Kecskemét, 1888. január-június (17. [16.] évfolyam, 1-26. szám)

1888-04-08 / 15. szám

XVII. évfolyam. Kecskemét, 1888. április 8. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 2 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok csakis a kiadóhi­vatalban kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MIN­DSZENT-SZ­EG­VÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számittatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. B­élyegdíj m­inden beigtatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz. Tűz! Viz! Nyomor! Segítség! Ez a kiáltás nálunk megszo­kott dolog. A nagy­közönség is annyira hozzászokott már, hogy kezdi elveszteni érzékenységét, a szeretet szava, az erdő szózat iránt. Évről évre, napról napra hangzik a szó, segítsetek a nyomorultakon, szánakozzatok az ínségbe, nyomorba jutott embertársak ezrein ! Ha nem volnánk izolált nép, akkor Európa is meghallaná kiáltó szavunkat, amint meg­hallotta akkor, mikor Szeged elpusztult. Csakhogy akkor olyan világraszóló volt a vészkiáltás, hogy élő embernek lehetetlen volt meg nem hallani, bármely vidékén la­kott is a föld kerekségének. De mit tegyünk mi itt ez országban ? Ki­csiny nép vagyunk, körülvéve ellenség, vagy legalább nem rokonszenvező nép által. Tűz, viz, éhség, fagy és mindennemű elemi csapás, ami embert csak sújthat a föl­dön ! Gyakran velőnket rázza meg a jajszó, mikor közvetlen közelünkben hallatszik, mi­kor szomszédunk háza égett el, vetése ment tönkre, s lelkünk elborul, szivünk összeszo­rul, s elhagyja forrását a szeretet túláradó könnye . . . S megosztjuk utolsó falatunkat a szűköl­ködővel, házunkba fogadjuk a lesujtottakat s bekötözzük sebeit, jótékony, vigasztaló szó­val életre hozzuk megsemmisült reményüket. A szeretet szava erősebb minden szenve­délynél ! És kell is, hogy így legyen, különö­sen nálunk. A külföld nem ismeri küzdel­meinket, s mi csak hallgatunk, ha ismét meglátogat bennünket az Isten csapása. De ki segítsen rajtunk, ha nem mi ma­gunk? Ki építse föl a leomlott városokat, falvakat, ki emeljen új hajlékot a leégettek­­nek, ha nem mi magunk, mikor a veszede­lemben levők a mi testvéreink, rokonaink, egy anyának, az édes magyar hazának gyer­mekei. Ezt a nagy családot már ezerszer lenyű­gözte a vész. Ezer alakban, tatárpusztítás, pestis, tűz, árvíz tizedelte meg e népet; tö­­­­rök és osztrák járomban görnyedtünk, majd meg egymást pusztítottuk. Negyven éve, hogy az emberek harcza le­­csendesült, s ezalatt valamennyi bősz elem támadt ellenünk. Amennyit a nyugalom első évtizedeiben gyarapodhattunk a béke napjai alatt, azt egy hét alatt eltörli a föld szik­é­ről az elemek háborúja. Tavaly tűz volt országszerte. Az idén víz­zel kezdődött a veszedelem, mire aztán az ár­víz elleni veszedelemben kimerült lakosságot agyonsujtotta a tűz. Nagy-Kikinda, Békés-Csaba, s száz ki­sebb falu hever romokban. Üszkeiket széjjel hordja a szél, s országszerte fölhívja a kö­­nyörületet. A három békési városnak, a Ma­ros vidéknek, a Temes, Béga közének vidéke nem terem magot az idén, nem terem ke­nyeret . . . A Tisza vidéke még ma is rettegésben van, s a Csallóközön az éhínség kínozza a la­kosságot borzalmasan. Segítség! — Ez a szó nem ismeretlen előttünk, de valahányszor újra halljuk, any­­nyiszor döbbenti meg lelkünket teljes erővel. Ha segítség kellett valamikor, akkor száz­szor inkább rászorul arra az idén a nép. Csak igy­ezhetjük el