Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1991 (98. évfolyam, 20-21. szám)

1991-05-19 / 20-21. szám

JAM 1­9$ DH 1.d­í­i jórás RT 2 BOX 246 RT A DOMS’ Of DAM VA 24120 Kettős szám ára: 1.20 dollár A külföldi magyarság katolikus hetilapja Catholic Hungarian Weekly in North America Price of double issue: $1.20 „DEVICTIS A SZÁMŰZÖTT BÍBOROS VINCIT!” HAZATÉRT 1991. május 2., Máriacell Délután 1 órakor a biztonsági emberek felkérték a népet, hogy hagyják el a máriacelli bazilikát. A szentélytől balra lévő első mellékkápolnában volt Mindszenty bíboros koporsója. Előt­te magyar cserkészek álltak őrséget nemzetiszínű zászlókkal. A templomban csak a papok, szerzetesek, a Mindszenty Alapítvány tagjai, a cserkészek és a hírközlők képviselői voltak jelen. Tisz­teletadás után a cserkészek sorfala között hat díszegyenruhába öltözött férfi (az osztrák temetkezési vállalat emberei) vállán vit­te a koporsót a főoltár és a kegyoltár közé elhelyezett ravatalra; az orgonista a Boldogasszony Anyánk dallamára improvizált, ám énekszó nem hangzott. Torkot és szívet facsaró pillanatok voltak ezek. A koporsóra szent koronás nemzetiszínű zászlót te­rítettek, majd elhelyezték a papi-főpapi jelvényeket: a stólát, a misekönyvet, a kelyhet a paténával és a püspöki mitrát.­Hat ara­nyozott díszítésű ezüst gyertyatartóban sárga gyertyák égtek a Bíboros koporsója mellett. A magyar emigráció képviselői és a magyarországi, valamint a külföldi magyar cserkészek álltak mindvégig díszőrséget a ravatal mellett. A máriacelli ravatal FOTÓ: BÓKAY Az osztrák nép a délután fél háromkor kezdődő szentmisével búcsúzott Mindszenty bíborostól. A szentmise főcelebránsa az il­letékes területi, graz-seckaui megyéspüspök, Johann Weber volt. Mellette ott állt az osztrák püspöki kar Hans Hermann Groer és Franz König bécsi bíborosok vezetésével. A külföldi magyarok képviseletét Miklósházy Attila számos kinti magyar pappal je­lenítette meg. Paskai László bíboros és Seregély István egri érsek vezetésével szinte minden magyar egyházmegyéből egy-egy fő­pásztor vett részt a német nyelvű szentmisén. A kivilágított ba­zilika zengett a grazi katedrális kórusának és zenekarának hang­jaitól. Mozart „Credo” miséje hangzott el a legyőzhetetlen hit bizonyosságával. A szentmise homiliáját Johann Weber grazi püspök mondta, gyali üdvözletei és aki méhében és karjaiban hordozta az Isteni Gyermeket, aki hűséges maradt hozzá a halálig, és testében-lelké­­ben megvalósította azt a teljes életet, amellyel Isten meg akart minket ajándékozni. Itt nyugodott Mindszenty bíboros. Most visszatér hazájába. Sötét napokat hagyott maga mögött és egy új útnak a kezdetén áll, amelyik az igazságnak és az életnek útja kell legyen méltóság­ban és hitben. Mint ennek az egyházmegyének püspöke, mint e család atyja kísérem el vendégünket, hogy házunk küszöbén elbúcsúzzam tőle. Örültünk annak, hogy velünk volt, és hogy láthattuk annak a sok zarándoknak a tiszteletadását és együttérzését, akik felke­resték az ő sírját, és annak is tudatában vagyunk, hogy mi min­dennel ajándékozott meg minket vendégünk. „Nem túlzás, hanem valóság, hogy amióta Mindszenty bíboros fényes egyénisége felragyogott a kommunizmus vé­res örvényébe került hazában, lapunknak nem volt egyetlen­egy száma, nem volt egyetlenegy példánya, amely ne írt vol­na róla, mindig dicsérve, magasztalva, csodálva a bíborost, de ugyanakkor aggódva, sírva sorsán és a haza pusztulásán.” Ezeket a sorokat Füzér Julián OFM: „Mindszenty bíbo­ros, a szent” című könyvének 7. oldalán