Polgári és elemi leányiskola, Kecskemét, 1905
11 II. Kirándulásunk az Aldunára. Mikor 1905. jun. 29-én este a szegedi vonat berobogott velünk Kecskemétre, az jutott eszembe, vájjon mit szólnak ehhez a mi dédanyáink fent az égben? A mi kedves, jó dédanyáink, akik lenézve a földre, csodálkozva láttak egy csapat lelkes, fáradhatatlan leánykát, kik négy nap alatt szárazon és vizen, bércen és síkon, hőségben és esőben, a természet és a kultúra szépségeiben egyaránt gyönyörködve, befutották szép hazánk néhány legszebb vidékét. Mit gondoltak a jó öregek, kiket még azzal a jeligével neveltek: asszonynak, macskának otthon a helye!? Kiknek csak annyit tanítottak, hogy esőben ne álljanak a csurgás alá! Kik megszülettek, felnőttek, boldogan vagy boldogtalanul megfutották életük pályáját s elfedte őket az a rög, melyen kívül mást sohasem láttak, az a fa, az a lomb, az a róna, az a domb, melynél különbet, — sem szebbet, sem kevésbbé szépet — soha nem volt alkalmuk látni! Vagy ha olykor egy-egy rokonnak hit a sors véletlenül messzire vetett — lakodalma vagy temetése kimozdulásra kényszeritette őket: én édes Istenkém, ben megrázta őket az a szekér, milyen sokba került az utazás, s milyen hosszú volt az a huszonnégy óra, mely alatt csak a szomszéd vármegyébe is eljuthattak! Nagyot fordult a világ száz esztendő alatt! Megindultak a gőzóriások szárazföldeken és vizeken, melyek röpítenek, mint a madár s a távolság megszűnt akadály lenni. Megszületett egy vasember, ki lehetővé tette, hogy középsorsú ember is utazhassék élvezet céljából. Nagyot fordult a világ száz esztendő alatt! A mi lányainknak már azt is kell tudniok, hogy az eső, — mikor is ne álljanak a csurgás alá — mondom, az eső, nem egyéb, mint KU 0, két elemnek oly vegyüléke, mely nagyban a világépítő