Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1989 (96. évfolyam, 35-41. szám)

1989-09-10 / 35. szám

Hozzád kiáltottak őseink, és minden ínségükből kiszabadultak. .. Ez a remény éltet most is, ez a bizalom lelkesít, hogy oltalmad szárnyai alatt keressünk menedéket... (Eszterházy Pál) From a DAN PAULOS Original Papar Cutting © Gazdasági csőd és pazarlás Magyarországot — ez közismert — gazdasági csőd fenyegeti. A hazalátogatók azonban nem hiszik ezt. Indokolatlan ijesztgetésnek tartják. Azt mondják, hogy saját szemükkel látják (és úgy vélik, hogy tudják is), hogy mi a való helyzet. Látták a pesti belvárosi kirakatokat, a Váci utca gondtalan járókelőit. Látták az új bankok fényűző helyiségeit. . . Egyszóval látták a kirakatokat. A kulisszák mögé azonban nem láttak. A hatalmas államadósság ugyanis tény. A gazdaság egyre inkább akadozik. Ez is tény. Ezzel szemben a fényűző építkezések folynak tovább. Ki érti ezt? Esztelen pazarlással állnánk szemben? Amikor minden fillérre szükség volna az iparban, a mezőgazdaságban, az oktatásban, az egészségügyben, akkor csillogó portálok és díszburkolatok készülnek a kölcsönkapott dollárokból? Ó, dehogy! Nem fényűzési mániás esztelen pazarlókkal, hanem ravasz csalókkal van dolgunk. . . Az eddig felvett kölcsönök nagy része „eltűnt”. Most a maradékból, ami a 20 milliárd dollárnak elenyésző, szóra sem érdemes hányada, építenek néhány szemkápráztató luxuskirakatot, márványos, rezes, csillogó-villogó épülethomlokzatot. Azért, hogy ha majd elszámolásra kerül a sor, lehessen mire mutogatni, hogy milyen sokba került. Való igaz, pazarló és méregdrága dolgokról van szó, de a 20 milliárd dollárt nem elpazarolták, hanem ellopták. A mostani pazarlás nem milliárdos, de még csak nem is százezres tételt jelent. És lényegében nem pazarlás, hanem tudatosan megtervezett szemfényvesztés. A trükk régi. A világ minden gazdasági rendőrsége ismeri. A bűnöző, miután az általa sikkasztott hatalmas összeget biztos helyre juttatta, rendszeresen megfordul luxusmulatókban és szerencsejáték kaszinókban. És persze fogyaszt is (szolidan!) és játszik is (nem túl nagy összegekben!) — természetesen úgy, hogy sokan lássák. Utóbb még kisebb adósságokat is csinál. Amikor aztán lebukik, azt mondja a rendőrségnek, hogy minden fillért elvittek pazarló szórakozásai és a szerencsejátékok. Le is csukják, nyilvánvalóan, de példás magatartása miatt rövidesen szabadul, és a lopott pénz is az övé marad. Nemzeti sorskérdésünk „1956. június 1. és 1988. január 1. között az állami statisztika szerint majd 4 300 000 legális abortuszt hajtottak végre állami gyógyintézetekben. A legfrissebb adatok szerint évi 80 000— 90 000 terhességet szakítanak meg. Ez naponta kb. 300 terhességmegszakítást jelent! — kezdi dr. Jobbágyi Gábor tanulmányát a Hitel 15. számában. Az adatok döbbenetesek. Ez nemzetgyilkosság! És ez a nemzetnyi szám csak a meg nem születettek, az idő előtt megöltek számát jelenti! Ehhez kell számítani a kommunizmus kivégzettjeit! Még egy vészjelzést kaptunk otthonról: a KÁLÓT utóda, a II. Rákóczi Ferenc Népfőiskolai mozgalom egyik vezetője csúsztatta borítékba a felragasztható kis címkét. Szövege a következő: Négymillió abortusz 1956 óta. AZ EREDMÉNY: népszaporodás 1980-ban Magyarországon: 3.300, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában együttesen: 550.000. Abortusz, egy se, egyke, kétke — NEMZETPUSZTULÁS!" A következő lépcső pedig egy újabb Trianon lehet! Filippi István: „Megbímhődte már e nép.. Gondoltunk-e már arra, hogy a világ összes államai között csak Magyarország nemzeti himnuszában van közgyónás? De hát miért kell nekünk nemcsak múltunkért, hanem jövőnkért is bűnhődnünk? Talán a „kalandozások kora” miatt? Bizony, kizárólag mi nevezzük ilyen önsanyargató módon őseink támadó harcait, míg az oroszok, angolok, franciák, spanyolok, svédek, dánok és portugálok országgyarapító hősi tetteknek írták történelmükbe hadjárataikat. Még gyarmati „felfedező útjaikat” is! Szent István királyunk valóban főúri jóvátételt fizetett a Lech-mezei csata után ismét dölyfössé vált németeknek, akik tömegesen jöttek az új országba, ahol szíves vendéglátáson kívül földet is kaptak. Nem sok hálával viszonozták barátságukat, cserbenhagytak minket a tatárjárás alatt, tétlenül nézték népünk pusztulását és kirabolták a nyugat felé menekülőket. Mennyi magyar élne most a Kárpátok alatt, ha az akkori európai birodalmak nemzetközi hadsereget szerveztek volna a kelet felől őket is fenyegető mongol hordák ellen. . . „Megfogyva bár, de törve nem” ismét talpra álltunk saját erőnkből. Megőriztük a római pápától kapott Szentkoronát és hamarosan visszahelyeztük Magyarországot az élen járó államok sorai közé. Buda vára Mátyás királyunk alatt az európai keresztény kultúra központja lett. Diplomaták jöttek hozzánk, mesteremberek, művészek, tudósok, akik igen jól érezték magukat nálunk egészen addig, amíg faképnél hagytak minket a török miatt. Mi ott maradtunk, egyedül küzdöttünk karddal és kereszttel a kezünkben, de százötven évig nem jutott eszébe egyetlen hadvezérnek sem az, hogy segíteni kellene rajtunk. Csak akkor volt szolidaritás, csak akkor jöttek Jenő herceg felmentő csapatai, amikor Bécset kellett megvédeni. Magyarország gyarmatterületté vált, kihalt pusztasággá, lakatlan vadonná. Egész nemzedék tűnt el az országból. Megkeresztelt fiaink ezrei janicsárként szolgálták az oszmán basákat, magyar leányainkat háremhölgyekké aljásították Isztambulban, vitézeink vagy a Héttorony pincebörtöneiben sínylődtek halálukig, vagy gávarabként végezték életüket. Másfél évszázadon keresztül sarcoltak, gyilkoltak és sértegettek minket a törökök, mégsem esküdtünk hetedízigleni vérbosszút ellenük, hanem megbocsájtottunk nekik. Diákkoromban naponta mentem el törökmézet (kedvenc csemegémet) rágcsálva Gül Baba sírja mellett, mert arrafelé laktunk. Jártam a török fürdőben is, ahol a meleg forrásokat zöld fénnyel világította meg a vastagon üvegezett tetőnyílásokon átszűrődő napsugár. Semmi más sem emlékeztet Budapesten a muzulmánokra, akik vallásukat is olyan alaposan magukkal vitték, hogy soha életemben nem találkoztam egyetlen mohamedán magyarral sem. Ismét befogadtunk menekülteket: szerbeket, bolgárokat, rácokat délen, mócokat, vlachokat és cigányokat keleten. Erdélyben szász telepeseknek adtunk földet, köszönetet persze tőlük sem kaptunk. Amit kezdetben jó barátságból adtunk német sógorainknak, annak százszorosát vették el később erőszakkal. Végre feltámadott a tenger, Kossuth Lajos szavára fegyvert ragadtak nemzetünk fiataljai, öregjei és Bem apóval az élen harcoltak szabadságukért. Megint hiába folyt a vér, mert idegen kozák csapatokat küldtek ellenünk keletről azok a keresztény felebarátaink, akik nyolcszázötven évig békésen fejlődhettek szomszédságunkban, mert őérettük is álltunk a vártán Közép-Európa keleti végeiben. Bécs kinyújtotta utánunk bosszúálló karját. Vértanúk és mártírok hullottak a porba, száműzöttek