a legborzasztóbbat: az éhínséget. Ha nem segítünk a népnek abban, hogy összeszedje magát, hogy fölemelkedni bírjon s szabaduljon a pusztulástól, úgy ak­kor a veszedelmet mindannyian még inkább meg fogjuk érezni. A „Nirvána“ a legborzalmasabb módon keríti meg az embereket. Akik kimerülnek a végnélküli csapások elleni küzdelemben, és a kormány adósarczolóinak vérszipolyozása alatt, azok átadják magukat a végmegsemmi­sülésnek, s karjukat sem mozdítják meg többé önmagukért. Segítsetek a boldogtalanokon! Mert a „Nirvána“ őrülete kerülgeti az al­föld népét és a felvidék lakosságát. Tömege­sen hagyják abba a küzdelmet, s távoznak a földről, mely szülte, ápolta, nevelte őket.­­ Elköltöznek az országból! Amerika lett a jelszó! Akinek a házatája nem ismeri a vészt, az nyújtsa ki a kezét adakozásra. Boldog vidék az, melynek vízzel nem kell küzdenie, melyet nem látogat vész. De a nép nem támaszkodhat örökké az embertársak könyörületére. Ideje, hogy egy­szer már a kormány is védelmébe vegye a szerencsétlen lakosságot. A tűz, a jég ellen már van védelmi fegy­verünk a biztosításban. Könnyelmű gazda az, aki elmulasztja a népszerű védelmet, mi­kor van több szolid intézetünk, mely min­denféleképen megadja erre az alkalmat. De az árvízveszély ellen egyesek és köz­ségek segedelme, védelme elégtelen. Bor­zasztó összegekre rúgnak azok az adózások, melyeket az úgynevezett „ár­mentesí­tett“ területek tulajdonosai fizetnek, a ten­gernyi az az összeg, amit évenként a kor­mány a szabályozásokra kiad , mégis a sze­gény nép földjei majd minden évb­en víz alá kerülnek, töltések, gátak elszakadnak, s vá­rosokat, falukat pusztít el az árvíz. Ha a néptől a kormány a nyomasztó adókat be­szedi, gondoskodjék is védelméről. Mentse meg a lakosságot az árvizektől. Elsősorban tehát a kormány kötelessége a „segítség“ kiáltást meghallani s a nyomoron valóban se­gíteni, legkivált pedig kötelessége a vesze­delmet megelőzni, attól a népet m­egoltal­-Ja aznk_______ Mert ha erre képtelen, ha az ármentesi­tési és folyamszabályozási óriási költségek, az évenként kiadott milliók segítségével attól a népeket meg nem védheti,­­ akkor ha­szontalan azon milliókat kidobni. Inkább ne akadályozzák természetellenesen a vizek le­folyását, engedjenek annak ártereket, leg­alább a nép menekül a nagy adózások egy­­részétől, s a mostan elpocsékolt, a kormány kortesvállalkozói és vízi­ biztosai által elhará­­csolt milliók megmaradnak. De ha így foly­tatják, a milliók is elfogynak, az árvizek pe­dig egyre szaporodnak, s a földönfutók és­­ kivándorlók száma régió lesz. Az igaz, a­­ Tisza-kormány mameluk tányérnyalói, vál­lalkozói és vizi­ biztosai is folyton szaporod­nak, — csakhogy az ő uralma sem tarthat már soká, mert ma­holnap — „több lesz az ember, mint a fóka.“ TAÜSSA. EGY MENYASSZONY BARÁTNŐ ALBUMÁBA. Emlékezem, sokszor járt a lelked távol, Sokszor ábrándoztál édes, édes boldogságról... S­ime ! ez ábrándból, mint hajnal sugára, Kihasadt a való ragyogó világa. Mi­után úgy vágytál, miért úgy epedtél, Csillagoktól fényes, tiszta nyári estén. Elérted hát végre ! boldogít szerelmed, Lángoló kebledben hordozod a mennyet. Mi másnak messze van, messze nagyon messze, Csupán a képzelet hozza csak közeibe. S mit soknak elérni rövid ez az élet, Már szivedben honol, te már azt elérted ! Nem irigylem tőled, hisz jólesik látnom A boldogság pírját igéző orczádon. Hisz jól esik tudnom, hogy az öröm