Kecskeméti Lapok, 1871. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)

1871-04-08 / 14. szám

r ^ V­I \ \ T­Á­R­C­Z­A. Fivérem sírjánál. Mi végzet űz engem e sirkertbe, Miért keserg a szív e kebelben, Miért csókolom e sirkant porát, A melyen oly sok szép virág terem ?... Ha fivérem porát födi e sir Hol most szivem fájón, fájóan sir. Mig én e hon határitól távol valék, Fölserdült az ifjú s e szent hazát Gyámolttá ... de im korán hervadt.. . Hervadt élte s nem érte el czélját, Korán törött élte, e hant alatt, Melyre fájó könyeim hullanak. Áldott fivér! te ha valál hozzám, És én feledni tudjalak? Füleimben megtörött szivednek Végszavai most is viszhangzanak: „Búcsút veszek e szent hontól—mondád — S te ha testvér ne hagyd el e hazát.“ „Tégy érte mindent, mit lehet fivér, Áldozd e szent hazának éltedet! És igy azon tudattal nyugszom el: Van, ki tovább folytatja tervemet. Tégy e honért mindent a jó fivér S ha kell csörgjön fegyver, s omoljon vér“ ... Midőn e hant partján valál te már, Mely örökre elzárt téged tőlem , Itt is hajlám végső sóhajodat: „Az elárvult honra béke lengjen.“ Itt súgá még egy bús szellemed: „Szeresd e szent hazát fivér... szeresd!“ Intő szavaidat befogadám S hazám nevét keblemben hordozom, S ha ellen tör e hon határ­ba. . . Szembe szállok, s ha kell vérem ontom. Itt e hangnál, mely téged eltakar Mondom : nagy lesz még egykor a magyar. De im­mi hang vegyül bús dalomba ?... Sirod szomor­ füzén bús fülmile Fájón dalol, — siratja éltedet, Mely oly korán hervadt el örökre. Dalolj madár, dalolj keservesen, Fájó dalod enyhíti keservem: Elég a dal, elég, te bús madár! E sirhantnál szálljunk mi magunkba, S ne tudjuk mi soha felejteni... E hant honfi hamvait takarja, S ha nem feledjük, kit föd e halom, Fájón dallunk e hantnál olykoron. Vécsey Benedek: Húsfogyasztás Londonban. London az óriás város már az 1868-ik év Áp­ril hó 6-án megejtett népszámláláskor kerek szám­mal 3 millió lakost számlált. A húsfogyasztás Angol­honban tetemesen nagyobb, mint bármely más civili­zált országban és évenként minden ember után 134 fontra, vagy egy napra egyharmad fontnál valamivel többre becsültetik. Ehez képest a húsfogyasztás­ban­vagy koczkás szöveteket készítenek; lehá­mozott borsó szemekből és vékony fácskák­­ból bútor darabokat, vagy más effélét épi­­­­tenek, agyagból idomokat utánoznak s több efféle munkákat végeznek, melyek a gon­­dolkozási képességet fokonkint fejlesztik és gyakorolják, s változatosságoknál fogva a vidám hangulatot folyton fentartják. Hogy ezeket a kisdedóvoda vezetője lelkiismeretesen és czélirányosan keresztül vihesse, s hogy a kellő­s sikert biztosan el­érhesse , arra nézve szükséges, mindenek előtt alkalmas helyiség és a czélnak minden tekintetben megfelelő berendezés. A helyiség legyen tiszta, világos, szá­raz , tágas és könnyen szellőzhető. Elkerül­hető­en szükséges továbbá, hogy a helyiség udvarán vagy annak közvetlen szomszédsá­gában árnyas kert álljon rendelkezésére az intézetnek, hogy a gyermekek a kellemes időszakot háboríthatlanul tölthessék a sza­bad ég alatt, nehogy a folytonosan belé­­legzett zárt levegő egészségüket már zsenge korukban megrongálja. A berendezésnél különös gondot kell fordítani az ülőhelyek és asztalok készíté­sére, mert kiszámíthatlanok a testi elferdü­­lések­ és sérülések, melyeket gyönge gyer­mekek az iskolai bútorzat czéltalan beren­dezése következtében szenvednek; orvosilag be van bizonyítva, hogy az is­kolás gyerme­kek 25 — 30 %-ka gerincz­oszlop görbülést