Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1991 (98. évfolyam, 20-21. szám)
1991-05-19 / 20-21. szám
JAM 19$ DH 1.díi jórás RT 2 BOX 246 RT A DOMS’ Of DAM VA 24120 Kettős szám ára: 1.20 dollár A külföldi magyarság katolikus hetilapja Catholic Hungarian Weekly in North America Price of double issue: $1.20 „DEVICTIS A SZÁMŰZÖTT BÍBOROS VINCIT!” HAZATÉRT 1991. május 2., Máriacell Délután 1 órakor a biztonsági emberek felkérték a népet, hogy hagyják el a máriacelli bazilikát. A szentélytől balra lévő első mellékkápolnában volt Mindszenty bíboros koporsója. Előtte magyar cserkészek álltak őrséget nemzetiszínű zászlókkal. A templomban csak a papok, szerzetesek, a Mindszenty Alapítvány tagjai, a cserkészek és a hírközlők képviselői voltak jelen. Tiszteletadás után a cserkészek sorfala között hat díszegyenruhába öltözött férfi (az osztrák temetkezési vállalat emberei) vállán vitte a koporsót a főoltár és a kegyoltár közé elhelyezett ravatalra; az orgonista a Boldogasszony Anyánk dallamára improvizált, ám énekszó nem hangzott. Torkot és szívet facsaró pillanatok voltak ezek. A koporsóra szent koronás nemzetiszínű zászlót terítettek, majd elhelyezték a papi-főpapi jelvényeket: a stólát, a misekönyvet, a kelyhet a paténával és a püspöki mitrát.Hat aranyozott díszítésű ezüst gyertyatartóban sárga gyertyák égtek a Bíboros koporsója mellett. A magyar emigráció képviselői és a magyarországi, valamint a külföldi magyar cserkészek álltak mindvégig díszőrséget a ravatal mellett. A máriacelli ravatal FOTÓ: BÓKAY Az osztrák nép a délután fél háromkor kezdődő szentmisével búcsúzott Mindszenty bíborostól. A szentmise főcelebránsa az illetékes területi, graz-seckaui megyéspüspök, Johann Weber volt. Mellette ott állt az osztrák püspöki kar Hans Hermann Groer és Franz König bécsi bíborosok vezetésével. A külföldi magyarok képviseletét Miklósházy Attila számos kinti magyar pappal jelenítette meg. Paskai László bíboros és Seregély István egri érsek vezetésével szinte minden magyar egyházmegyéből egy-egy főpásztor vett részt a német nyelvű szentmisén. A kivilágított bazilika zengett a grazi katedrális kórusának és zenekarának hangjaitól. Mozart „Credo” miséje hangzott el a legyőzhetetlen hit bizonyosságával. A szentmise homiliáját Johann Weber grazi püspök mondta, gyali üdvözletei és aki méhében és karjaiban hordozta az Isteni Gyermeket, aki hűséges maradt hozzá a halálig, és testében-lelkében megvalósította azt a teljes életet, amellyel Isten meg akart minket ajándékozni. Itt nyugodott Mindszenty bíboros. Most visszatér hazájába. Sötét napokat hagyott maga mögött és egy új útnak a kezdetén áll, amelyik az igazságnak és az életnek útja kell legyen méltóságban és hitben. Mint ennek az egyházmegyének püspöke, mint e család atyja kísérem el vendégünket, hogy házunk küszöbén elbúcsúzzam tőle. Örültünk annak, hogy velünk volt, és hogy láthattuk annak a sok zarándoknak a tiszteletadását és együttérzését, akik felkeresték az ő sírját, és annak is tudatában vagyunk, hogy mi mindennel ajándékozott meg minket vendégünk. „Nem túlzás, hanem valóság, hogy amióta Mindszenty bíboros fényes egyénisége felragyogott a kommunizmus véres örvényébe került hazában, lapunknak nem volt egyetlenegy száma, nem volt egyetlenegy példánya, amely ne írt volna róla, mindig dicsérve, magasztalva, csodálva a bíborost, de ugyanakkor aggódva, sírva sorsán és a haza pusztulásán.” Ezeket a sorokat Füzér Julián OFM: „Mindszenty bíboros, a szent” című könyvének 