Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-04-15 / 15. szám

AUG 1­73 LOUIS SZATMARI 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians’ Sunday magyar hetilapja ...........................—- ... ■ ■ 1 -';^====gg Egyes szóm óra: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 20 cent 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States MINDSZENTY JÓZSEF: A magyar keresse a magyart - a magyar szeresse a magyart ★ ÖRÖMMEL JÖTTEM HOZZÁTOK. Épp olyan örömmel, mint valamikor az otthoni száz­ezrekhez szóltam. A kicsiny nyáj is oly értékes, mint a nagy. Halhatatlan lelkek és az Isten Igé­jének hirdetése megjár nemcsak a kicsi nyájnak, de egyetlen egy halhatatlan léleknek is. Most benne vagyunk a nagyböjtben. A nagyböjt az Ur Jézus kínszenvedésének az emlékezete. A szen­vedők ne is feledkezzenek el soha az Ur Jézus szenvedéséről. Hiszen mibe is kapaszkodhatná­nak, hogyha az Ur Jézus keresztutja, keresztje, haldoklása, vonaglása nem volna előttük. Az Úr Jézus nyilvános működésének a kezdetén mind­járt fölállított egy iskolát. Az apostolok iskoláját, 12 növendéke volt ennek az iskolának. Egyszerű, öreg tanulók voltak ők már, akiknek többjük volt az Ószövetségből, mint az Úrból, amelynek csak a kezdetén álltak. (Hogyha elhagyták hálóikat vagy egyéb foglalatosságukat és szombaton bementek a zsinagógába, akkor az Ószövetségről hallották.) Az új iskolában, az Újszövetségben nehéz volt az előkészületük. Az Úr Jézus tudta, hogy az em­beri természet irtózik a szenvedéstől és ez alól az apostolok sem voltak kivételek, mint ahogyan mi sem vagyunk kivételek. ★ DE AZTÁN KEZDTE BEVEZETNI ŐKET az Újszövetség szellemébe s egyszer azt mondotta az apostoloknak, hogy fölmegyünk Jeruzsálembe, ott az Emberfiával bekövetkezik mindaz, amit a próféták megjövendöltek felőle: keresztre is fe­szítik, aztán utána megdicsőül. Szent Péter magánkívül odarohan az Ur Jé­zushoz és azt mondja: „Uram, mit beszélsz, hagyj föl evvel a tervvel! Mi lesz mivelünk, hogyha Te veled bekövetkezik az, amit Te mondasz?” Az Úr Jézus azt mondja: „Távozz tőlem ki­sértő!” Péter elhallgat és egyre hallgat mind­addig, amíg ő maga is oda nem áll a saját ke­resztje alá és akkor ráeszmél az apostolok isko­lájában tanultakra és azt mondja: „Enyém a ke­resztfa, de azért mégis van különbség Jézusé és az enyém között és én nem vagyok méltó, hogy ugyanúgy szenvedjek, mint az Ur Jézus.” És kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék őt meg, hogy legyen valami különbség a jézusi kereszt­halál és a péteri kereszthalál között. Az Ur Jézus szánakozott az emberek szen­vedése felett. Megértette Pétert is, aki úgy gon­dolkozott. Ami az emberiséget illeti, az em­beriség önmagán siránkozik, hogy most rátaláltak egy jó szívre, egy jó lélekre, egy megértőre, egy ta­nítóra, egy gyógyítóra, egy segítőre és most az el akarja hagyni őket. Szent Péter a maga egyéni veszteségét tette latba és azért mondotta azt, amit mondott és már ismételtünk és ez volt az ő egyéni önzése, de határtalan szeretete is az Ur Jézus iránt. Nem tudta elképzelni az életet az Ur Jézus nélkül az Ő táborában. És az Ur Jézus mindenhatóságát is beleállí­­totta abba, hogy a szenvedést