olvashatjuk a szer­kesztők „Az Olvasóhoz” szóló bevezető írásában. Ezen megállapítás, tény és valóság folytatódik, kiszéle­sedik jelen számunkban. Olyannyira, hogy azt csaknem teljes egészében Mindszenty bíborosnak szántuk. Helyesebben az ő hazavitele és esztergomi temetése országra-világra szóló eseményeinek. A Hozzá kötődő több mint négy évtizedes ha­gyomány folytatása ez. Azé az erős elkötelezettségé, amelyet évek hosszú során keresztül szinte egyedül csak a KMV vál­lalt és teljesített. Az a csaknem százéves magyar hetilap, me­lyet maga a Bíboros is szívesen olvasott, illetve annak olva­sására több alkalommal is felszólított. Jelen számunkkal átfogó képet kívánunk nyújtani a május 2-a és 4-e között történt eseményekről. Egyedülálló­an, hiszen talán egyetlen hazai és külföldi újság sem közölt ennyi részletet, az elhangzott beszédek jó részének többnyire teljes szövegét, a felemelő szertartásokról készült felvételt. Szemtanúként álltunk ott, vettünk részt az eseményeken. Je­len számunkba foglaltan elkötelezettségünket nem fejeztük be, de szorosabbra kívántuk fonni, és Olvasóinkat — a kinti, de már az otthoni magyarokat is — arra a bizonyosságnak felismerésére buzdítani, hogy Mindszenty bíborosban cso­dálatos kincset, erőt kaptunk kereszténységünkben, magyar­ságunkban. Valamennyien legyünk méltók Hozzá! A szerkesztők ­ „— Meghalt Mindszenty, Mindszenty halott. A hír hét perc alatt fut körül a világon. Több ország rádiója megszakítja műsorát. Megkondul a bécsi dóm lélekharangja. Utá­na másutt is, öt kontinensen, amerre járt, megszólalnak a haran­gok. Csak Magyarországon nem.” — „Hat harang szólalt meg fenn a toronyban, köztük egy régi magyar harang és egy, amely csaknem 6000 kilót nyom. A celli harangok zengtek.. . Máriacell, 1975. május 15-e.” A fenti sorokat Csonka Emil vetette papírra „A száműzött bíboros” című könyvében. Megdöbbentő mondatok ezek. Zeng­tek a harangok, gyászolva, panaszosan, sírón, de dicsőséget, fel­­magasztalást hirdetőn is tizenhat évvel ezelőtt. Csak a honi templomtornyok meredtek némán az égre azon a napon. Rendelet ítélte némaságra őket. S ami még fájdalmasabb volt, annak a ki­csi és sokat szenvedett népnek fiait is, akiket pedig úgy szere­tett a nagy Bíboros. Olyan sötétség borult akkor az országra, melyből parányi fénysugár is képtelen volt némi reményt vetni a sűrűre vont felhők apró hasadékán a Duna-Tisza tájára. Hihetet­lennek tűnt a töviskoronás, szenvedő Krisztus arc alá írt két szó: Devictus vincit (Legyőzetve győz). Tizenhat évgyűrű súlyosodott még a sok vihar tépte ezeréves kemény törzshöz. És ez a tizenhat esztendő nyilvánvalóvá tette az egész világ, de leginkább a magyar nép előtt, hogy Mindszen­ty József szent életű magyar és főpap volt. Megdönthetetlenné tette azt, amit König bíboros, az akkori bécsi érsek idézett róla szólva: Holtában is beszél! Igen, Mindszenty bíboros mindvégig beszélt. Holtában is. Ott, a stájer hegyek zöld rétekkel és nemess­égre mutató fenyők­kel övezett magas völgyben emelkedő bazilikában nyugvó mivol­tával. Annyira beszélt, hirdetett és szólt, hogy az őt hallgatók áradata egyre megállíthatatlanabb lett. Pedig először lopva, ta­lán félre jöttek. Aztán megjelent egy-egy nemzetiszínű szalag, csokor virág. Majd csoportok jöttek. Végül tömegek. Dicsőség és tisztelet övezte a sírt, s aki egyszer a celli Mária palástja alatt ke­reste az oltalmat, többé nem tudott onnan úgy távozni, hogy a szent életű főpap bíborosi köpenyének szegélyét is meg ne érint­se. A szépet, a nagyot, a