árja készti kis szívedet hangos dobbanásra. Nem irigylem tőled, sőt örülök rajta, De mégis !... valami örömöm zavarja ... Elzárkózott lelkem titkos hangja éled : Lányka ! én sajnállak, mert szeretlek téged ! Én szeretlek ! de ah, mi ez ? miért e szó ? Semmi ! kábultság volt, pillanatig tartó ! Egy perezre önfeledt lelkem újra eszmél, S nincsen benne érzés egyéb az örömnél... Légy boldog leányka! ezt óhajtom néked, S kitől szivet kértél, boldogítsd a férjet. Szeressed öt hiven, légy öröme, álma — — A mint voltál eddig lenge ideálja! Légy boldog örökre! boldogabb, mint mostan A te önalkotta tündérországodban. Ne háborítsa azt köznapi zaj, lárma ! S ne férkőzzék abba a csalódás átka ! ! L. * A ZENE HATÁSA. Pál úr annyiban különbözik a többi Pál uraktól, hogy szerelmes a feleségébe. Pedig már két éve elmúlt, hogy házas ember és egy czuczlikorban levő fiacskája is van neki. Pál úr két esztendeig még csak a küszöböt sem lépte át, egészen a családjának élt és egy asztaltár­saságnak sem volt tagja. Persze ezért minden jóravaló ember megvetette és szoknyabakternak, papucspolgárnak nevezte a ki esetleg megemlékezett róla. Hanem egyszer mi történt. Pál úr felöltözött ott­hon az utczai ruhájába, aztán belemosolygott a tü­körbe és így szólt a feleségéhez : Asszonyka, kijelentem neked, hogy mától fogva mindennap elmegyek hazulról, és oda maradok egy óra hosszáig. Az asszonyka helyeselte azt nagyon, de mikor Pál úr betette maga után az ajtót, egyszerre megin­dultak a könyei. Tele sírta az ágyat, a kanapét, a kis Janit, és minden zsebkendőt, a­mi csak a sifonérban található volt. Mert hát rémitő szerencsétlenség volt is az, hogy Pál úr egy óra hosszáig künn jár a városban, nem tudva hol és nem tudva miért. Talán megunta a csa­ládját, talán kedvet kapott a korhelykedésre, talán kár­tyázik, vagy idegen nőkkel beszél, oh ! oh ! És körübelül félliternyi köny sk­ódott el azon egy óra alatt. Pál úr nagyon meghökkent, midőn feleségének kisírt szemeit meglátna, de megesküdött, hogy sem­miféle gonosz szándék nem vezeti őt karonfogva míg künn jár, sőt inkább megakarja valamivel lepni a feleségét. Most aztán vége lett ugyan a sírásnak, de annál inkább gyötörte az asszonykát a kíváncsiság. Azonban Pál urat hasztalan faggató, hiába ri­­mánkodott, hogy csak legalább egy mákszemnyit is mondjon meg a titkából. — Pál úr kijelenté, hogy inkább czigánykereket hány, vagy kávét darál egész nap, vagy akármi más mindent megtesz, de hogy az örömöt előre megrontsa, olyan nincs. És nem tudta meg az asszonyka fél esztendeig. Mikor Janika megérte a nyolczadik hónapját, Pál ur a szokott egy órás utazásból egy hegedűvel tért vissza. Az asszonyka elbámult. Pál ur eléje tartá a hegedűt s igy szólt: — íme a titok. — Hegedülni tanultál ? — Úgy van galambom. — Oh te aranyos! — kiáltá örömmel az asz­­szonyka és megölelgette a férjét, aztán mindjárt kö­vetelte, hogy hozza el a Balaton háborgását négy kézre. — Azt nem hegedűre írták lelkem, hanem zon­gorára. — Hát a „Zárda harangját.