megértesse az em­berekkel, egy örökkévalóságból való képet vetí­tett eléjük egy magas hegyen és hozta a saját színeváltozását megdicsőülésében. De először, hogy alkalmazkodjék az apostoli iskola tanítvá­nyainak képzeletvilágához, először az Ószövetség jelent meg nekik, Mózesnek és Illés prófétának az alakjában, a törvény világából és a prófétáknak a világából. Gerjedezett a három apostolnak a szive, mikor meglátták az Ószövetség két nagy alakját, de abban a pillanatban a Mennyei Atya ráirányította figyelmüket az Ő egyszülött Fiára, akit szerelmes fiamnak nevezett, akiben nagy ked­ve telik, őt hallgassátok! így van az átmenet az Ószövetségről az Újszövetségre; nagyok a ti nagyfáitok az elmúlt ószövetségben, de itt van Jézus és ránéznék arcára és látják megdicsőülé­sét Jézusnak. És akkor Szent Péter kilép az eddigi felfogás­ból és azt mondja: „Uram, olyan jó nekünk itt lenni Teveled. Ha akarod csinálunk három hajlé­kot, Neked, mert első helyen van Jézus, Mózes­nek és Illésnek.” Az Úr Jézus azonban hallgat. Nem szól en-e az indítványra, se el nem veti, se nem teljesíti azt, és azt mondja Péternek és a másik kettőnek: „Ne mondjátok el addig, ami­ itt történt, amíg az Emberfia halottaiból föl nem támad.” ★ LÁTSZIK, HOGY AZ APOSTOLOK VOL­TAK A CÉL és azért történt ez a nagy látomásuk az ő okulásukra. Az apostolok belegyalogoltak az emberi szenvedésbe, és egy árulót leszámítva és egy természetes halállal meghalt kivételével, a többi mind egytől egyig vértanúhalált halt. Meg­értették az alaptanítást, megértették ezt a meny­­nyei látomást és megmutatták az utat annak az Egyháznak, amelynek alapvetői voltak és amel­lett egymás után, megszakítás nélkül, 22 vértanú­­pápája volt az első három században. A szenvedés a keresztény lélektől nem áll messze, az kísér ben­nünket, akár lázadunk ellene, akár átjár minket, de a szenvedés együtt jár mivelünk. Az Úr Jézus a mennyei látomásban valóságos Isten és való­ságos ember. Az emberiség megváltása nem tör­ténhet sem az ember Krisztus nélkül, sem az Isten Jézus Krisztus nélkül. Ember nélkül azért nem, mert az Isten nem szenvedhet, nem is halhat meg és Isten nélkül azért, mert mint ember, szen­vedése nem volna végtelen értékű. Pedig csak így van értéke a szenvedésnek és a megváltásnak. Azóta a mi időnkben itt van ez az alapfogalom: Jézus valóságos Isten, Jézus valóságos ember és ezért nevezi önmagát különös előszeretettel Em­berfiának. Nem olyan értelemben, mintha neki földi atyja volna, hanem olyan értelemben, hogy ő a megtestesüléssel, azon keresztül tagja lett az emberiségnek és mint az emberiségnek a tagja, nevezheti Magát joggal Emberfiának. De ugyan­akkor a Mennyei Atya kihirdette, hogy ő Isten­­fia: „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem nagy kedvem telik.” Az Úr Jézus a világ világossága, az apostolainak azt mondja — rajtuk keresztül hozzánk is: „Ti pedig legyetek a földnek a sója. Olyan legyen az életetek, hogy mint a só, az óvja meg a rothadástól a világot.” Ez a keresztény­nek az életfeladata. Minekünk is szól ez az apos­toloknak szóló eligazítás. Mikor a kisgyermek vergődik a lázban és szenved, az édesanya föléje hajol, ápolja, gondozza. A szenvedést, a