Kecskeméti Lapok, 1888. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1888-04-08 / 15. szám

XXI. ÉVFOLYAM. Milliók. . . Államháztartásunk bevételei ismét szaporodni fognak néhány millióval. A fináncztudomány bőségszaruja folyó hó elsején megnyílt, s hullatni fogja ez a szabadalmazott gép egy ideig a nemzet verejtékkel szerzett kincseit, s ha majd lassabban működik az új fo­gyasztási adótörvény alakjában össze­illesztett gépezet: lesz gondjuk a pénz­ügyi „kapac­itások“-nak arra, hogy mikor és melyik csavart kell megfe­szíteni, hogy jobban hulljanak a ki­sajtolt milliók! Minden egyes adótörvény életbe­léptetésénél elmondhatjuk ezeket. Jaj­­veszékelhetünk pénzügyi miseriáink fölött pártkülömbség nélkül. Az ellen­zék az elkeseredés állapotában abban leli vigaszát, hogy a haza­fiúi gondok egyedül neki jutot­tak osztályrészül, a többi polgá­rokból alakult más pártok nem oly lelkiismeretes és buzgó fiai e hazának, ezek nem látnak semmi bat, semmi bajt, nem küz­denek, nem fáradnak, nekik min­den úgy van jól, a­hogy van. Legyen nekik az ő hitük szerint. Eszünk ágában sincs siralmas hely­zetünket magasztalni, mert jól tudjuk , hogy azokkal együtt kell meghozni a pénz­, s úgy lehet nemsokára a vér­áldozatot is, kik most anathemát kiál­tanak reánk; nem forgatunk agyunk­ban utópisztikus gondolatokat, mert érezzük , tapasztaljuk , hogy közös erő­­vel kell kiemelnünk hazánk szekerét azon süppedékből, azon ingoványból, hová az utolsó évek zűrzavarai által parancsolt és még most is növekedő kiadások folytán belekerült. Megmaradunk egyelőre a szomorú tények konstatálásánál, mert ismerni kell előbb a betegséget, s annál be­hatóbban fürkészni kell a diagnosist, minél veszélyesebbek a kórtünetek, s s minél alaposabban akarunk gyógyí­tani. Alkotmányos életünk új korszaka lett azon termékeny talaj, hol állam-­­ háztartásunkban megtermett és oly dúsan sarjadzott, — a most már ha­­­­gyományosnak nevezhető — defic­it; megbomlott a háztartási mérleg egyen­súlya, a növekedő szükséglet felemész­tette a rendelkezésre álló fedezetet, majd új szükségletek állottak elő, a­melyek fedezésére működésbe hozatott az adócsavar, de elég jövedelem soha­sem lévén, a mérleg mindig a defic­it felé gravitált. Lassan-lassan megteremtette ez azt a rengeteg millió államadósságot, mely­nek évi kamatai a 120 milliót megkö­zelítik. És milyen jó eredménynyel használt kortesfogásnak vált be az a szék­ében hirdetett tan, hogy ezen adósságot a kormány csinálta. Igen , az csinálta, de — szabad legyen a kifejezéssel él­nünk — az állampolgárok vol­tak pártkülönbség nélkül a kor­mány biztatói és támogatói az adósságcsinálásban. Az ellenzék mossa a kezét. . . ráfér. Az államtól jó igazságszolgáltatást kö­vetelünk , az ipar és kereskedelem fej­lesztését, a földművelés előmozdítását várjuk , óhajtjuk , hogy kultúránk ha­ladjon , tanügyünk fejlődjék, rendésze­tünk ázsiai állapotokat ne mutasson, közlekedési és forgalmi eszközeink, mint az anyagi haladás emeltjűi sza­­porodjanak. Óhajtja ezt nemcsak az a párt, mely zászlaján a szabadelvűség, a haladás jelszavát lobogtatja, hanem az ellenzék is, ha a művelt Európa szívébe ékelt Magyarhonban megma­radni akar, ha szakítani akar a keleti műveletlenséggel, és a nyugati czivi- Oraczio közepette existencziáját fenn akarja tartani. Ezt pedig akarni kell, mert hazánkon kívül „nincs számunkra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!