Kecskeméti Lapok, 1918. július-december (51. évfolyam, 148-298. szám)

1918-07-25 / 168. szám

1 •­i­t A mezőgazdasági érdekeltség a há­ború eleje óta azt követelte, hogy a ter­ményárak megszabása oly időpontban kö­vetkezzék be, amikor a gazda még számot vethet a következő gazdasági évre vonat­kozóan az egyes termelési ágak kínálkozó jövedelmezőségével és ahhoz alkalmazkod­­hatik. A mezőgazdasági érdekeltség e kí­vánalmait abban foglalhatnám össze, hogy egyfelől a termelésre buzdító, másrészt a termelés jövedelmezőségét hosszabb idő­szakra biztosító árpolitikát követel. A mezőgazdasági termények árának megszabására nézve a gazdaköröknek min­dig az volt a teljesen jogos és méltányos álláspontja, hogy a terményekben a terme­lési költségek fedezetet találjanak, nem volt hajlandó szakítani az eddigi rekvirálási rend­szerre­ és nem volt hajlandó belemenni abba, hogy a hadsereg és az ellátatlanok szükségletének fedezésére való kontingen­sen felüli terménymennyiség forgalma sza­baddá tétessék. A jövőre nézve ez az eszme kellő biztosítékok mellett — mindenesetre meg kell fontolni és a gyakorlati megva­lósításra nézve el kell készíteni. A vetési statisztika figyelembe vételével már a nyár végén, vagy az ősz legelején arányosan kiróhatja a kormány az általuk feltétlenül beszolgáltatandó gabonakontingenst és ugyanakkor megállapíthatja a házi és gaz­dasági szükségletre visszatartható termény­kvótákat is. A jövő évi gabonaárak mindenesetre fedezik a termelési költségeket, tehát a termelési költségek (munkabér, termelési eszközök, ipari cikkek) folytonos áremel­kedésének hatályos intézkedéssel gátat vetni nem sikerül, akkor a mezőgazdasági termé­nyek határának jelentékeny további eme­lésére volna szükség. Hozzátehetjük, hogy a mezőgazdaság sokkal szívesebben látná mérsékelten emelkedő, de a termelési költ­ségek bizonyos nyugvópontra juttatása folytán állandóknak ígérkező árakat, mint hogyha esetleg nagyobb mértékb­e emel­nék a gabonaárakat, de egyidejűen viszont kétszer, háromszor, tízszer olyan árban szöktetnék fel azoknak a cikkeknek árát, mely cikkekre a gazdaközönségnek szük­sége van. Közélelmezési célra hizlalandó serté­seit saját érdekében bejelenteni senki el ne mulassza, amennyiben csak ez esetben számíthat tengeri­ kiutalásra és a bejelentés nélküli hízott sertések a legszigorúbb rek­­virálás, illetve elkobzás alá fognak esni, viszont a hízott sertések maximális árának értesülésünk szerinti érdemleges felemelése a hizlaló gazdáknak tisztes hasznot biztosít. A bejelentés az árpa feloldhatása cél­jából sürgős. A Gazdasági Egyesület kebelében működő Sertéshizlaló Szövetkezet Igazgatósága. X. oklat. __________ Figyelmeztetés a sertéshizlaló gazdákhoz. A zsirszükséglet fedezését az Orszá­gos Közélelmezési Hivatal az erre illetékes Országos Sertésforgalmi Iroda utján a leg- •­messzebbmenő gondoskodással óhajtja biz­tosítani. Evégből a legerélyesebb intézke­désekre van elhatározva. A sovány sertések rekvirálását egye­lőre felfüggesztette azon oknál fogva, hogy a gazdák saját terményeikkel meghizlalhas­sák azokat, amennyiben azt nem teszik, illetőleg a bejelentést elmulasztják, úgy az említett sovány sertéseket, mint az e célra szükséges eleséget is feltétlenül elrekvirál­­ják egy újonnan szervezett széleskörű szer­vezet igénybevételével. A Gazdasági Egyesület figyelmezteti azon sertéstartó gazdákat, kik sertések köz­­élelmezési célra leendő kihizlalására vállal­koztak s erre magukat az Egyesületnél szerződésszerüleg kötelezték, hogy a le­kötött sertések kihizlalt állapotba** darabon­kénti 1000 korona bánatpénz terhe alatt feltétlenül beszolgáltatandók lesznek. Ezen­kívül a szerződés megszegése kihágást von maga után. Indokolt esetben azok részére, kiknek tengerijük kellő mennyiségben nem terem, tengerit fog kiutalni az Országos Közélelmezési Hivatal. . KECSKÉKÉT! LAPOS___________ Visszaemlékezés. VIII.­­ Katona-civil barátság. Az akkori társadalmi életet élénkké tették a Kecskeméten állomásozó hetes kö­zös és négyes honvéd huszárok. Sokszor elgondolkozom, hogy azok a fess, snájdig huszártisztek most hol s merre járhatnak ? A hivatalos és egyéb lapokban fel-fel tü­­nedeznek egyesek nevei. Minduntalan ott szerepelnek a kitüntetettek névsorában, de — sajna — nem egynek a nevét olvas­tam azok között is, kik hazánkért s mind­annyiunk jövendő boldogságáért életükkel s vérükkel áldoztak. S kik annak idején oly pompásan meg­­állták helyüket a békés társadalomban, ma a harctereken diadalról diadalra hordozzák a háromszínű lobogót! Az ősi magyar virtus és rendíthetlen bátorságnak a jelei már a béke idején is meg-meg csillantak cselekedeteikben. Emlékeznek például arra a bravúros dologra, mit az új városháza építésekor egy NI. Frici nevű közös huszár főhad­nagy vitt véghez? A városháza már telje­sen fel volt építve, csak a tető hiányzott róla, amikor az illető főhadnagy azokon az építési anyagoknak a felhordására készült rozoga állványokon fellovagolt a városháza tetejére, azt lóháton körüljárta s újból le­lovagolt ?! Akik a béke idején így kockára tud­ták tenni életüket, elképzelhető, mit nevel­hettek az ellenséggel szemben, a haza vé­delmében !