szomorú­ságot, a keresztet gyógyítja a szeretet. Amikor a börtönbe megyünk, ha mindenki elhagy is, az édesanyánk nem. És amikor a történelemnek ke­resztutcára kerül egy nép és elvetődik, mint a falevél idegenbe, ott is vannak jó szivek és adják a tövishez a rózsát is, a szeretetet, meleg szót, meleg szobát, meleg gondviselést, egyesek és ösz­­szesség, noha van ott is kereszt is persze, de azért ez a szeretet nekünk nagy vigasztalás. ★ EZEK KÖZÉ A VIGASZTALÁSOK KÖZÉ tartozik a magyar szentmise és szentbeszéd, va­sárnapr­ól­ vasárnapra. Ha ez nem volna, jaj, még szomorúbb volna a helyzet! Igaz, szentmise hall­gatásnak akárhol eleget tehetünk, de magyar szentbeszéd nem terem mindegyik templomban. A maguk oltárát kell megkeresnünk és hetenként egyszer elengedhetetlenül szükségünk van az anyanyelven meghirdetett evangéliumra. Jöjjünk össze, nemcsak akkor, mikor külön ünnepség van, hanem vasárnapról-vasárnapra, ünnepről­­ünnepre, és örvendjünk az Úr oltáránál annak, hogy együtt lehetünk. A magyar keresse a ma­gyart, a magyar szeresse a magyart, hiszen kö­telesek vagyunk mindenkit felebarátként szeret­ni, hát hogyne szeretnék a magunk vérét, faját. Ne legyünk izoláltak, elszigeteltek. ★ INDIA KÖZEPÉN van egy kis magyar szerzetes nővér 20 esztendeje, és az most újon­nan főnöknő lett és 18 hindu nővér van a keze alatt. 50 község, falu és iskola és kórház a gond­ja ennek a magyar nővérnek. A nők Indiában 90 százalékban írástudatlanok. Ő emeli az iskolát, mert eddig ugyan voltak iskolák, de az csak fa­levélből, fakéregből állott és ott tanítottak. Nin­csenek okleveles tanítóik és ez a kis főnöknő ve­sződik azzal, hogy minél előbb legyen okleveles tanítójuk. 500 hindu lány van az iskolában és még nagyobb a baj a kórházak dolgában. Mi nem tudjuk elképzelni, hogy mennyi nyomorúság van a forró égöv alatt. Most ütött ki a kolera és egyik faluban 1­0 halt meg kolerában, és a baj az, hogy roppant szegény az a hindu nép. Nem tudják az orvosságot megvenni, ez a kis főnöknő hajszolja az orvosságoknak az árát. Az egész világon, a­­merre magyart tud vagy sejt, ír nekik, így szedi össze az orvosságot, hogy meg tudja gyógyítani őket. Most taníttat egy szakorvost és egy opera­­t­urt a világon gyűjtött pénzzel, hogy azután a kórházi ellátást is tudjon adni annak a népnek. S különös, ez az egyetlen fehér a sárgák között, ez az egyetlen magyar Indiának a közepében — mit vitt magával? Egyszer hazajött Olaszfára, Vas megyébe, és ott akkor hangszalagra vette az olaszfai harangot és amikor nagyon nyomja a faluja, a betegek, a nyavalyák, a kórházi ellátás dolga, akkor mindig meghúzza az olaszfai kis­­harangot és annak a hangja mellett megint hely­reáll. És vele mennyi hős­nő akad! ★ MENNYIRE KELL NEKÜNK ÖRÜL­NÜNK, hogy mi mégis számos magyarral va­gyunk együtt és mennyi szeretetet kell nekünk küldenünk. Ilyen izoláció, elszigeteltség van most is, de az inkább az Új Jézus osztályrésze, nem a mienk■ Itt Innsbruckban számos templomuk van és a katolikus templomoknak a jellege az, hogy ott van Jézus elszigetelve örök szeretettel az Ol­­táriszentségben. Valahányszor elmegyünk a temp­lom előtt, egy tekintettel lépjünk be a templomba, köszöntsük Jézust, aki gondolt velünk hontala­nokkal, elhagyatottakkal és aki itt van és velünk együtt hontalankodik. Most a világ kihülőben, a szentségimádás, az egyéni szentségimádás rit­­kulóban van. Mi pedig­ tartsuk a szeretetet Jézus Krisztushoz és tartozzunk Szent János hűségével hozzá, hajtsuk fájó fejünket az keblére, és igy legyen bennünk eleven hitélet, eleven szeretet és összetartás. (Mindszenty József bíboros hercegprímás szentbeszéde 1973. március 18.