szenved a természetellenesen készített isko­lai padok által. És ha a nemes város a kisdedóvoda fölállításáról gondoskodott, mint ezt, hála bölcs belátásának, határozatilag már tette is, akkor rajtunk szülőkön van a sor a ne­mes város e nemes intenzióját tőlünk kitel­hető módon elősegíteni és folytonosan istá­­polni. Nincs közöttünk oly szegény egy sem, ki az intézet javára segédkezni képes nem lenne, mert nem gondolható oly csekély adomány vagy cselekvés ha az jó­akarattal van párosulva, hogy ez intézetnek hasznára ne válnék. Csak azt ne akarjuk tenni a mi ter­hünkre esnék, mert akkor azt sem fogjuk tenni, a­mit könnyen megtehetnénk; az asztalos, kerékgyártó faragtat az inas által 25—30 darab köb alakú, 1 vagy 2 hü­velyk nagyságú fát a kisdedeknek és igen jó szolgálatot tesz, mert ezek a koczkák­­ból hidat, oszlopot s más effélét építenek s azzal mutatva gondolkozásukat, szemmér­téküket és ízlésüket fejlesztik; az üveges küld néhány olcsó pohárkát, a fazekas egy két­­ edényt, a papír kereskedő néhány iv színes papirt ad, a könyvkötő ezeket sze­letekre metszi, a kicsinyek pedig ezeket szövetekké tűzdelik; a­ gazdálkodó küld egy pár izeze borsót, a játékszerárus né­hány kötet fogváját, a kicsinyek ebből há­zat, bútort stb. készítenek, a szőllő birtokos ad egy kevés gyümölcsöt, hogy a szegé­nyebb gyermekek közt, kik hazulról gyü­mölcsöt ozsonnára nem hozhatnak, kiosz­­tassék, és hogy ezek ne kénytelenittessenek epedve nézni, midőn kis pajtásuk jóízűen falatozik. Röviden mondva, nincs Kecskemétnek oly szegény polgára, ki képes nem volna e nagy fontosságú intézetnek használni, ha benne a jó akarat a nemes tettre nem hi­ányzik. Van azonban két minden szent ügyet megingató érzet az emberi kebelben, t. i. az álszemérem és a nagyra vágyás; az ál­szemérem visszatartja az embert a nemes tettől, mert szégyelvén keveset tenni, ne­­h­ogy valódi értéke köztudomásra jöjjön, inkább semmit sem tesz. A nagyravágyó többet akar tenni a vele hason sorsúnál vagy vagyonosabbnál, de ezt önkárosítás nélkül nem teheti, tehát semmit sem tesz. Pedig mind a két gonosz érzetet igen köny­­nyen elfojthatjuk és nemes tettet követhe­tünk el, ha nem nézzük mit tett más, ha­nem mi magunk annyit teszünk a mennyi tőlünk önkárosítás nélkül kitellik, hogy ezt annál örömestebb tegyük, gondoljuk meg, hogy saját érdekünkben tesszük, és emlé­kezzünk meg Krisztusnak az emberiség is­teni tanítójának ama nagy fontosságú és örökké igaz mondatáról: „Ha bár­mi jót cselekszetek a kisde­deknek az én nevemben, azt nekem cse­­lekszitek. “ Kecskeméten, 1871. márczius 7-én. Dr. Dékány R. Ujjonczozás előtt. Azon vita alkalmával, mely a pesti képviselő­­házban, még a múlt február folytán honvédségünk­nél felállittatni javasolt tüzérség ügyében lefolyt, feltettük magunkban, hogy az idei újjonszállítás előtt alkalmilag szót emelünk, nemcsak az érde­kelt fiatalsághoz, mely úgy látszik a katonásko­dástól még folyvást idegenkedik, — hanem az új­­jonczozó bizottsághoz is, — mely a mi egyéni fel­fogásunk szerént eddigi eljárásával csak azt mu­tatta meg, hogy törvényhozásunk intenczióival nem ért egyet az átalános katona kötelezettség körül, s hogy az által­­a sok katonának való fiatal em­bert felmentett, polgártársainak köszönetét kiérdemlő kedves dolgot vélt teljesíteni. E feltevésünket vál­toztatjuk tetté, midőn e sorokat írjuk. Czélunk a megértetés, s nekünk fájna leginkább, ha félreér­tetnénk. Magyar ember előtt, ki hazáját híven szereti, az ország biztonsága és védelmi képessége