Kecskeméti Lapok, 1918. július-december (51. évfolyam, 148-298. szám)
1918-07-25 / 168. szám
1 •it A mezőgazdasági érdekeltség a háború eleje óta azt követelte, hogy a terményárak megszabása oly időpontban következzék be, amikor a gazda még számot vethet a következő gazdasági évre vonatkozóan az egyes termelési ágak kínálkozó jövedelmezőségével és ahhoz alkalmazkodhatik. A mezőgazdasági érdekeltség e kívánalmait abban foglalhatnám össze, hogy egyfelől a termelésre buzdító, másrészt a termelés jövedelmezőségét hosszabb időszakra biztosító árpolitikát követel. A mezőgazdasági termények árának megszabására nézve a gazdaköröknek mindig az volt a teljesen jogos és méltányos álláspontja, hogy a terményekben a termelési költségek fedezetet találjanak, nem volt hajlandó szakítani az eddigi rekvirálási rendszerre és nem volt hajlandó belemenni abba, hogy a hadsereg és az ellátatlanok szükségletének fedezésére való kontingensen felüli terménymennyiség forgalma szabaddá tétessék. A jövőre nézve ez az eszme kellő biztosítékok mellett — mindenesetre meg kell fontolni és a gyakorlati megvalósításra nézve el kell készíteni. A vetési statisztika figyelembe vételével már a nyár végén, vagy az ősz legelején arányosan kiróhatja a kormány az általuk feltétlenül beszolgáltatandó gabonakontingenst és ugyanakkor megállapíthatja a házi és gazdasági szükségletre visszatartható terménykvótákat is. A jövő évi gabonaárak mindenesetre fedezik a termelési költségeket, tehát a termelési költségek (munkabér, termelési eszközök, ipari cikkek) folytonos áremelkedésének hatályos intézkedéssel gátat vetni nem sikerül, akkor a mezőgazdasági termények határának jelentékeny további emelésére volna szükség. Hozzátehetjük, hogy a mezőgazdaság sokkal szívesebben látná mérsékelten emelkedő, de a termelési költségek bizonyos nyugvópontra juttatása folytán állandóknak ígérkező árakat, mint hogyha esetleg nagyobb mértékbe emelnék a gabonaárakat, de egyidejűen viszont kétszer, háromszor, tízszer olyan árban szöktetnék fel azoknak a cikkeknek árát, mely cikkekre a gazdaközönségnek szüksége van. Közélelmezési célra hizlalandó sertéseit saját érdekében bejelenteni senki el ne mulassza, amennyiben csak ez esetben számíthat tengeri kiutalásra és a bejelentés nélküli hízott sertések a legszigorúbb rekvirálás, illetve elkobzás alá fognak esni, viszont a hízott sertések maximális árának értesülésünk szerinti érdemleges felemelése a hizlaló gazdáknak tisztes hasznot biztosít. A bejelentés az árpa feloldhatása céljából sürgős. A Gazdasági Egyesület kebelében működő Sertéshizlaló Szövetkezet Igazgatósága. X. oklat. __________ Figyelmeztetés a sertéshizlaló gazdákhoz. A zsirszükséglet fedezését az Országos Közélelmezési Hivatal az erre illetékes Országos Sertésforgalmi Iroda utján a leg- •messzebbmenő gondoskodással óhajtja biztosítani. Evégből a legerélyesebb intézkedésekre van elhatározva. A sovány sertések rekvirálását egyelőre felfüggesztette azon oknál fogva, hogy a gazdák saját terményeikkel meghizlalhassák azokat, amennyiben azt nem teszik, illetőleg a bejelentést elmulasztják, úgy az említett sovány sertéseket, mint az e célra szükséges eleséget is feltétlenül elrekvirálják egy újonnan szervezett széleskörű szervezet igénybevételével. A Gazdasági Egyesület figyelmezteti azon sertéstartó gazdákat, kik sertések közélelmezési célra leendő kihizlalására vállalkoztak s erre magukat az Egyesületnél szerződésszerüleg