-án, Innsbruckban, Ausztriában.) IMPERSONAL: Az amerikai hadifoglyok tanúságtétele alapján is BÁRMENNYIRE IS TILTAKOZIK ez el­len az amerikai közvélemény egy része, ha nem­zetközi magatartásában nem is mindig, de a felszín alatti fenntartásaiban mindig is sziget maradt Ame­rika. Sohasem tudta elképzelni a maga anyagi és szellemi kényelmében, hogy milyen nyomorúság a diktatúra. Ennek következtében attól nem is fél­hetett, hogy mindaz a szörnyűség, amit a kommu­nista pártdiktatúra okozott és jelentett a második világháborúban zsákmánysorsra hagyott kis népek megszállt életében, egyszer, valamilyen módon el­éri az amerikai népet és annak fiait is. És mivel ezt nem hitte, nem félte, nem volt hajlandó megtanulni azt sem, amit a magyar nép megtanult és amit az 1956-os szabadságharcban a maga vérével „közhír­ré” tett, hogy a marxista diktatúra a Kremlinben nem a szociális forradalom kísérleti ideológiája, ha­nem olyan maradi, ósdi és szörnyű zsarnoki rend­szer, amelynek alapító borzalmai és amelynek fenn­tartó kegyetlensége, erre képzett állami erkölcste­lensége és katonai hatalma példátlan veszély az em­beriség történelmében. Amikor pedig ezt a szégyenteljes és véres ese­mények színhelyéről érkező menekültek közért­hetően elmondották két érdekes visszahatás jelent­kezett az amerikai közgondolkozásban. ★ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ utáni béke elvesztegetői a nyugtalan lelkiismeretű emberek türelmetlenségével igyekeztek a nyilvánosság, a kommunikáció, mondjuk a "media” minden eszkö­zével lekicsinyelni, túlzásnak feltüntetni, sok eset­ben egyszerűen hazugságszámba venni a második világháború utáni bevándorlók szomorú, önnön vég­­zetű tanúskodását és nem egyszer, amikor ez a ke­serves bizonykodás sokkal meggyőzőbb volt, hogy­­sem mindez használt volna, megértést követeltek a másik oldalnak, követelték a hatalomsóváran he­lyet foglaló, megszálló diktatúra megértését, han­goztatva, hogy ilyenkor bizonyos „intézkedések” elkerülhetetlenek és a diktatúra belső ügyei. ★ A MÁSIK REAKCIÓ a liberális álarcot hasz­náló és beépült párttagok sápadt dühe és izgalma volt azok ellen, akiknek sikerült elmenekülni a Kremlin vasmarkából. Ezek előbb görcsösen igye­keztek fenntartani azt a tévhitet, hogy a szovjet kommunista párt és kiágazásai tulajdonképpen szo­ciális forradalmat jelentenek és az a tanúskodás. (Folytatása a nyolcadik oldalon) Sabadságharcos Világkongresszus Washingtonban 1973. tavaszát jelzi a naptár s idestova 17 év választ el bennünket 1956. októberének felejthetetlen napjaitól! A tör­ténelem mércéjével mérve, nem több egy röpke pillanatnál, de véges földi életünkben jelentős idő ez, aki azokban a na­pokban diák volt, ma meglett ember s aki akkoriban a férfikor éveit