Kecskemét, 1877. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1877-07-01 / 26. szám
26. szám. V. évfolyam. Kecskemét, 1877. Július 1. a—— Hirdetés díjak: Hasán hirdetéseknél: 1 centiméter magas hasáb-szeletért : 1-szer iktatva . . 20 kr. 12-szer „ . . 15 „ 13-szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért külön 3 frt. Bélyegdíj minden iktatásnál külön 30 kr. aierkentwés kvirtahivatal, hova a lap szellemi és anyagi részét illető küldemények intézendők. budai nagy utca, 185. sz. alatt, a törvényszéki épület átellenében. Megjelen minden Vas.')rnap. Előfizetési díj : Egész évre . 5 frt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes szám ára : 15 kr. Előfizetési felhívás a „KECSKEMÉT“ című hetilapra. Felhívjuk lapunk azon t. c. előfizetőit kiknek előfizetése június végével lejárt, hogy előfizetni minél előbb szíveskedjenek , hogy a lapot a második félév kezdetével pontosan megküsldhessük. A „Kecskemét“ előfizetési ára. Félévre 3 frt. Negyedévre 150 kr. Egy hóra 60 „ A „kecskemét“ kiadóhivatala. Szükséges-e a népiskolai igazgatóság? Megvallom igen kényes szerep, a feltett kérdésre helyes választ adni, és sajnálnám, ha az érdeklettek legjobb szándékomban félreértenének, de előre is kijelentem , hogy összes törekvésem és elvem az, tárgyilagosan szétválasztani azon szálakat, amelyekből ezen elméleti csomó , a népiskolai igazgatóság szükségessége kötendő leszen. Kitéréseket nem alkalmazok, nem is szeretem a kitérő okoskodásokat, hanem tüzetesen csak a tárgyhoz szóló okokat fejtegetem. Fejtegetésem nem hiú kísérlet, ez tények és tapasztalatok eredménye. E kérdés a népiskola intézményében leli föl indokát. Röviden válaszolhatom azt, hogy a népiskolai igazgatóság oly szükséges, mint maga azon intézmény, melynek neve népiskola. Mert: A népiskolai nevelés s oktatás nem egyedül az ismeretek puszta terjesztésében, nem a fegyelem egyszerű ismeretében, hanem azon helyes módszerek alkalmazásában áll, melyeket a jó tanító nehéz és az életre szóló legfontosabb hivatásának lelkiismeretes betöltésében elsajátított. — Népiskoláinkban több tanerő működik , egy célra törekszenek, de különböző irányban, és ami a legmeggondolandóbb: különböző módszerekkel. A felvezető, vagy tán helyesebben mondva a fölmenő módszer nálunk nincs behozva, hanem egy és ugyanazon tanító évről évre a maga tantermében újabb csemetéknek ad oktatást; és e fiatal reményei a hazának évről évre különböző mesterek keze alatt csak tanítási módszerek és bánásmódokhoz szoknak; a cél, a közművelődés általános célja pedig eltévesztetik. Kell tehát egy faktor, egy közeg, akinek tapintatos eljárása folytán lehetőleg a módszerek egyöntetűségre vezettessenek , hogy ezáltal a nevelés és oktatás egysége annál inkább biztosíttassák. Avagy erakitsem-e azon igaz szerencsés körülményt is, hogy népiskoláinkban nagyrészt oly tanítók működnek, kik a tanítás terén már nem új emberek. Ezek érdekében nem túlzók, midőn azt állítom, hogy egy velük collegiális viszonyban álló igazgató, ki az újabb nevelés-oktatási rendszert ismeri és azt helyesen alkalmazni tudni is elég szerencsés, igen sokat eredményezhet a tekintetben is, hogy a tanítóknak régibb tapasztalataikat, az újabb igények s kívánalmakkal egybehasonlítva, egy félig új, de biztos ösvényre vezeti. Azt hiszem, nem derogál egy éltesebb tanítónak sem , ha ő is tovább tanul, hiszen nemcsak a jó pap, de még inkább a jó tanító is holtig tanul. Kell tehát egy buzgó és fáradhatlan igazgató, ki eme nehéz feladatot teljes odaadással és kellő tapintattal érvényre emelni tudja. Áttérek azonban a kérdés kényesebb oldalára. Tekintsünk a népiskola alsóbb osztályaiba , ahol 6 — 8 éves gyermekek lesik a jótékony tanítás áldását és malasztját; de ne