“ így csinálta a kormány az adóssá­got ; mi hangoztattuk és kimutattuk, hogy mire van szükségünk , a kormány pedig, míg a jövedelem engedte, ebből­­, azután pedig adósságból fedezte. Ezekhez járul a fegyveres béke; a külhatalmasságok fegyverkeznek, mi sem maradhatunk tétlenül, mert ki van adva a jelszó: „Ha békét akarsz, légy készen a háborúra!“ Ez azon moloch, melynek sem mi,­­ sem a külállamok áldozni nem bírunk eléggé, ez azon moloch, melynek mindenünket áldozzuk ; megmerednek az államok a nyakig érő felfegyverke­­zés súlya alatt, mely őket minden sza­badabb mozgásban korlátolja, mintha­­ csak kőlábakon járnának. Igaz ugyan, hogy a fent említett államadóssággal szemben beruházások­ban mintegy 900 milliót ki tudunk mutatni, a­melyből mintegy 500 millió vasutakban fekszik s 10—12 milliót jövedelmeznek az államnak; de lesz ez sovány vigasztalás , mert az államadós­ságok évi kamatai 120 milliót megkö­­zelítvén , az összes egyenes állami adók , melyek az adóprés túlcsavarása mellett is csak 100 milliót jövedelmeznek kö­rülbelül, még az államadósság kama­tai kielégítésére sem elegendők. Szomorú ez a milliókból vont vont tanulság, azért milliók keseregnek, és nem is ok nélkül — a haza sorsa fölött! Áldoznunk kell tehát továbbra is, nem térhetünk ki a fokozottabb terhek súlya alól. Az egyenes adók már nem emelhetők; ott állunk, hogy az egye­nes adók többé-kevésbbé már úgy is megtámadták a törzsvagyont. Onnan kell tehát áldoznunk, a­hol az adó­prés még lazább, jobban ki kell hasz­nálni a fogyasztási adókat, a luxus­czikkek elbírják az adó terhét; a­ki dohányzik, a­ki bort, sört iszik, czuk­­rot, kávét fogyaszt, annak van még néhány megtakarított fillérje, de vele a státuskasszába, törleszteni kell vele az államadósság kamatjainak millióit. Csak volna üdvös eredménye az áldozatnak, nem sajogna utánna a nemzet fájdalma, de ha majd a polgár megtakarított fillérei kifogynak, s a luxus­czikkek élvezete csak azok mo­nopóliumát képezi, kik a defic­ittel sem a maguk, sem az állam háztar­tásában nem törődnek, tűnik-e fel ek­kor újra valami ismeretlen nagyság, valami pénzügyi kapac­itás, a­ki onnét is vesz, a­hol nincs?! Adja a magyarok Istene, hogy az új fogyasztási adótörvény az állam­­háztartás kiapadhatlan forrása legyen. Mert a­hol a fogyasztási adók jól jö­vedelmeznek , ott az anyagi jólét még nincs veszélyeztetve, mivel a fogyasz­tás mérve annak egyik fokmérőjét ké­pezi. Jaj azonban azon államnak, hol a fogyasztási adók jó kihasználása mellett is aránylag csekély adójöve­delem foly be, mert ez az anyagi erők elbágyadását jelenti. Fináncziánk életében nem kis jelen­tőség tulajdonítandó tehát annak a korszaknak, mely a f. hó 1-én kez­dődött. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Egy nevelő életéből. Életem legszebb napjait akkor éltem, mikor nevelő voltam. Vájjon ki lesz az a nevelősködéssel foglalkozó fiatal ember, ki az épen leírt szavaknak hitelt ad? Bizony alig­ha akad egy is. Valamennyi azt fogja mondani, hogy az a nevelősködés nagyon keserű kenyér. Én meg az ellenkezőt állítom. Soha édesebb kenyeret nem ettem , soha tündéribb álmokat nem álmodtam, mint mi­kor nevelő voltam. Igen de miért? Megfej­tem én e titkot. Sok minden függ attól, hogy kit ne­velünk! Szép lelkű, szép növendék „sebes­szárnyú sas“-sá teszi a képzeletet, és ösztö­nöz a munkára úgy, mint semmi más a vilá­gon. Tessék elhinni, tapasztalásból beszélek. Édes Rozika! Széplelkű növendékem! Ha elolvasod soraimat, tudni fogod legalább , hogy én bizony szerettelek, mit akkor nem volt szabad tudnod. Mintha tegnap történt volna, oly élén­ken emlékszem mindenre. Végzett tanárjelölt voltam. Mint oly sok más hasonló Borso­som, sehogysem bírtam állásra szert tenni. Az élet már kezdett elviselhetlenné lenni nekem. Ki nem ismeri a lét küzdelmeit, ki nem tudja hogy mit teszen egy darab ke­nyéren törni fejét egész éjen át, az képtelen fölfogni akkori helyzetemet, akkori szenve­désemet . . . Kitűnően kezeltem a zongorát. Ez volt egyetlen szerencsém, ez mentett meg a végső nyomortól. Ha szabad némi tanácsosal szolgálnom, ifjú barátim, ajánlom, műveljétek a zenét! Oh, mert a zene nemcsak a szivet nemesíti! Elűzi az a legzordabb gondokat is s meg­ment néha a végszükségtől, mint ezt példám­ból látni fogjátok. Egy előbbkelő vendéglő éttermében zon­goráztam hetenkint többször. A fővárosban ily helyeken nem ritkaság a zongora. Per­sze , mindenki azt gondolta, hogy a magam gyönyörűségére zongorázom. Pedig minden­kor pénzt kaptam a tulajdonostól játéko­mért — s ez, ez a néhány fillér mentett meg a kétségbeeséstől. Szívesen emlékszem vissza, mert az el­múlt nyomorra való visszaemlékezés néha oly sajátságosan keserű-édes . . . Egyik este néhány mélabús dalnak el­játszása után, odaültem az egyik asztal vé­gére , szerény vacsorámat elköltendő. Bús hangulatban voltam, s oly sajátságos érzé­sek fogtak el, mintha valami változásnak kellene beállnia sorsomban. A változás csak­ugyan be is állott. Isteni zene! te, te vol­tál e szerencsés változás okozója! Egy öreges úr jött asztalomhoz és be­mutata magát mint pataki D . . . ?■ . . .­­ földbirtokos Erdélyből. — Nagyon örülök. Én Kelemen Soma tanárjelölt vagyok. — Uram , az ön gyönyörű zongorajátéka egészen fölvillanyozott bennünket. Engedje meg kérem, hogy bemutathassam csalá­domnak. — Le vagyok kötelezve — felelém. Egyebet se tudtam mondani, annyira meg voltam lepetve. Majdnem önkénytelenül kö­vettem az öreg urat. Családjának, mely nejéből és 16 éves leányából állott, csakhamar bemutatott. Tár­salgásunk tárgya a zene és a művészet volt. Nem győztem eléggé megbámulni az anya mélyreható ítéleteit. Kitűnő műveltségű nővel volt dolgom. Beszélgetés közben úgy lopva pillantottam át a velem szemben ülő D . . . Rozikára, a földesúr leányára. Megvallom szivem nem volt oly nyugodt, mint azelőtt. De hogy is lehetett volna az! Soha álmomban sem láttam e leánynál gyönyörűbb teremtést! megkísérlem lefesteni, de erre tollam ugyan gyenge lesz. Angyali arcz, magas cherubi homlok, bűvös, szellemes, nagy