kell hogy főczél legyen. Az, hogy „magyar sorhadi csapatokkal“, „magyar hadsereggel“, „tüzérség nél­küli“ vagy „tüzérséggel ellátott honvédség“-gel éressék-e el eme czél? nem mi reánk bizatott. Ott az ország házában, hol a fentebbi czélon kivül, mely bizonyára mindenik párt kebelét dagasztja, habár multjuk kötelezi s jövendőjük csábítja is az egyes pártokat e czél elérése körüli kérdésben külön véleményen lenni: helyén van mindenkinek elmondani, mi szivét nyomja, s megtenni mindent annak elhárítására, mit igaz meggyőződése szerént helyesnek nem tart. De ez eljárásnak az ország­ház ajtajánál, s akkor midőn szentesített törvény végrehajtásáról van már a szó, meg kellene szűn­nie, s különösen nem volna szabad egy végre­hajtó közegnek egy párt malmára hajtani a vizet, mely legerősebb fegyverét azon vádból kovácsolta, hogy a közös hadsereg megszavazása egyenlő Magyarország önállásának feláldozásával. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint azon föltevés, mintha itt szándékosan követtetnék el a hiba, és bár hitünk szerint a hadkötelezettek eré­lyesebben s így tömegesebben is előállíthatók len­nének, készséggel bevalljuk, hogy az újjonezozó bizottság igyekezettel felel meg kötelezettségének, hanem eddigi eljárásában mindenütt feltalálható annak nyoma, hogy azoknak kik e kötelezettségek alól kibúvni akartak, a lehető legsűrűbben meg­nyitották a kibúvó ajtót s szégyenére fiatalságunk­nak, oly eredményt értek el, hogy leszámítva a rendes hadseregbe önként beállott ifjakat, sorozás útján a honvédséghez alig állíttatott néhány egyén. Fiatalságunk — intelligenst és nem intelligenst ide értve — a katonáskodástól idegenkedik, a kény­szerűség folytán szolgálatban levők pedig oly ke­vés igyekezetet és nagyratörést tanúsítanak, hogy önkénytelen azon kérdés áll szemünk elé, hogy tán a mostani fiatalokban nemes ambitio sincsen ? Ki az oka mind­ennek, hogy így van ? Rész­ben bizonyára azon meggondolatlan agitatio, mely szószékben és sajtóban egyre hirdeti, hogy a kö­zös hadseregben nincs szellem, hogy az nem is le­het , vagy midőn már egész őszintén beszélnek, hozzá teszik „ne is adjon az Isten.“ Más részben hibás az újjonezező bizottság is, hogy az átalános katona kötelezettség elvét a gyakorlatban kérlel­­hetlen szigorúsággal keresztül nem viszi. Mert a polgári adminisztratiónak feladata e téren nem­csak abban áll, hogy a kirovott hadjutalékot kiál­lítsa, , hanem főkép viszonyaink között abban is, hogy a kötelesség érzetét s­­ó törvény iránti tiszte­letet a polgárokban felébressze. Úgy történt-e ez eddig az újjonczozásnál? Fájdalom nem! Pedig az idegenkedés nemcsak a közös hadsereg soraiba való beállásnál, de a honvéddé lenni akarás iránt is ép úgy nyilatkozik. Úgy van-e ez másutt is, nem tudjuk, de látva a mi fiatalságunk nagy mérvű puskakerülését — nem hisszük. Sehol sem hagyja ugyan békés foglalkozását csupa jó kedvé­ből oda a nép az exerczírozásért, de nem hiszünk a világon várost Kecskeméten kívül, hol annyi ép­­kéz­láb fiatal ember közül, annyi „untauglich“ legyen. Fiatalságunk — a tűzoltók egyenruháját hor­dozók száma után ítélve — nem idegen épen a forma­ruhától: kísértsük hát meg bevinni őket a hadseregbe és a honvédségbe. Mi hisszük, hogy az uniformis nemcsak addig tetszik nekik míg já­ték , hanem viselik fenkölt lélekkel akkor is, ha azt a haza védelmére kell felölteni. De hát mért is e nagy idegenkedés a kato­náskodástól? Hiszen a hadsereg a nemzet fiaiból áll,­s a milyen a nép, olyan a hadsereg is.

Next