a reggeli órákban, hanem délután s ott fogunk találni a viruló gyermeksorok között sápadt arcú s beesett szemű gyermekeket, kik reggel, midőn odahagyták a szülői házat, l ép és viruló arcszinben jelennek meg a tanítás helyén; — de hát mi az oka eme sápadtságnak? Felelek. E kis 6—8 éves gyermekeket az éhség kínozza, mert az ifjúság, de főleg a gyermek rendes fejlődése megkívánja annak idején a testet fentartó táplálékot, és itt, egyes túlbuzgó, tán inkább hibás fegyelmi módszert alkalmazó tanító téves eljárása folytán a 6—8 éves gyermek reggeli 8 órától, délutáni 4 , sőt 5 óráig visszatartatik. Kérded , figyelmes olvasó, minő ok alapján, vagy minő vétkes tett következtében marasztaltalak vissza ezen alig öntudatra ébredő apró emberek? Felelek ismét. Az a,b, c-nek rögtöni föl nem ismerése képezi egy egész napi, éhséggel szigorított fogságnak alapját. És igy az iskolában sarjadzik a gyermek elsenyvedésének indoka. — Itt ront a tanító vak szigora vagy hibás fegyelmi eljárása. Tagadhatatlan az, hogy a fejlődő gyermekkorban a szükséges tápláléknak erőszakos elvonása, későbbi erőtlenség és bajok okozója. S menynyivel inkább növeli e tényt az, hogy egy és ugyanazon gyermek nem egyszer , de ha rá jár a tanító gondos keze, hetenként 3-szor is kények között gondol az iskola padján édes szüleire, s a sovány és romlott levegő rész behatása alatt magába szívja későbbi bajoknak mérges atomjait. Szülök panaszai ezek. S én azon végkövetkeztetést vonom e panaszokból, hogy a fegyelem alkalmazása hibás a mi népiskoláinkban ; s én egy lelkes, ügybuzgó, tekintélyével s egyszersmind hivatásának teljes öntudatával hatni tudó igazgatótól várom a kellő orvoslatot. — Nem várhatja senki tőlem azt, hogy itt módszertani fejtegetésekbe bocsátkozzam, a tér és a körülmények nem engedik azt, s végre is nem lehet kívánságom az, hogy bárkire is saját egyéni véleményemet ráerőszakoljam. Kérdésemre tehát az a válaszom: „Igen , a népiskolai igazgatóság szükséges, szükséges pedig különösen mi nállunk.“ 6. Viszásságok. *) Ha kissé figyelmesebben nézünk széjjel a világban, azt tapasztaljuk, hogy a dolog élén álló egyének úgy a legnagyobb , mint a legkisebb dologban a néppel , annak akaratával s jólétével rendesen ellentétes állást foglalnak el, annyira, hogy nemcsak egyes egyének, hanem egész országok is teszik az éretlen lepke pápájához hasonló idétlen mozdulatokat — mind a politika terén, mind a társadalmi életben; úgy, hogy már már azt kell hinnünk, hogy talán a légben van oly ragályos valami, mely a népek között ily állapotot idéz elő. Elhallgatva most ama nagyszerű politikai mozzanatokat, melyek a világ szeme láttára, bizony nem a népek akaratával (mert hiszen a nép-nek ma már nincs is akarata, vagy ha van is, a mai világ fátumszerű bölcsei azt számba sem veszik), hanem annak ellenére és mondhatlan kárával egyesek szeszélye szerént történnek. Csak a vasúti állomásnál lévő temetőre vonatkozó azon rendelkezésről akarunk szólani — miszerint az határoztatott — ha jól vagyunk értesülve — hogy ott a temető megsemmisíttessék s helyébe sétányok, mulató helyek létesítessenek — ugyan azért a kiszabott idő alatt vigye el a ki akarja — (tegyük hozzá és a ki teheti) a maga halottját a másik temetőbe. Szerintünk ott a sétány jelenleg nem szükséges, annyival inkább nem sürgős; nem szükséges pedig azért, mert itt a nép, nagyon kevés kivétellel még az urasabb rész is többnyire a szőlők, gyümölcsösök, kertek, szántóföldek között forogván, elég módja van az úgynevezett zöldben lenni, s nem igen szorul a sétányokra; a vasúton jövőmenő egyének száma is oly csekély nálunk , hogy épen azoktól ugyan egy vendéglős sem volna képes megélni, tehát azokért is a temetőt bezárni, s arra még ezreket költeni, s a meglévő sétányokon túl többet is csinálni, nem igen szükséges, annyival inkább nem sürgős, s bátran el lehetne lesz azt boldogabb időkre halasztani.