taposta, ma már jóval túljutott élete delén. Egy nemze­dék nőtt fel azóta s egy másik fölött most kezd leáldozni a nap. Mi, száműzöttek, nemcsak e 17 esztendővel távolodtunk el ötvenhattól, de térben is mérhetetlen távolság ereszkedett közénk s azok közé a helyek közé — Bem szobor, Petőfi tér, Stúdió, Pest utcái, terei —, ahol azoknak a napoknak az ese­ményei lejátszódtak. De csak térben és időben kerültünk messze 1956. októberétől: lélekben annál közelebb állunk hozzá, szí­vünkben annál tisztábban őrizzük eszméit, szellemét! De az elmúlt napok budapesti eseményei azt bizonyítják, hogy az otthoni fiatalok lelke mélyén is töretlenül él a szabad­ság utáni vágy, élnek — ha nem is tudatosan — ötvenhat ideáljai, melyek a negyvennyolcas márciusi ifjak szabadság­eszméiből sarjadtak. A néhány hete lezajlott március 15.-i pesti tüntetések tanúsítják: csak egy szikra kell, csak egy Petőfi­­sor kell és a hamu alatt lappangó parázs ismét fellángol! A hírek szerint a pesti tüntetők — akárcsak tavaly és 17 évvel ezelőtt — azt kiáltozták a rendszer urai felé, amit 125 éve Petőfi vágott a zsarnokok szemébe: Rabok tovább nem leszünk! Emiatt a rendszer karhatalmával kerültek összeütkö­zésbe, mert az igazi Petőfit tilos ma otthon idézni. A kommu­nista propaganda mesterkedése el akarja hallgatni ezt a Pető­fit, mint ahogy elhallgatja, el szeretné felejteni Ötvenhatot is! Nekünk szabadföldi magyaroknak kötelességünk ápolni Petőfi és Ötvenhat szellemét, gondoskodni eszméik fennmara­dásáról. Ennek a történelmi küldetésnek immár 17 esztendeje igyekszünk eleget tenni, hogy szószólói legyünk az otthon hall­gatásra ítélt magyar népnek, hogy képviseljük érdekeit a világ fórumain és hogy a szabad országok közvéleményét ne engedjük megfeledkezni nemzetünk sorsáról, idegen megszállásáról. Mindez abban csúcsosodik ki, 48. és 56. szabadságeszméi abban kapnak gyakorlati kifejezést, hogy változatlan hűség­gel ragaszkodunk Ötvenhat valamennyi követelésének teljesí­téséhez, elsősorban a szovjet megszálló csapatok kivonásához, a szabad választásokhoz és az emberi szabadságjogok bizto­sításához. Lényegében ez fejezi ki a Szövetség programját is, mely­hez hű 17 esztendeje s melyért lankadatlan erőfeszítéssel harcol azóta is, hogy az orosz — 48. után másodszor is —­ vérbefojtotta a magyar szabadságot. Ennek a szervezetnek a vezetőit, tag­jait semmiféle fenyegetés, megkörnyékezés, otthonról jövő szi­rénhang nem tudta eltéríteni a 17 éve vállalt feladattól s mun­kájukat egyre nehezebb körülmények közt, de folytatják! Az amerikai Magyar Szabadságharcos Szövetség idén tavasszal nagy események előtt áll: az Egyesült Államok fő­városában rendezi a Szabadságharcos Világszövetség hetedik világkongresszusát! A Világszövetség elnöke, Dálnoki Veress Lajos — négy Európában és egy-egy Egyesült Államokban, dr. Kanadában rendezett kongresszus után — idén Washington­ D. C.-be hívta össze a világkongresszust s ennek megszerve­zése az amerikai Szövetségre vár. Az amerikai Szövetség elnöksége mindent elkövet annak érdekében, hogy az emigráció nagy eseményének ígérkező Világkongresszus beváltsa a hozzáfűzött reményeket s meg­feleljen a várakozásnak! Az április 26.-tól 29.