szentet meg lehet tagadni, egy időre ha­talmi szóval nem kívánatossá, sőt gyűlöletessé is lehet tenni az emberek előtt. Magával a Mesterrel is ezt tették. De aki az Ő út­ján jár mindvégig, földi életében, és ennek egyenes folytatása­ként halála után is, afölött nincs olyan földi hatalom, mely lehúzó erejével mindvégig diadalmaskodna. Először csak a legbelsőbb emberi régiók megmozdulása lesz bizonyossággá, majd idővel a belső nyíltan nyilvánosságra lép, mégpedig olyan elhatározott­sággal, ami többé már semmitől sem tart. Valóban igaz: Devic­tus vincit. Felnyitották a nagy bíboros holttestét rejtő koporsót. P. Ve­remund Hochreiter, a máriacelli kegyhely bencés elöljárója má­jus 2-án, a délután 5 órakor kezdődő magyar nyelvű szentmise elején elmondta az összesereglett hívőknek, tisztelőknek: Mind­szenty bíboros 16 év után teljesen épen feküdt koporsójában. Ar­ca, kezei, ruhája úgy tűntek fel a szemlélők — a hivatalos bizott­ság — előtt, mintha csak tegnap temették volna el. Az osztrák új­ságok nagy betűkkel hozták az örvendetes hírt. Ezen el lehet gon­dolkozni, még akkor is, ha a szkeptikusok, a mindig természetes magyarázatot keresők azonnal igyekeztek hozzátenni: a temetés előtt Mindszenty bíborost bebalzsamozták. Erről többet nem is tudunk, hiszen a természetfeletti értékeinken felül áll. Minden­esetre Isten az ilyen, a tapasztalaton túlmutató jellel már nem egyszer titokzatos dolgokat kívánt jelezni nekünk. Csak legyen készség bennünk az effélék befogadására. És akiért akkor a magyar harangok meg nem kondulhattak, most zengtek-bongtak. Kezdve megint a máriacelliektől Lilien­­felden át az osztrák-magyar határig. Hegyeshalomban, ahol 1971. szeptember végén áldásra emelkedett a magyar haza és nép fölé a Bíboros felkent keze. És Győrben, ahol csendben, szó nél­kül suhantak át akkor a fekete autók. Vitték a legyőzöttnek hitt Bíborost. Vitték a száműzetésbe. Most a megszépült Városháza előtt állt újra egy fekete autó. S csengtek a harangok onnan Ko­máromon át, hogy a Magyar Sionhoz közeledve esztergomi bazi­likája mélyen búgó harangjai is megkonduljanak. Köszöntve a prímást, aki csak három évig áldhatott, engesztelhetett, jó pász­­torkodhatott a várhegy fokáról. Mi, emigránsok, először megütköztünk a gyors hazavitelen. Nem tetszett az sem, hogy Mindszenty bíborost „újratemetik”. Halogattuk az időt, mert úgy éreztük, jelenlétünkkel nem állha­tunk abba a sorba, ahol mindig „újratemetnek”. Rajk Lászlót, Nagy Imrét. Mert ebbe a sorba­­ nem illik bele. Vele szemben méltatlan történik. S mégis most megértettük: a ma is számtalan nehézséggel küzdő hazának és népnek szüksége van a szent életű Bíborosra. Neki ott kell lennie, ahol gyermekei vannak. A jó pásztornak nyá­jával kell lennie. Ott kell beszélnie, ha holtában is, de ténylege­sen, valóságosan. S a magyar nép, a hívek, a papság, a püspöki kar, adós vele szemben. Ebben a magatartásban erősen tapasz­talható a bűnbánat készsége és ténye. És ez, hisszük, hogy őszin­te. Ha valaha, akkor most kell, hogy a szent Bíboros kiállást, hűséget, kitartást, hitet és elrettenthetetlenséget adjon élete pél­dájával szeretett magyarjainak. Onnan, új, hazai sírjából, az esztergomi bazilikából, végre magyar földből. Nyolcvanezer ember közvetlen, de szinte az egész nemzet közvetett jelenléte bizonyított május 4-én. Most már csak az a fontos, hogy méltók legyünk hozzá. Hozzá: Aki valóban legyőzet­ve is győzött. . . Ligeti Angelus Weber püspök beszéde Kedves Testvéreim és Nővéreim Krisztusban! Azért jöttünk össze, hogy