* Mint kedves dologra emlékezem visz­­sza arra a barátságra, mely abban az idő­ben a katona és civil fiatalság között fenn­állott. Bálákban, estélyeken, jourokon, sőt az apróbb mulatozásoknál is az atilla meg a zsakett együttesen volt látható. Abban az időben ennek a barátság­nak a révén néhány joghallgató lovasitva is lett. Persze ezek, előtanulmány hiányá­ban mintaképei voltak a vasárnapi lova­soknak, s nem egy vasárnapi kilovaglás balesettel is végződött. Például egy alkalommal F. Dezső a pantallonját nem a térd alatt, hanem boká­ban szijjazta össze. Az ezáltal bekövetke­zett állandó csiklandozás aztán a különben jámbor lovat oly szokatlan cselekedetre ra­gadta, hogy ... No igen, a legrövidebb után s idő alatt ló és lovas nem egyszerre ♦értek vissza a kiindulási ponthoz. Egyszer pedig, egy talfáji kirándulás alkalmával velem is majdnem megismétlő­dött ez az eset! Kifelé csak ment a dolog, de visszafelé valamelyik tisztnek az a — szerintem — szerencsétlen gondolata támadt, hogy eresszünk meg egy fajta fajtát. Nehogy gyávának tűnjek fel, a do­logba belementem én is, abban a tudatban, hogy lovam egy kiérdemesült, csak jóindu­latokat tápláló, engedelmes állat. Gondol­tam, hogy én majd szépen hátramaradok, s a többiek csak vágtassanak, ahogyan ne­kik jól esik. A dolog úgy is kezdődött, ahogyan én azt elképzeltem. Szépen hátramaradtam, s igyekeztem a többiektől minél jobban el­maradozni. Mikor azonban a tíz tagból álló tár­saság megkezdte a versenyszerű vágtát, az én addig andalogni látszó, a búskomorság tünetei között leledző, öreg táltosom a rég­múlt ifjúkori emlékein felbuzdulva, úgy neki rugaszkodott, hogy az őrült iramban lévő csoportnak pár pillanat alatt ő haladt az élén ! Kantárszár, kengyelvas, saját kalapom, mind felesleges tárgyakká váltak, s mint ilyenektől, tőlük gyors egymásutánba meg­váltam, s összes bizodalmamat a gondvi­selés kifürkészhetetlen jóakaratába, no meg lovam­ dús sörényébe helyeztem. Az igaz, hogy nem is csalódtam, de bizony arra a lovagolásra jó ideig, még széken, vagy díványon ülve is, csak a fáj­dalommal tudtam visszaemlékezni! Civilek párbajsegédekül rendszerint tiszteket kértek fel. Mert hát egy időben a párbaj, mint manapság a spanyolnátha, jár­­ványszerüleg lépett fel s úgy képzelem, hogy a jogakadémián talán az absolutóriu­­mot sem adták volna ki annak a jogász­nak, kinek bár egy párbaja nem volt. (Azok a párbajok különben abban is hasonlítottak a mai spanyol betegséghez, hogy mind olyan lefolyásúak, végzetes ki­menetel nélküliek voltak.) S mert én is jogász voltam, nekem is kellett, hogy legyenek párbajaim, ame­lyek közül az egyikre éveken át büszke voltam, mert annak legalább a színezete nagyon komoly volt, amennyiben a pisz­tolyok igen nagyok, a kimért lépések pedig igen kicsinyek, rövidek voltak. Ma már nem vagyok rá büszke s ha most véletlenül nem kerül szóba, igazán szívesen el is hallgattam volna. Meglátják, hogy miért ? A párbaj után mintegy 10—15 évvel összetalálkoztam egyik kedves, időközben elhalt barátommal, aki­ abban az időben ne­kem segédem volt. — Emlékszel még arra a párbajodra ? — kérdi ő. —■ De mennyire emlékszem ! — felel­tem nagy önérzettel! Szinte most is hallom volt ellenfelem golyójának a fütyülését! A beszélgetés folyamán elmondotta barátom, hogy olyan drukkot még egy pár­bajnál sem állott ki, mint akkor! — Azt gondolom is, — feleltem még dagadó kebellel, — én is mint legkomo­lyabb lovagias ügyemre emlékszem arra vissza ma is. — Hisz az volt épp a baj, — felelte barátom, — hogy a közreműködők közül mindenki oly átkozottul komolyan vette a dolgot, még a te orvosod is, dr. Fodor Jenő, aki minden eshetőségre elkészülve, a pisztolyok megtöltése előtt a golyókat min­den áron meg akarta ét­erben füröszteni. — Hát ez csak dicséretreméltó lelki­ismeretességre vall?! — Minden esetre, de képzeld el az én drukkomat, ha erről a szándékáról le nem tudott beszélni, mivé váltak volna az étherben az általam vasporban csak meg­­hengergetett, de . . . deákk­ori flastromból készített golyóbisok .. . Handoris. ________________________________168. szám.

Next