“ Ahhoz harang — is kellene lelkem. — Majd a Kati húzza a kapucsengtyűjét. — Lehetlent kívánsz kedvesem. — Hát a Repülj fecskémet, aranyos — Azt csak báránybél­húron lehet eljátszani. — Hát a tied miféle húr ? — Nem tudom bizonyosan, de valószínű, hogy csak tyúkbélhúr. — Hát a Nagypéntekent, aranyom ! — Az nem felel meg a véralkatomnak, hanem megállj, húzok én neked egy olyan gyönyörű ma­gyar ábrándot, hogy olyat még nem hallottál! Az assonyka csattogatott a kezével, aztán be­szaladt a másik szobába, felkapta a Janikát, aztán odatarta a férje elé. — A Janikának is. — Nagyon helyesen, úgy is hallottam, hogy a zene hatása leginkább a gyermekeknek észlelhető. Megállj csak, hogy el lesz bájolva a Janika. Úgy, úgy, tégy vizsgát a fiad előtt aranyos. Az aranyos komoly, tudományos orczával csi­­gázta fel a húrokat, pengette hol egyiket, hol a má­sikat, aztán meggyantázta a vonót és egyik lábát előre támasztva, álla alá nyomta a hegedűt. A kis nyolczhónapos censor olyan okosan nézett az apjára! No most vigyázz lelkem az arczára, hogy milyen hatást fog rá tenni a zene. — Oh kétségen kívül el fogja bájolni. Te Pali­kám ! meglehet, hogy tapsokra ragadod! A művész apa végig rántotta a vonót a legvas­tagabb húron. Úgy hangzott az, mint valami holdas éjben megfinomított vékony bornyúbőgés. A kis censor összerezzent, és tágra nyitott sze­mekkel nézte a hegedűt. Pál úr neki fogott az ábrándhoz. A mély rezgő hangról felmászott a hanglétra középső fokaira, azon ingadozott egy darabig hol ide, hol oda, közbe né­hány trillát csavaritott, aztán úgy futkosott hosszú ujjaival a húrokon, mint valami óriási pók, majd a felsőbb hangokon csikorgott s a magyar ábránd úgy sirt szét a a hegedűről, mintha az lett volna a czime: „Visszaemlékezés egy farsangi Katzenjammerre. És a hatás? a hatás? Már a tizedik taktusnál nyilvánult: Janika szét­­rúgta a pólyát, aztán hanyatt vágta magát és torkát a lehető legtágabbra nyitván, oly keserves ordítást kezdett, hogy alig tudták megbékíteni. Gárdonyi. VIDÉK. Mindszent-Szegvár vidéke. -f- Örömmel értesülünk, hogy a Gazdák és Iparosok átalános hitelszövetkezeté­nek üdvös eszméje Mindszent községében is élénk támogatásnak örvend , úgy hogy ma már az ott gyűjtött részvények száma a 200-at meg­haladja, s ennek következtében a fióktelep, eset­leg ügyvivőség felállíthatása immár ott is kilá­tásba helyezhető. Mint halljuk, a központ meg­hatalmazottja legközelebb Szegvárra is át fog rándulni, hogy a szervezést ott is megkezdje, s így „Mindszent-Szegvári fióktelep“ czime alatt e két község gazdáinak és iparosainak érdekeit egyesítve előmozdítsa. Mi kecskemétiek, kik már egy idő óta él­vezzük azon előnyöket, melyekben fióktelepünk gabonánk elárusításánál és házi szükségleteink­nek saját raktárunkból való bevásárlásánál ré­szesít, csak bátoríthatjuk Mindszent és Szegvár értelmes közönségét arra, hogy ezen hazafias és hasznos ügyet felkarolja, s az olcsó és kedvező módon törleszthető részjegyekből minél többet jegyezve, az alakítandó fióktelep tőkéjét minél nagyobbá tegyék, hogy annál erélyesebben kezd­hesse meg működését. Czegléd: A városi főkapitányi állás Czeg­­léden a napokban töltetik be főispáni kinevezés állta). Ilii iTcürhrt fii i­re E y r a n a ISWtüI Öpeöli kir. tszéki jegyző fog kineveztetni. Ha e hír va­lósul, annak felettébb örvendhetnek a czeglédiek, mert K. I. nagyon derék, értelmes és kifogás­talan úri­ember. Származására nézve czeglédi, a gymnasium­ot Kecskeméten tanulta végig s itt számos ismerősei és jó barátai előtt igen jó emlékeket hagyott hátra. + Színészet. Pesti Ihász Lajos Czeglé­­den társulatával megkezdte működését. Csongrád. 4- Az árvíz fenyegeti Csongrád városát, a nép és katonaság éjjel-nappal dolgozik, azon­ban úgy látszik sikertelenül, mert szegényeket azóta már a Tisza vize elárasztotta.

Next