járták az idegen földeket, rabok rázták bilincseiket Kufstein várában. Milyen gyorsan elfeledtük ezeket a megalázó szenvedéseket. Alig pár év múlva megbocsátottunk az osztrák császárnak, fejére raktuk Szentkoronánkat, királyunknak ismertük el őt, becéztük — szerettük életében és megsirattuk halála után. Készségesen álltunk csatasorba Ausztria becsületének érdekében, meg is bűnhődtünk ezért. Nem magyar koronaherceget öltek meg Sarajevóban, osztrák volt a legfelsőbb katonai vezetés, mégis minket vontak felelősségre az elvesztett I. világháború miatt. Versailles mellett Trianonban gyülekeztek a zsákmányra éhes orvvadászok, akik többszáz hamis tanút kihallgatva a mi védekezésünket viszont meghallgatás nélkül visszautasítva ítélkeztek nemzetünk felett. Igenis, meg akartak minket ölni, el akarták söpörni fajtánkat a Föld színéről. Kik voltak ezek a győztes diplomaták és mifajta kormányok bízták meg őket idegen tulajdon kezelésével? Az országdarabolók egyike volt Franciaország, egy köztársaság, ahol mindmáig húsz- Folytatás a 3. oldalon P. Krupa Sándor OFM: Ugye, milyen egyszerű? Magyarországon burjánoznak az új újságok, folyóiratok. Ilyen az Új Idő irodalmi, közéleti folyóirat is. Világos, hogy induló számaiban igyekszik a legérdekesebb, a legértékesebb témákat hozni. Ilyen halálosan fontos téma az antiszemitizmus is — szerinte. A 3. számban már foglalkozik vele „Júdás, Pilátus , Barrabás” címmel. Mellékcíme: „Az antiszemitizmus nyomai az Új testamentumban”. Hogy ezzel az író — H. Gy. — a magyarországi antiszemitizmust akarja-e mérsékelni vagy vele a kereszténység összeomlásához — amin a kommunisták 40 évig fáradoztak — egy „tudományos” rúgást adni, nem tudtam eldönteni. Ebben olvasóim talán szerencsésebbek lesznek. Nos, ez a névtelen író — az új Magyarországot építő, kereszténységet hergelő — azt állítja, hogy a megváltásban szerepet adni Júdásnak — és ilyen szerepet — egyszerűen nevetséges! A „csókos” árulására nem volt szükség. Hiszen a zsidó és római államhatóságok Jézus minden lépéséről tudtak. Jézust mindenki ismerte. Nem rejtőzködött. Miért lett volna szükség „árulásra”? De ezt az árulást Júdás el sem követhette, mert ilyen nevű apostol nem volt a tizenkettő között. Tizenegy mind galileai, északi volt, csak Júdás lett volna déli. . . Hogyan kerülhetett volna déli ember ilyen zárt körű társaságba? Júdás azt jelenti: „zsidó”. Antiszemitizmusból csempészték be ezt a szót az evangéliumokba, megszemélyesítve és ezzel azt akarván mondani: Jézus „aljas árulója” zsidó volt! Pedig, „kérdés, hogy egyáltalán létezett-e Júdás — kérdezi a névtelen tudós —, s nem arról van-e szó, hogy ő is csak egyike a zsidóellenes korai kereszténység fantázia alakjainak?” Ugye, milyen egyszerű az Új testamentum hitelét ingadoztatni? Ám ugyanilyen egyszerű az igazságra rájönni, a kérdést eldönteni, ha csűréscsavarás és keresztényellenesség nélkül elolvassuk az Újszövetséget. Léte világos, mint az égő nap, akkor is, ha a késői agyizzadók nevéből rejtvényt csinálnak. H. Gy. hasonló könnyedséggel gumizza ki az Újtestamentumból Pilátust is. Úgy véli, hogy ő is az antiszemitizmus szülötte, kitalált figurája. A keresztények a zsidók gyűlöletét azzal sarkították ki, hogy ellenképként állították ezt a fantázia szülöttét: íme, még egy pogány is emberségesebben viselkedett Jézussal, az idegen, mint zsidó hittársai, Ábrahám ugyanazon fiai. A kézmosás is kitalált. A pogányoknál nem volt tisztulási szertartás! Pilátus és