tiszalöki kényszer­munkatáborban nem volt szabad beszélni egymással sem. Lefekvés után nem volt szabad megszólalni, mesélni, vagy valamilyen más beszélgetéssel egymást bátorítani, vagy megtudakolni, ki a másik, hogyan került oda és mi bántja a másikat. Még egymástól is el akarták teljesen választani őket. Ha valaki nem bírta és megszólalt, panaszkodott, vagy indulatában elszólta magát és meghallották, akkor azonnal jött a büntetés. Most mégis megszabadultak — mondja a jelentés. — Négyen már itt vannak és még négyüket várjuk, mert mind a nyolcan, akik megszabadultak, magyar falunkbeliek. Szerintük 750-en maradtak ebben a szörnyű és némaságra ítélt kényszermunkatáborban az orosz jövevények tőszomszédságában, azok rab­szolgáiként. A legtöbbje ilymódon kényszermunkára­­ összefogdosott magyar. * A tiszalöki kényszermunkatábor egyik válasz arra az állandóan fájdalmasan követelő kérdésre, mi tör­tént azokkal a magyar százezrekkel, akiket többé nem láttak hozzátartozóik, miután az oroszok elhur­colták őket. Hány ilyen örök némaságra ítélt kény­szermunkatábor létezik még Oroszországban és Ma­gyarországon? Titkos kényszermunkatáborok, ahol addig­ kell némán tűrni és dolgozni, ameddig az örök némaság nem borít hallgatást odahajtott szerencsét­len testvéreinkre. A tiszalöki és a többi titkos kényszermunkatábor fenyegető jel, amely figyelmeztet mindenkit, hogy azzal a rendszerrel, bármit is mondjon magáról, amely életfogytiglan tart titkos rabságban megnémí­­tott embereket és a kiválasztott oroszok barmaiként akarja dolgoztatni egészen a végső pusztulásig őket, nem lehet egyezségre jutni. Minden egyezség alapja az erkölcs, amely nélkül nincs hitele az egyességkötő szavának. És hogyan lehet hitele a kommunizmus­nak, amikor Moszkva kényszermunkatáboraiban im­már halálig megnémítja titokban dolgoztatott fog­lyait, hogy közben azokkal a hatalmakkal, amelyek erkölcsi alapon állnak, megegyezéseket köthessen. Amelyeket nem fog betartani. Az örökre elnémított és halálig tartott orosz gályarabok, amelyek még a tenger szabad levegőjét sem kapják meg, figyelmez­tetik a nyugati államférfiakat, ha az erkölcsös és er­kölcstelen fél egyezséget köt, az fizet rá, aki erkölcsös és megtartja az egyezséget. Az erkölcstelen fél, aki úgy köti a diplomáciai alkut, hogy már előre arra számít, a másik majd megtartja az egyezményt, ő azonban nem, bizonyosan keresni fog. Erre figyel­meztet a tiszalöki és a többi tagadott, elnémított, ti­tokban tartott hadifogoly, deportált és kényszermun­katábor. / j­e­l Ellenőrzés nélkül? A Szovjet jegyzékben nyilatkozott Eisenhower el­nök ajánlatáról, hogy az Egyesült Nemzetek, tagor­szágai békés ipari felhasználás céljára adják össze uránium- és egyéb atomanyag-készleteik egy részét s helyezzék azt az Egyesült Nemzetek egy kiküldendő bizottságának ellenőrzése alá, úgyszintén cseréljék ki atom­ismereteiket. A szovjet jegyzék fő célja: pro­paganda. A hosszú jegyzék alapos áttanulmányozása után kiderült, hogy a Szovjet hajlandó­­ugyan titkos (az Egyesült Nemzeteken kívüli) magán­tárgyalások­ra, de nem annyira Eisenhower javaslatáról kíván tárgyalni, amelyet mellébeszélésnek, sőt gyakorlati­lag károsnak minősít, hanem elsősorban és minde­nekelőtt mint “legfontosabb és legsürgetőbb kérdést” az atom- és hidrogénbomba feltétel nélküli betiltását tartja megvalósítandónak. Eziránt konkrét javasla­tot is tartalmaz a jegyzék. Azonban a tilalom betar­tásának ellenőrzése kérdésében már nem ad semmi­féle konkrét megoldást. Mint emlékezetes, az Egyesült Államok két év előtti javaslata, a Baruch-terv egy nemzetközi bizottság teljesen szabad helyszíni ellenőrzését kívánta. A Szov­jet ezt annak idején nem fogadta el s most is mélyen hallgat felőle az egyébként annyira bőbeszédű jegy­zékben. A szovjet válasz ekként a tárgyalási hajlandóság bejelentésén kívü­l nem tartalmaz újat, nem mutat érdemleges közeledést az atomkérdésben. Viszont ez­úttal sem mulasztja el a Szovjet, hogy önmagát, mint a béke barátját