— Igen ám, de az a megveszett fényűzési kor nagyon ragályos valami; — tudjuk azt, hogy nagyon sokan Budapestet szeretnék követni, — mert hiszen nagyon szép is az a csinosodás, az a mivelődés, az a szépítés, csakhogy rendes sort kell abban tartani, mert az a selyem kalap, szűz nadrág öltözet, nagyon nevetséges valami. *) Közöljük ezen cikket, amelynek egyes pontjai elfogultságról tesznek tanúságot, nehogy az ellenvéleményüek iránt türelmetleneknek látszassunk. Szerk. Budapestnek a csinosodása is elég rendetlenséggel hajtatott végig és elég duzzogás kisérte az egész nemzet részéről — no de ott a fényűzésnek van annyi értelme mégis, hogy Budapest az ország fővárosa lévén, nem csak illő tehát, hanem szükséges is, hogy az a tudomány, művészet, kereskedelem, szépség, kényelem stb. által világvárossá emelkedhessél?, s mint olyan a nemzetnek hasznot is hajtson és fényt is kölcsönözzön, — Kecskemétre nézve ezen okok nem léteznek. Ott a temérdek épületek közé ékelt népnek csakugyan szükségesek az üde helyek, sétányok, hol a dajkák a kisdedekkel mozoghassanak, s azok is, kiknek ülő munkájok van, vagy a kiknek talán ebédet nem főztek, magokat mulathassák. Kecskeméten oly mulató helyek nem igen sürgősek — itten sokkal többet ér évenként egy-egy utcát olyan szépen kiköveztetni, mint tették a körösi utcával! — de ha szükséges volna is a sétatér, van a városnak annál száz meg száz sürgősebb és hasznosabb teendője, pl. elébb való teendő a népnek nevelése. — Nem akarunk sérteni senkit, de az igazat még is megvallva, Kecskemétnek még most nagyon kevés sétányokra való lakosa van. Önként felmerül hát itt ismét az az eszme, hogy először kell sétányokra való népet nevelni, azután sétányokat rendezni. Igen, de a népnevelés kellő számbani növeldéket, óvodákat, népiskolákat, leánynöveldéket, azokban erélyes, buzgó tanítókat, rendet, iskoláztatási szigort, pontosságot, s ezekrel lelkiismeretes felügyeletet követel — s Kecskeméten mit látunk? Az itt előszámláltaknak nagy hiányát ! Embereket neveljünk először , azokra költsünk, ne pedig a sétányok fáira, s ha már a népet az illetők úgy szeretik erőltetni, s fizettetni, tehát erőtessék, s fizettessék oly dolgokra, mint pl. a népnevelés ügye — hol a nép haszna eldisputálhatlan. Van már a városnak sétánya az állomásnál , az ha nem nagy is elég célszerű. Van a városban is egy jó hosszú. Kecskeméten ez is elég jó és elég szép volna, ha a mellette végig vonuló, s dögleletes levegőt gőzölgő fedetlen árok oly bizarr elentétet nem képezne vele. Vannak azonban Kecskemét városában még ennél is rondább és büdösebb fedetlen árkok, mint pl. a zsidó templommal átellenben. Néhány jó vizű kútra is sokkal inkább szükség volna, mint egy alléra, hol a nép bizonyosan sírva sétálgatna még jó ideig. V. Töredék László Károly naplójából. (Folytatás.) December 23-kán érkezett sztambuli (konstantinápolyi) levelekből jól esett azt megtudni, hogy az osztrák kormány először örökös fellebbeztetésünket sürgette, de azt a porta megtagadta, — azután azt kívánta, hogy csak addig bellebbeztessünk, mig a béke Magyarországon helyre állittatik , — a porta erre rá nem állott; utoljára azt kívánta, hogy legalább oda, hol mi bellebbezve leszünk , ő egy osztrák konzuli felügyelőkép küldhessen , — a porta azt is megtagadta, az ügyeinkbeni intézkedési jogot magának tartván fel. És ennek mi méltán örülhettünk, mert láttuk, tapasztalásból tudtuk , hogy a török kormány , legkissebb önzés nélkül minket, mint vendégeket szívesen lát és tart, személyes szabadságunkat a város határán belül éppen nem korlátozza.