Jézus között nem lehetett beszélgetés, mert nem volt közös nyelvük! A zsidók nem kiálthatták ezt a ma annyira gyűlölt átkot: „Az ő vére mirajtunk és fiainkon!”, mert nem volt szokásban népszavazattal bűnöst elbocsátani. Pilátusnak más forrásokból ismert jelleme ezeket a jeleneteket nem hitelesítik. Egyébként is — állítja névtelen írónk —, azért is lehetetlen mindez, mert Pilátus állítólag fiatalon öngyilkos lett Rómában! Ugye, milyen egyszerű az Újtestamentumot gyökerében vagdosni? Nem kell mást csinálni, csak a tényeket más oldalról nézni, sok feltételezést igazságként bemutatni és a kereszténység hitele látszólag máris ingadozik. Természetesen csak azoknak, akik beugranak a csaléteknek. Ámde H. Gy. ezeknél fülcsiklandozóbb újságot is tud mondani azoknak a keresztény magyaroknak, akiknek ő is olyan új országot akar építeni, amilyen még nem volt. Álomországot, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, kereszténység nélkül. Hiszen ő az igazságok sziklájára s nem a fantaszták buborékaira épít. Megvallja, hogy a következő faggyúzmány nem az ő találmánya, talán csak azért, hogy súlyosabban essék a latba. .Dr. Weddig Fricke német jogászra hivatkozik, aki szerint az újtestamentumi Barrabás is kitalált személy illetőleg egészen más rejtőzködik alatta, mint akit mi kétezer éve hittünk. Ez a változat azt állítja, hogy Pilátus mégis létezhetett, mert az eddig ismeretlen Barrabás őelőtte állt. S fölötte már szavazhatott a nép még akkor is, ha ez nem volt szokásban.. . Most figyeljünk: a Barrabás név alatt nem egy ismeretlen gyilkos rejtőzik, hanem maga Jézus! Hogyan? Egyszerű, mint a pofon. Barrabás azt jelenti: az atya fia! Jézus magát az „Atya fiának” nevezte — s ez igaz. Ezért — mondja H. Gy. — Jézus beceneve a nép között ez lett zsidóul: Barrabás, így nagypénteken, amikor azt követelték, hogy Pilátus Barrabást engedje el, Jézus Barrabás kiszabadításáért harcoltak. Kiáltásuk ezt jelentette: „Bocsásd szabadon Jézusunkat, akit Barrabásnak becézünk!” Ugye, milyen egyszerű? Csak tudós mázzal — jó fantáziával — rá kell állni egy névre, és az „istengyilkos” népből egyszerre „istenfiú védők” lesznek! Világos tehát, hogy a kétezer éves vérvád a keresztények részéről a legigazságtalanabb, az első keresztények antiszemitizmusa. Elhajítani hát, mint a leggyilkosabb és ezt a népet gyűlöltető hazugságot! Helyébe lépjen a hasonló fokú szeretet és megbecsülés, hiszen ők voltak azok, akik Jézus Barrabásunkat meg akarták menteni! H. Gy. a következőképpen fejezi be a gyűlölet helyett szeretetet: a legaljasabb hazugság helyett a legigazabbat tartalmazó írását: „Örülök, hogy az egyház végre törölte a zsidóság ,bűnlajstromából az istengyilkosság’ buta, aljas, nevetséges, tarthatatlan vádját.” Sok mindent kellene ezzel a cikkel kapcsolatban mondanunk. Mégis csak azt jegyezzük meg, hogy az említett „törlésről” nem tudunk. Az egyház az Újtestamentum tanúskodása alapján ma is azt vallja, amit eddig, vagyis: a korabeli zsidóság Jézus halálának okozója volt! Nem is a legkisebb. Nem is a legutolsóbb. Szeretnénk remélni, hogy H. Gy. és hasonszőrű gondolkozói és hazánk újjáépítői az igazság egyensúlyaként ilyen című cikkel fognak kijönni: „Az antikereszténység nyomai az Új testamentumban”. Az egész világon ugyanis „keresztényüldözés” van. S ennek elindítója kétezer évvel ezelőtt a zsidóság volt. Kérdezzük: vajon a maiban nincs része? Csak nem akarják velünk elhitetni, hogy részükről nem létezik kereszténygyűlölet? !