hosszan fel ne dicsérje, miközben így farizeuskodik: “A Szovjet érdekei nem kívánják bár­mely más államcsoport elleni katonai blokkok és szö­vetségek alakítását, sem pedig katonai bázisok léte­sítését más országok területén. A Szovjetunió az álla­mok egymás közti jóviszonyával nem tart összeférhe­­tőnek olyan politikát, amely más országokban fel­forgató cselekedeteket kíván támogatni és felforgató ügynököket pénzel.” (A Kreml játsza a kis ártatlant, mintha nem tud­ná, hogy az éppen a Szovjet sorozatos zsarnoksága és katonai megszállásai, valamint folyamatos világ­­uralmi törtetései kényszerítik védelmi felkészülésre a Nyugatot. Rossz lelkiismerete jelentkezik abban is, amikor elárulja félelmét az elrablott országokban hamu alatt parázsló szabadságvágytól s annak fel­­láncolásáért a Nyugatot, elsősorban Amerikát kí­vánja felelőssé tenni.) Dulles külügyminiszter a jegyzék vétele után rö­vid nyilatkozatban hangoztatta, hogy a jegyzék re­ményre ad alapot. Kongresszusi körökben vegyes benyomást keltett a jegyzék. Cole new yorki republikánus képviselő, a kongresszusi atomerő bizottság elnöke kijelentette, hogy tárgyalások lesznek s így remélni lehet. Mc­Carthy szenátor hangsúlyozta, hogy teljes biztonsá­got nyújtó atom-ellenőrzés nélkül a kérdés nem old­ható meg. Dewey Short republikánus képviselő, a képviselőház hadügyi bizottságának szókimondó el­nöke ezt a kijelentést tette: “Nagyon szkeptikus va­gyok, ha arról van szó, hogy az oroszokkal atom­ dol­gokról tárgyaljunk. És némileg aggódom is, hogy ösz­­szeadjuk atom­forrásainkat és kicseréljük atom­is­mereteinket egy csomó veszett kutyával, akikben nem bízhatunk.” | 1954 JANUÁR 3 Vasárnaptól a vasári papis A "papi brigád" '­­ Az NCWC katolikus hírszolgálat jelenti Bécsből, hogy a Duna és Fekete-tenger közti csatorna építésénél rabszolgamunkát vég­ző 450 romániai és jórészt erdélyi katolikus papból álló “papi brigád”-ot feloszlatták. A közülük életben mar­adtak nagy részét a konstancai kikötőben hajóra tették és elszállították Odesszába, még mélyebbre a Vasfüggöny mögé, ahol a szovjet sötét homá­lyában eltüntették őket. Az 50 mérföldes viziút építését moszkvai utasításra, ismeret­len okból felfüggesztették. A “papi brigád’’ néhány tagjának, főként aggoknak és munkaképteleneknek, azzal a feltétellel, hogy nem fejtenek ki egyházi működést, megengedték, hogy visszatérjenek Erdélybe vagy a Bánátba. Egy Erdélybe visszatért pap szerint az 1950-ben a Duna-tor­­kolathoz rendelt 450 pap közül 215 vagy meghalt a kemény rabszolgamunkában, vagy megölték. Elmondta, hogy többen különös dinamit-robbantások áldozatai lettek, titokzatos módon a Dunába fúltak, vagy teljes testi legyengülésbe, maláriába, tífuszba pusztultak bele. Az egészségügyi viszonyok a táborban leirhatatlanul kezdetlegesek voltak, illemhely nem létezett, az egész tábor rühességben szenvedett. A kommunista őrök sport­nak tekintették, hogy a papokon lövőgyakorlatokat végezzenek. Sokan megsebesültek s némelyek bele is haltak a brutális bánás­módba. “Már kezdettől, 1950-től fogva, mondotta, semmiféle érint­kezésünk nem volt a külvilággal és a többi rabszolga-munkás­tól is teljesen el voltunk különítve. Ezek gyakran szerettek volna érintkezni velünk, hogy lelki vigaszt találjanak, vagy meggyón­janak, de villanyárammal töltött drótsövények és éber fegyveres őrök zárták el őket tőlünk.” A “papi brigád” görög szertartási­ papokból és Erdélyből és a Bánátból való latin szertartása lelkipásztorokból állt. Az idős lelkész nem közölte a meggyilkoltak neveit, nehogy hozzátarto­zóik veszélybe kerüljenek. Annyit azonban közölt, hogy a be­börtönzött Pacha Ágoston temesvári püspök kancelláriájának vezetője, Wallner József atya meghalt a táborban. Elmondta azt is, hogy egyik darak­társa, Héber János atya, Pacha püspök tit­kára volt. Az évekkel ezelőtt letartóztatott és a híresztelések sze­rint szintén a Fekete-tengeri csatorna építkezéshez elhurcolt nagy erdélyi püspök, Márton Áron sorsáról, hollétéről nem