Reformátusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám
1. szám. REFORMÁTUSOK LAPJA A múlt. Irta : Muraközy Gyula. sok fagyott őslényt őriznek változatlanul. A Sylvester esték megborzadása az a vallomás, hogy nem a jövőnek van zsarnoki ereje felettünk, hanem a múltnak. A kiröppent nyílvessző, az elmondott szó, az elégetett levél, a leszakított nefelejts fölött már többé nem parancsolunk. »Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba« mondta egy görög, pogány próféta. A múltak kocsinyoma megfagyott mögötted és soha örökké nem húzhatsz más vonalat helyette. Az életbölcsességnek titka, a jellemformálás művészete, a nemzeti egység összetartó közös lelke, szóval az egyéni és a nagy szent közösségek végzete a múlton való uralkodástól függ. Úgy lehetne mondani, az élet titka a felejtés és az emlékezés művészete. Ne engedd, hogy elmúlt események kulcsa legyen az ajtódhoz és belépjenek vértelen árnyékok a szobádba, amikor nagy, új tettek csúcsai felé nyitod ki az ablakot. Aki valamilyen kétségbeesett bánat karjaiból tudja kitépni magát, az éppen úgy elsorvaszthatja az életét, mint, aki ezer pohár bor után nem tudja az ezeregyediket eltaszítani magától. Sok ember azért nem tud alkotni, mert szenvedély, szokás, vagy hagyományok drótkötelével oda van a hajója erősítve a tegnap sziklájához. Minden új élet alkotásában van egy csomó felejtés. Viszont gyöngeség és csüggedés magános perceiben népesítsed be a szobád halkan beszélő emlékekkel. De sohse azok jöjjenek elő, melyeknek szeszélyes kedve támad a látogatásra, hanem azok, amelyeknek te küldöttél meghívó levelet. Az emlékek, ha a varázsszót elfelejtetted, egy lázadó csőcselék, mely életed városában fosztogatva jár és téged is elhuz Jézusnak építem. Én a követ hordom, a vőlegényem meg összerakja. Ha készen lesz, megesküszünk. Isten templomába akarunk esküt tenni a hűségre. Engedd meg nagy, jó uram, hogy felépítsük. A hatalmas ember elgondolkodott. Szája szélén csúnya mosoly futott széjjel. Megragadta a térdeplő leány karját. Felrántotta a földről. Kacagva szólott: — Ha ... Ha ... Ha ... Jó nő. Legyen meg a kívánságod. A szükséges követ a badacsonyi hegyről, egyszerre hozza át a vőlegényed. A Balatonon hozza át. Akkor, amikor én parancsolom. Különben fejét vétetem. Te pedig akkor hozzám jössz. Az én szolgálatomra. A leányka égő orcáját megcsípte. — Ha . . . Ha . . . Majd meglátjuk mit tud a vőlegényed. Milyen a te istened. Az erdő fái sírva suttogták: Halál. Halál. A Balaton hullámai felmozdultak. — Nagy, jó uram! Ne kívánd a vőlegényem halálát. Ő szeret engem. Szeret téged is . . . — Ha szeret téged — mordult fel a nagy úr — megteszi érted, ha legény a talpán. És döngő léptekkel bevágott az erdőbe. A kék szemű leányka egy fához borult és sirdogált.... — Közel a part, — szólt a hullám — sietve mondom el a mesét. — A nagyúr elfogatta, börtönébe záratta a legényt. Egy dereglyét megrakatott kővel. A badacsonyi hegyekből. Telistele. A königsbergi alacsony, pedáns bölcs, ki az addigi gondolkodók sziklavárait egyszerre felrobbantotta, tagadta az idő valóságát. Csak tünemény, csak délibábfolyó — tanította —, mely az örök valóságok időtlen városa alatt párává foszlik szét. Egy másik, hasonlóan forradalmi jelentőségű, újkori gondolkodó az idő szakadatlan tovaáramlását tanítja a a lélek legelevenebb tapasztalásának. Minden illanó perc pici hulláma más, mint amelyik előtte megy és utána jő — tanítja — és a végtelenség partjai között öröktől örökké hömpölyög az idő nagy rejtelmes Ganges folyója. Mózes pedig, aki háromezer évvel előttük megírta az idő komor ütemű zsoltárát, mindezt igy mondja el: „__Te visszatéríted a halandót a porba . . . Minek előtte hegyek lettek és föld és világ formáltatók, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.“ Isten időfölötti, az ember időalatti. Itt a földön, a tükör által való látás fátyollal letakart világában »forgó viszontság járma alatt nyűgünk« és Sylvester este megtelik a templom rémült gyermekekkel, akik egyszer legalább egy esztendőben az idő csontkezének érintése elől menekültek ide. Rendesen az döbbenti meg az embert, hogy az idő könyörtelen erővel sodor tova, mint a volgaparti énekesek csónakját a nagy nyugodt orosz folyó. Pedig a folyton vándorló éveknél rémületesebbek a mindörökre megfagyottak. Az az idő életünk legnagyobb hatalma, mely megdermedt, mint az északi hegyek glecserei és százezer év óta belé-Valahonnan a sűrűből egy leányka bujt elő. A vállán kosár. Lihegve jött. A kosarat letette. Kővel volt tele. A nagyúr rárivalt: — Ki építi ezt a micsodát hé ?! A leányka megremegett. Nagy kék szemeiből fényes könnycseppek gördültek alá. A nagyúr szikrázó szemekkel emelte fel buzogányát, hogy újabb csapást mérjen a templomocska falára A leányka a falhoz ugrott. Két kezét széttárta . . . — Remegve vártam a mese végét, de jött fodrosan, ágaskodva egy mérges, morgó hullám s dühösen taszította el a mesélőt. Csak annyit kiáltott még a parttól távolról: — Ha majd találkozunk folytatom . . . Az éjszakai szélben elgondolkodva mentem haza. Soha sem tudom meg, a mese folytatását . . . Ma délelőtt a hajón ülve, egy sarokba húzodtam s a csillogó Balatonban gyönyörködtem. Egyszer csak szót hallok : — Itt vagyok. A Csongor mellett kúszok s elmesélem a tegnap esti szép mesét. Anyám, az este haza kergetett. Késő volt már. Egész nap sokat hancúroztunk a szélparipán. Hallgasd csak. — A nagyúr leeresztette buzogányát. A nagy kék szemű, térdig érő fekete hajú, rózsás arcú leányka, elibe vetette magát. Térdeit átfogta s igy könyörgött: — Nagy, jó uram, a templomot én építem. A 8