7. oldalán olvashatjuk a szerkesztők „Az Olvasóhoz” szóló bevezető írásában. Ezen megállapítás, tény és valóság folytatódik, kiszélesedik jelen számunkban. Olyannyira, hogy azt csaknem teljes egészében Mindszenty bíborosnak szántuk. Helyesebben az ő hazavitele és esztergomi temetése országra-világra szóló eseményeinek. A Hozzá kötődő több mint négy évtizedes hagyomány folytatása ez. Azé az erős elkötelezettségé, amelyet évek hosszú során keresztül szinte egyedül csak a KMV vállalt és teljesített. Az a csaknem százéves magyar hetilap, melyet maga a Bíboros is szívesen olvasott, illetve annak olvasására több alkalommal is felszólított. Jelen számunkkal átfogó képet kívánunk nyújtani a május 2-a és 4-e között történt eseményekről. Egyedülállóan, hiszen talán egyetlen hazai és külföldi újság sem közölt ennyi részletet, az elhangzott beszédek jó részének többnyire teljes szövegét, a felemelő szertartásokról készült felvételt. Szemtanúként álltunk ott, vettünk részt az eseményeken. Jelen számunkba foglaltan elkötelezettségünket nem fejeztük be, de szorosabbra kívántuk fonni, és Olvasóinkat — a kinti, de már az otthoni magyarokat is — arra a bizonyosságnak felismerésére buzdítani, hogy Mindszenty bíborosban csodálatos kincset, erőt kaptunk kereszténységünkben, magyarságunkban. Valamennyien legyünk méltók Hozzá! A szerkesztők „— Meghalt Mindszenty, Mindszenty halott. A hír hét perc alatt fut körül a világon. Több ország rádiója megszakítja műsorát. Megkondul a bécsi dóm lélekharangja. Utána másutt is, öt kontinensen, amerre járt, megszólalnak a harangok. Csak Magyarországon nem.” — „Hat harang szólalt meg fenn a toronyban, köztük egy régi magyar harang és egy, amely csaknem 6000 kilót nyom. A celli harangok zengtek.. . Máriacell, 1975. május 15-e.” A fenti sorokat Csonka Emil vetette papírra „A száműzött bíboros” című könyvében. Megdöbbentő mondatok ezek. Zengtek a harangok, gyászolva, panaszosan, sírón, de dicsőséget, felmagasztalást hirdetőn is tizenhat évvel ezelőtt. Csak a honi templomtornyok meredtek némán az égre azon a napon. Rendelet ítélte némaságra őket. S ami még fájdalmasabb volt, annak a kicsi és sokat szenvedett népnek fiait is, akiket pedig úgy szeretett a nagy Bíboros. Olyan sötétség borult akkor az országra, melyből parányi fénysugár is képtelen volt némi reményt vetni a sűrűre vont felhők apró hasadékán a Duna-Tisza tájára. Hihetetlennek tűnt a töviskoronás, szenvedő Krisztus arc alá írt két szó: Devictus vincit (Legyőzetve győz). Tizenhat évgyűrű súlyosodott még a sok vihar tépte ezeréves kemény törzshöz. És ez a tizenhat esztendő nyilvánvalóvá tette az egész világ, de leginkább a magyar nép előtt, hogy Mindszenty József szent életű magyar és főpap volt. Megdönthetetlenné tette azt, amit König bíboros, az akkori bécsi érsek idézett róla szólva: Holtában is beszél! Igen, Mindszenty bíboros mindvégig beszélt. Holtában is. Ott, a stájer hegyek zöld rétekkel és nemességre mutató fenyőkkel övezett magas völgyben emelkedő bazilikában nyugvó mivoltával. Annyira beszélt, hirdetett és szólt, hogy az őt hallgatók áradata egyre megállíthatatlanabb lett. Pedig először lopva, talán félre jöttek. Aztán megjelent egy-egy nemzetiszínű szalag, csokor virág. Majd csoportok jöttek. Végül tömegek. Dicsőség és tisztelet övezte a sírt, s aki egyszer a celli Mária palástja alatt kereste az oltalmat, többé nem tudott onnan úgy távozni, hogy a szent életű főpap bíborosi köpenyének szegélyét is meg ne érintse. A szépet, a nagyot, a