be­szélt. Amikor a csatorna-építkezés abbamaradt, a kommunisták a polgárjog visszaadását ígérték azon papoknak, akik hajlandók voltak elhagyni az Egyházat és áttérni a­ román ortodoxiára. Egyikük sem jelentkezett, mondotta az idős pap s erre történt, hogy valamennyit elvitték Oroszországba. Ahonnan talán soha­sem fognak többé visszatérni . . . ★ * + A felszabadító tettek boldog új esztendeje Az 1953-as év nem hozta meg a nagy történelmi fordulatot, amely megteremtette volna a szabadság és igazság békéjét, az igazi békét, amelyet a nyugati szövetségesek az 1941 augusztusi Atlantic Chartertől a háború végéig nem szűntek meg ígérni. Az év azon eseménye, amelytől sokan régóta a legtöbbet remél­ték, Sztálin halála nem hozott érdemleges változást a Kreml politikájában. Az új vezetők mindenben tovább folytatják a Sztálin 1952 októberi, utolsó nyilvános beszédében kijelölt irány­vonalat. Koreában több mint két éves keserves tárgyalás után július 27-én létrejött a feyverszünet, de a békekonferencia előkészí­tése megrekedt és kérdésessé vált: sor kerül-e egyáltalán egy új elrendezés tárgyalására? A fegyverszüneti tárgyalások hosszú idejét új fegyverkezésre felhasznált ldnai kommunisták, vagy pedig a régi állapot vissza­állítását keveslő Syngman Rhee délkoreai elnök által elrendelt támadás bekövetkezhet, de aligha az új év elejére tervezett ber­lini négyes külügyminiszteri konferencia előtt. Nem jutott előbbre a rabnépek ügye sem. A németországi orosz zónában június 16-án kezdődött felkelést az oroszoknak sikerült vérbe fojtaniok és után­a a Nyugat óvakodott olyan ki­jelentésektől, amelyek annak ismétlésére bátoríthattak volna. Magyarország és más rabországok dolgában is csak csendes, passzív ellenállás folytatására buzdított, hangsúlyozva, hogy a felszabadítást békés eszközökkel kívánja elérni. A berlini konferencia napirendjén az eddigiek szerint csak a német kérdés és az osztrák államszerződés ügye szerepel, mi­ként azt Churchill kívánta, azt remélve, hogy ha egyes kérdé­seket sikerül megoldani, aztán “egyik jó dolog szülheti a má­sikat” megoldáshoz juthat sorra a többi is. Optimisták szerint ha sikerül a német és osztrák kérdést megoldani, döntő válto­zást kell hozzon Magyarország és Románia ügyében is; az oszt­rák békeszerződés életbelépte után ezt a két országot ki kell üriteniök az oroszoknak s ezzel ez országokban a kommunista önkényuralom elvesztené egyetlen létalapját, megdönthetővé válnék. A magyarok tudják ezt,­­de tudják az oroszok is . . . Sőt az oroszok tisztában vannak azzal is, hogy Magyarország és Románia kiürítése után a többi rabországokban is meginog­na a hatalmuk, azok is szabadulni akarnának tőlük. Már emiatt is érthető, hogy a magyarok nem nagy reménységgel néznek az új év politikai nyitányát jelentő berlini tárgyalások elé. Nem hisznek abban, hogy Malenkov bármit is hajlandó volna feladni Sztálin szerzeményeiből, hogy ezzel épp úgy népszerűtlenné tegye magát a kommunista imperialista moszkvai pártvezérek, mint a pánszláv imperialista orosz generálisok előtt, akikre ha­talma támaszkodik. " , Az 1954-es esztendő a tárgyalások éveként indul. Talán velük fog eltelni az egész esztendő, de az is lehet, hogy hamarosan tisztázódik, van-e értelme a tárgyalásnak, van-e remény a meg­egyezés csodájára? Bármiként is fognak alakulni a tárgyalások, a kommunista zsarnok alatti népmilliók szenvedéseire, a világ­ban dúló igazságtalanság és elnyomás áldozataira gondolva, nem feledhetjük Eisenhower elnök április 16-i nevezetes beszé­dének azóta ismételten hangoztatott követelését, mellyel szavak helyett tetteket sürgetett a Szovjet őszinte békeszándékai bizo­nyítására. Legyen az 1954-es év a jó Isten irgalmával és kegyelmével, szavak helyett végre a felszabadító tettek, eredmények boldog új esztendeje!­ s. A krisztusi letek és a magyar szellem g. szolgálatában­­ áldásos és kegyelemteljes­­ új esztendőt kíván minden előfizetőjének, olvasójának, munkatársának,­­ hirdetőjének és barátjának a

Next