Katolikus Szemle 35. (1983, Róma)
3. szám - EGYHÁZ A VILÁGBAN - Skultéty Csaba: A pápa Ausztriában
térre, a Heldenplatz-ra vezetett, ahol nyári napsütésben százötvenezer ember (csak ennyi fért be) vele ünnepelte az Európai Vesperát. Első ausztriai szentbeszéde annak az évfordulónak a jegyében állt, amelynek az emléke végigvonult ezeken a napokon: háromszáz évvel ezelőtt itt, Bécs kapuinál, tört meg az egész kereszténységet fenyegető török hatalom ereje; innen indult meg a török visszaszorítása is annak a Savoyai Jenőnek a vezérlete alatt, akinek a szobra, a Hofburg homlokzata előtt, mintegy kiegészítette az ünnepi oltárt. Az Európai Vespera földrészünk népeinek az összetartozását, a hajdani Közép-Európa azon közös történelmi gyökereit emelte ki, amelyekből mindannyian táplálkozunk. Az osztrák katolikus nagygyűlés befejező aktusának a színhelye a Duna két ága között fekvő Donau-Park volt. Hogy mennyire mozgósította Ausztria — és, ahol lehetett, a szomszéd országok — népét a pápai látogatás, mutatta, hogy a hirtelen lehűlés és a sűrűn hulló eső ellenére háromszázezren gyűltek össze a hatalmas oltár köré. König bíboros ezúttal is kiemelte az ünnep európai jellegét: gépkocsival egy órányira van a magyar és a csehszlovák és csak valamivel messzeb a jugoszláv határ. E határokon át akarnak, itt az ünnepi misén, hidakat építeni, hogy együtt emlékezzenek azokra a közös történelmi alapokra, amelyeken Európa épült. A pápa szentbeszédének a vezérgondolata, a tékozló fiú példáján, a hamisan értelmezett szabadság volt. Nincs szabadság kötöttség nélkül — mondta: az ember felelősséggel tartozik önmagáért, embertársaiért és a világért. A felelősségtudat nélküli ember, a tékozló fiúhoz hasonlóan, új, emberhez nem méltó függőségbe kerül, míg végül el nem veszíti mind hazáját, mind féltve őrzött szabadságát. E sorok írója kínos helyszűkével küzd: e négynapos látogatás sűrű programjából csak önkényesen tud egy-egy mozzanatot kiragadni. Bécs Sobieski lengyel királynak is köszönhette 1683-as felszabadítását — a lengyel és a szláv vonatkozások újra meg újra felcsendültek az értelmében erősen népéhez kötött lengyel pápa szavaiban. A legmaradandóbb hatást azonban II. János Pál minden bizonnyal azokkal a gondolatokkal gyakorolta, amelyeket mint híveinek főpásztora fejtett ki: ezek a keresztény hit megfogalmazásának valóságos gyöngyszemei. Ilyen volt beszéde, amelyet a Praterstadionban egybegyűlt nyolcvan-százezer, szavait lelkesen fogadó fiatalhoz intézett. Gondjaikra és szorongásaikra azt felelte: aki az élet értelmét keresi, igazítsa életét Krisztus tanításához, meglátja, megtalálja az élet derűjét. Jézus kétezer évvel ezelőtt olyan fiatal embereket hívott magához, mint ők: ezek otthagyták csónakjukat , és hálójukat, halászokból és vámosokból apostolok lettek. Főleg a fiatalokon múlik, milyen lesz a jövendő társadalom, amelyet jobbnak szeretnének, mint a mostani. De az is tőlük függ, milyen lesz maga az egyház. Ne felejtsék: a következő nemzedék nekik is felteszi majd a kérdést: mit tettek életükkel és az Isten által rájuk bízott világgal. — A Hofburg dísztermében az osztrák szellemi élet vezetői előtt azt fejtette ki: bármennyire járjon is egy-egy korban a tudomány és a művészet más-más utakat, egy pontban mindig találkoznak: ez az emberért érzett aggodalom és a jövőbe vetett remény. Ennek a tudatosítása különösen fontos az egyetemes történelemnek abban a mai állapotában, amikor az egész emberiség jövője került veszélybe. Az embert ma éppen az fenyegeti, amit