szentet meg lehet tagadni, egy időre hatalmi szóval nem kívánatossá, sőt gyűlöletessé is lehet tenni az emberek előtt. Magával a Mesterrel is ezt tették. De aki az Ő útján jár mindvégig, földi életében, és ennek egyenes folytatásaként halála után is, afölött nincs olyan földi hatalom, mely lehúzó erejével mindvégig diadalmaskodna. Először csak a legbelsőbb emberi régiók megmozdulása lesz bizonyossággá, majd idővel a belső nyíltan nyilvánosságra lép, mégpedig olyan elhatározottsággal, ami többé már semmitől sem tart. Valóban igaz: Devictus vincit. Felnyitották a nagy bíboros holttestét rejtő koporsót. P. Veremund Hochreiter, a máriacelli kegyhely bencés elöljárója május 2-án, a délután 5 órakor kezdődő magyar nyelvű szentmise elején elmondta az összesereglett hívőknek, tisztelőknek: Mindszenty bíboros 16 év után teljesen épen feküdt koporsójában. Arca, kezei, ruhája úgy tűntek fel a szemlélők — a hivatalos bizottság — előtt, mintha csak tegnap temették volna el. Az osztrák újságok nagy betűkkel hozták az örvendetes hírt. Ezen el lehet gondolkozni, még akkor is, ha a szkeptikusok, a mindig természetes magyarázatot keresők azonnal igyekeztek hozzátenni: a temetés előtt Mindszenty bíborost bebalzsamozták. Erről többet nem is tudunk, hiszen a természetfeletti értékeinken felül áll. Mindenesetre Isten az ilyen, a tapasztalaton túlmutató jellel már nem egyszer titokzatos dolgokat kívánt jelezni nekünk. Csak legyen készség bennünk az effélék befogadására. És akiért akkor a magyar harangok meg nem kondulhattak, most zengtek-bongtak. Kezdve megint a máriacelliektől Lilienfelden át az osztrák-magyar határig. Hegyeshalomban, ahol 1971. szeptember végén áldásra emelkedett a magyar haza és nép fölé a Bíboros felkent keze. És Győrben, ahol csendben, szó nélkül suhantak át akkor a fekete autók. Vitték a legyőzöttnek hitt Bíborost. Vitték a száműzetésbe. Most a megszépült Városháza előtt állt újra egy fekete autó. S csengtek a harangok onnan Komáromon át, hogy a Magyar Sionhoz közeledve esztergomi bazilikája mélyen búgó harangjai is megkonduljanak. Köszöntve a prímást, aki csak három évig áldhatott, engesztelhetett, jó pásztorkodhatott a várhegy fokáról. Mi, emigránsok, először megütköztünk a gyors hazavitelen. Nem tetszett az sem, hogy Mindszenty bíborost „újratemetik”. Halogattuk az időt, mert úgy éreztük, jelenlétünkkel nem állhatunk abba a sorba, ahol mindig „újratemetnek”. Rajk Lászlót, Nagy Imrét. Mert ebbe a sorba nem illik bele. Vele szemben méltatlan történik. S mégis most megértettük: a ma is számtalan nehézséggel küzdő hazának és népnek szüksége van a szent életű Bíborosra. Neki ott kell lennie, ahol gyermekei vannak. A jó pásztornak nyájával kell lennie. Ott kell beszélnie, ha holtában is, de ténylegesen, valóságosan. S a magyar nép, a hívek, a papság, a püspöki kar, adós vele szemben. Ebben a magatartásban erősen tapasztalható a bűnbánat készsége és ténye. És ez, hisszük, hogy őszinte. Ha valaha, akkor most kell, hogy a szent Bíboros kiállást, hűséget, kitartást, hitet és elrettenthetetlenséget adjon élete példájával szeretett magyarjainak. Onnan, új, hazai sírjából, az esztergomi bazilikából, végre magyar földből. Nyolcvanezer ember közvetlen, de szinte az egész nemzet közvetett jelenléte bizonyított május 4-én. Most már csak az a fontos, hogy méltók legyünk hozzá. Hozzá: Aki valóban legyőzetve is győzött. . . Ligeti Angelus Weber püspök beszéde Kedves Testvéreim és Nővéreim Krisztusban! Azért jöttünk össze, hogy