-ig tartó négy­napos változatos eseménysorozat — melyről a Szövetség rö­videsen részletes programfüzetet bocsát ki — nemcsak a Szö­vetség tagjainak érdeklődésére tarthat számot, hanem az egész magyar emigrációéra is. Épp ezért a Szövetség elnöksége szívesen lát minden ér­deklődőt s meghív minden szabadföldi magyar száműzöttet, éljen az Amerikában, Kanadában, Európában, vagy a világ bármely részén! A Világkongresszus elnöksége szeretettel hív és vár mindenkit, akit érdekelnek a magyar sorskérdések s aki azonosítja magát Ötvenhat követeléseivel, azzal a küzde­lemmel, melyet a Szabadságharcos Szövetség folytat hazánk sorsának jobbrafordulásáért! Előzetes jelentésként annyit el kell mondanunk a négy­napos találkozó programjából, hogy a State Department-ben tartandó tájékoztatótól, több színvonalas és világpolitikai kér­désekkel foglalkozó előadáson át, a Szövetség tisztikarának újraválasztásáig s a Szövetség országos báljáig az bőven szol­gál majd eseménnyel a résztvevők számára. De a seregszemle legfőbb célja: jelezni, hogy élünk, vagyunk és dolgozunk! A Világkongresszus feladatai közé tartozik, hogy megmu­tassa az utat, melyen népünk érdekében tovább kell haladnunk, hogy tisztázzon fogalmakat, elveket, melyek megítélése a jelen­legi világpolitikai helyzetben egyre bonyolultabb lesz. 17 esz­tendős munka és harc után most, amikor egyre nagyobb ne­hézségekkel kell megküzdenünk, itt az ideje, hogy újra leszö­gezzük magunkat az elvek mellett, melyeket eddig követtünk! Petőfi és Ötvenhat szelleme, a két Szabadságharc elesett hőseinek emléke és 17 éve tartó, rendíthetetlen hűséggel foly­tatott küzdelmünk arra köteleznek valamennyiünket, hogy ne torpanjunk meg, ne lankadjunk! Az eddigi eredmények minket igazoltak és bízunk benne, hogy Isten segítségével tovább folytathatjuk erőfeszítéseinket a Vasfüggöny mögött élő vé­reink érdekében: a jövő is bennünket fog igazolni s elveinket. Nem állíthatjuk, hogy munkánkat minden esetben siker koronázta s nem értek kudarcok, csalódások. Ezek a kudar­cok nemcsak a Szövetségnek, de az egész nemzeti emigráció­nak fájtak, mert azt jelentették, hogy céljaink elérésében raj­tunk kívülálló erők, körülmények gátoltak. De nem jelentették azt, hogy a célok, melyeket magunk elé tűztünk­ az elvek, me­lyeket szolgálunk, nem helyesek, vagy éppen irreálisak, elér­hetetlenek. A Világkongresszus arra hivatott, hogy visszaadja az ön­bizalmat azoknak, akik netán csüggednének s megerősítse hi­tükben azokat, akik ma is olyan töretlen lelkesedéssel állják a harcot, mint 17 évvel ezelőtt tették a szovjet tankokkal szem­­beszálló pesti srácok! Hogy arra serkentsen: még jobban kell dolgoznunk! Hogy bebizonyítsa a világnak, megmutassa a hazai rezsimnek: a küzdelmet soha nem adjuk föl! ★ Ezeknek a gondolatoknak a jegyében, ebben a szellemben ül össze 1973. április 26.-án az Egyesült Államok fővárosában, Washington városában a Magyar Szabadságharcos Világszö­vetség hetedik Világkongresszusa s a szervezőbizottság ezúton is meghív minden érdeklődőt, szívesen lát minden vendért! A Világkongresszus az egész emigráció megmozdulása kell, hogy legyen: tanuságtétel Ötvenhat követelései és eszméi mel­lett! Stirling György

Next