égszín szemek, éj­fekete dús hajzat, mely két fonadékban hull le vállaira, magas, karcsú termet, ez, ez megközelítőleg e drága lény, kire vissza­emlékeznem oly annyira édes nekem . . . Azt mondják, feledni­­könnyű. Nem, nem, feledni nem könnyű! Én sohasem fog­lak feledni Rozika, soha, soha! De mit ábrándozom? Folytatom. Én Rozikának nevelője lettem. A szülők ugyanis, megértvén azt, hogy még nincs állásom, kurtán furcsán fölszólítottak , vál­lalnám el Rozikájuk további kiképeztetését, míg állásra teszek szert. „Sok pótolni való van“ — mondá az anya — „mert a mai ne­velési rendszernek sok hiányai vannak“. Rozika örömmel kiálta: „Igen, igen, még tanulni fogok , különösen a zene titkaiba akarok mélyebben belehatolni“. Elnyomtam örömömet az ajánlatra és köszönettel elfogadtam. Hogy is ne? Hisz Rozikának csak közelében lenni is­­ merő boldogság lesz! Az elindulás ideje másnap estére lett határozva. Ki azt hiszi, hogy ezen az éjen szemet hunytam, az nagyon csalódik. A váratlan szerencse, sorsom ily gyors javu­lása s e leány, e leány — ezentúl tanítvá­nyom —■ mindezek annyira fölizgattak, oh , majd hogy nem őrültté tettek! Nem is volt nálamnál boldogabb ember széles e világon, nem, legalább ezen az éjen . . . . . . Már egy hét óta oktattam növen­dékemet. E szép testben még százszor szebb lélek lakott. Úgy szerettem volna vég nél­kül , egész az örökkévalóságig beszélni e szellemes, kellemdús lénynek — Rozikának! Egyszer hónapok múlva megkérdeztem, ha nem untatom-e magyarázatommal? — Nem , nem Kelemen úr — válaszoló. — Nekem minden szava szintéz. Én a szor­galmas méh akarok lenni, mely halomra gyűjti a mézet, hogy azzal későbbi éveiben is édesítse ittlétét. Ez több volt nekem, mint a­mit remél­tem. Buzgalmam megkétszereződött. A ze­­nébeni haladásunk épenséggel bámulatra ra­gadott. A szülők öröme nagy volt, de még na­gyobb az enyém s Rózika iránti titkos sze­relmem egész óriássá nőtt. Tudjátok-e, mit teszen az, valakit tit­kon szeretni s nem tudni, ha várjon viszont­­szerettetünk-e ? Ennél borzasztóbb szenvedés nem létezik! Megesküdtem, hogy sohasem árulom el magamat. Hisz úgy sem gondolhattam el, hogy én , a maholnap talán szegény tanár, e kincset valaha magaménak fogom mond­hatni. Aztán Rózika még félmilliónál többet érő vagyonnak egyedüli örököse is lesz egyszer . . . 15. szám, 1888. ÁPRILIS 8. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre 5 frt — kr. Félévre. . 2 „ 50 „ Negyedévre 1 frt 50 kr. Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK: III. TIZED, BUDAI-UTCZA, 189. SZ. KIADÓ­HIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DÍJ : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyigdij minden beiktatásért 30 kr. Az ópiumról és annak mive­­lődéstörténeti szerepéről. : ■ ---------------- W. J.-től.­­(Folytatás.) A mákony legnagyobb része Indiában termesztetik, mely országnak legfontosabb kiviteli czikkét képezi, különösen Chinába. Ősi időktől fogva — jóval a portugállok fog­lalásai előtt — vitték be Chinába e mérget, de eredetileg csakis gyógyszerül. Ép úgy bizonyos, hogy a mákony termelése Chiná­­ban régóta már el volt tiltva, mert emberi

Next