tisztelettel elbúcsúzzunk Mind­szenty bíborostól. Sok éven keresztül csöndes vendégünk volt eb­ben a kegytemplomban. Úgy veszünk tőle búcsút, hogy emlékezünk az életére, arra az időre, amely különösen is meghatározta sorsát. Búcsút veszünk tőle, ahogy ez keresztényekhez illik. Urunk halálát és feltáma­dását ünnepeljük és az Ő újraeljövetelét hirdetjük. Olyan helyen tesszük ezt, amely nemcsak az osztrákoknak, hanem más országokból is érkező ember számára a menekülés, a bizalom, a hála és a reménység helye. Sokak könnye folyt ebben a templomban. Ehhez a templomhoz megszámlálhatatlanul sok em­ber zarándokolt el — gyakran gyalog és igen nagy fáradság köze­pette —, és igen sokan újra megerősödve tértek vissza ebből az Is­ten házából életük új útjaira. Úgy érezték, hogy meghallgatásra találtak és útjukon elkíséri őket az az Asszony, aki fogadta az an­Néhány ajándékot szeretnék külön is megemlíteni. Azokban az időkben is, amelyekben a határ kelet felé szinte átjárhatatlan volt, ő láthatatlan ajtókat tartott nyitva számunk­ra. Államhatárainknak jelentős részén szinte átjárhatatlan határ­zárak emelkedtek. A magyar főpásztor, aki itt nyugodott, a némaságával mindig arra tanított bennünket: ezeket a határzára­kat ne fogadjátok el, ne tartsátok őket le­győzhetetlennek. Őrizzé­tek meg a hidakat és próbáljatok meg új hidakat verni!Ezek az új hidak az imádság, az érdeklődés, a reménység új hidjai, hogy vé­gül is ez nem marad mindig így. A léleknek ez a reménysége végül is beteljesült, a szögesdrótokat lebontották, a határzárakat fel­nyitották és a falakat ledöntötték. Az egykor hatalmas Ausztria az elmúlt évtizedekben kicsiny országgá lett. Elsősorban a kis országok tudnak olyan erőt kifej­leszteni, ha ehhez megvan az akarásuk, amellyel a kor követelmé­nyeinek meg tudnak felelni. Erre figyelmeztetett bennünket a ha­lott kardinális, és ebben erősített minket. Nem az a fontos szá­munkra, hogy világhatalommá legyünk. Az viszont igen, hogy friss erő legyünk Európa felvirágoztatásában. Megemlítek egy másik ajándékot: senki sem gondolhatott e főpapra anélkül, hogy hitvallói bátorságára ne gondolt volna. Éppen a mi nyugati világunkban, amelyben látszólag oly sok minden korlátlanul rendelkezésünkre áll, szükségünk van a lelki­ismeretnek ilyen oszlopaira. Itt Ausztriában nagy jólétben élünk, így még jobban szükségünk van a lelkiismeret szavának tiszta meghallására. A lelkiismeret Isten szavát fordítja le számunkra. Ezt a lelkiismeretet az egyház közösségében követni igen nagy bátorságot kíván. Mindszenty bíboros hitvalló hűsége a jelenben is felidézi számunkra Urunk szavát: „Ne féljetek!” És mi jobbal tudna megajándékozni bennünket, mint avval, hogy újra és újra meghalljuk Urunk Jézus Krisztus szavát. Még egy harmadik ajándékot is meg kell említeni: A keresz­tények kezdettől fogva az új hit vetését látták a hitvallók tanú­ságtételében. Az a bíboros, akinek élete emberi fogalmak sze­rint véget ért, akinek szolgálata látszólag kudarcban végződött, garanciát jelent számunkra, hogy az egyház új jövő elé néz Euró­pában. A határokat megnyitották. Mi itt nyugaton gyakran gyengé­nek mutatkozunk hitünkben. De ez az éremnek csak az egyik ol­dala. A Szentlélek erejének segítségével növekedésről is beszél­hetünk, amely csak később válik láthatóvá. Keleten oly sokak bátorsága bizonyítja, hogy az egyház nem halott, hogy egyre több szántóföld szabadul fel amelyben kinőhet, az Úr vetése. A régi örökséget meg kell őrizni, de új utakon kell elindulni. Folytatás a 2. oldalon

Next