tisztelettel elbúcsúzzunk Mindszenty bíborostól. Sok éven keresztül csöndes vendégünk volt ebben a kegytemplomban. Úgy veszünk tőle búcsút, hogy emlékezünk az életére, arra az időre, amely különösen is meghatározta sorsát. Búcsút veszünk tőle, ahogy ez keresztényekhez illik. Urunk halálát és feltámadását ünnepeljük és az Ő újraeljövetelét hirdetjük. Olyan helyen tesszük ezt, amely nemcsak az osztrákoknak, hanem más országokból is érkező ember számára a menekülés, a bizalom, a hála és a reménység helye. Sokak könnye folyt ebben a templomban. Ehhez a templomhoz megszámlálhatatlanul sok ember zarándokolt el — gyakran gyalog és igen nagy fáradság közepette —, és igen sokan újra megerősödve tértek vissza ebből az Isten házából életük új útjaira. Úgy érezték, hogy meghallgatásra találtak és útjukon elkíséri őket az az Asszony, aki fogadta az anNéhány ajándékot szeretnék külön is megemlíteni. Azokban az időkben is, amelyekben a határ kelet felé szinte átjárhatatlan volt, ő láthatatlan ajtókat tartott nyitva számunkra. Államhatárainknak jelentős részén szinte átjárhatatlan határzárak emelkedtek. A magyar főpásztor, aki itt nyugodott, a némaságával mindig arra tanított bennünket: ezeket a határzárakat ne fogadjátok el, ne tartsátok őket legyőzhetetlennek. Őrizzétek meg a hidakat és próbáljatok meg új hidakat verni!Ezek az új hidak az imádság, az érdeklődés, a reménység új hidjai, hogy végül is ez nem marad mindig így. A léleknek ez a reménysége végül is beteljesült, a szögesdrótokat lebontották, a határzárakat felnyitották és a falakat ledöntötték. Az egykor hatalmas Ausztria az elmúlt évtizedekben kicsiny országgá lett. Elsősorban a kis országok tudnak olyan erőt kifejleszteni, ha ehhez megvan az akarásuk, amellyel a kor követelményeinek meg tudnak felelni. Erre figyelmeztetett bennünket a halott kardinális, és ebben erősített minket. Nem az a fontos számunkra, hogy világhatalommá legyünk. Az viszont igen, hogy friss erő legyünk Európa felvirágoztatásában. Megemlítek egy másik ajándékot: senki sem gondolhatott e főpapra anélkül, hogy hitvallói bátorságára ne gondolt volna. Éppen a mi nyugati világunkban, amelyben látszólag oly sok minden korlátlanul rendelkezésünkre áll, szükségünk van a lelkiismeretnek ilyen oszlopaira. Itt Ausztriában nagy jólétben élünk, így még jobban szükségünk van a lelkiismeret szavának tiszta meghallására. A lelkiismeret Isten szavát fordítja le számunkra. Ezt a lelkiismeretet az egyház közösségében követni igen nagy bátorságot kíván. Mindszenty bíboros hitvalló hűsége a jelenben is felidézi számunkra Urunk szavát: „Ne féljetek!” És mi jobbal tudna megajándékozni bennünket, mint avval, hogy újra és újra meghalljuk Urunk Jézus Krisztus szavát. Még egy harmadik ajándékot is meg kell említeni: A keresztények kezdettől fogva az új hit vetését látták a hitvallók tanúságtételében. Az a bíboros, akinek élete emberi fogalmak szerint véget ért, akinek szolgálata látszólag kudarcban végződött, garanciát jelent számunkra, hogy az egyház új jövő elé néz Európában. A határokat megnyitották. Mi itt nyugaton gyakran gyengének mutatkozunk hitünkben. De ez az éremnek csak az egyik oldala. A Szentlélek erejének segítségével növekedésről is beszélhetünk, amely csak később válik láthatóvá. Keleten oly sokak bátorsága bizonyítja, hogy az egyház nem halott, hogy egyre több szántóföld szabadul fel amelyben kinőhet, az Úr vetése. A régi örökséget meg kell őrizni, de új utakon kell elindulni. Folytatás a 2. oldalon