kötelezték, hogy a lekötött sertések kihizlalt állapotba** darabonkénti 1000 korona bánatpénz terhe alatt feltétlenül beszolgáltatandók lesznek. Ezenkívül a szerződés megszegése kihágást von maga után. Indokolt esetben azok részére, kiknek tengerijük kellő mennyiségben nem terem, tengerit fog kiutalni az Országos Közélelmezési Hivatal. . KECSKÉKÉT! LAPOS___________ Visszaemlékezés. VIII. Katona-civil barátság. Az akkori társadalmi életet élénkké tették a Kecskeméten állomásozó hetes közös és négyes honvéd huszárok. Sokszor elgondolkozom, hogy azok a fess, snájdig huszártisztek most hol s merre járhatnak ? A hivatalos és egyéb lapokban fel-fel tünedeznek egyesek nevei. Minduntalan ott szerepelnek a kitüntetettek névsorában, de — sajna — nem egynek a nevét olvastam azok között is, kik hazánkért s mindannyiunk jövendő boldogságáért életükkel s vérükkel áldoztak. S kik annak idején oly pompásan megállták helyüket a békés társadalomban, ma a harctereken diadalról diadalra hordozzák a háromszínű lobogót! Az ősi magyar virtus és rendíthetlen bátorságnak a jelei már a béke idején is meg-meg csillantak cselekedeteikben. Emlékeznek például arra a bravúros dologra, mit az új városháza építésekor egy NI. Frici nevű közös huszár főhadnagy vitt véghez? A városháza már teljesen fel volt építve, csak a tető hiányzott róla, amikor az illető főhadnagy azokon az építési anyagoknak a felhordására készült rozoga állványokon fellovagolt a városháza tetejére, azt lóháton körüljárta s újból lelovagolt ?! Akik a béke idején így kockára tudták tenni életüket, elképzelhető, mit nevelhettek az ellenséggel szemben, a haza védelmében !* Mint kedves dologra emlékezem viszsza arra a barátságra, mely abban az időben a katona és civil fiatalság között fennállott. Bálákban, estélyeken, jourokon, sőt az apróbb mulatozásoknál is az atilla meg a zsakett együttesen volt látható. Abban az időben ennek a barátságnak a révén néhány joghallgató lovasitva is lett. Persze ezek, előtanulmány hiányában mintaképei voltak a vasárnapi lovasoknak, s nem egy vasárnapi kilovaglás balesettel is végződött. Például egy alkalommal F. Dezső a pantallonját nem a térd alatt, hanem bokában szijjazta össze. Az ezáltal bekövetkezett állandó csiklandozás aztán a különben jámbor lovat oly szokatlan cselekedetre ragadta, hogy ... No igen, a legrövidebb után s idő alatt ló és lovas nem egyszerre ♦értek vissza a kiindulási ponthoz. Egyszer pedig, egy talfáji kirándulás alkalmával velem is majdnem megismétlődött ez az eset! Kifelé csak ment a dolog, de visszafelé valamelyik tisztnek az a — szerintem — szerencsétlen gondolata támadt, hogy eresszünk meg egy fajta fajtát. Nehogy gyávának tűnjek fel, a dologba belementem én is, abban a tudatban, hogy lovam egy kiérdemesült, csak jóindulatokat tápláló, engedelmes állat. Gondoltam, hogy én majd szépen hátramaradok, s a többiek csak vágtassanak, ahogyan nekik jól esik. A dolog úgy is kezdődött, ahogyan én azt elképzeltem. Szépen hátramaradtam, s igyekeztem a többiektől minél jobban elmaradozni. Mikor azonban a tíz tagból álló társaság megkezdte a versenyszerű vágtát, az én addig andalogni látszó, a búskomorság tünetei között leledző, öreg táltosom a régmúlt ifjúkori emlékein felbuzdulva, úgy neki rugaszkodott, hogy az őrült iramban lévő csoportnak pár pillanat alatt ő haladt az élén ! Kantárszár, kengyelvas, saját kalapom, mind felesleges tárgyakká váltak, s mint ilyenektől, tőlük gyors egymásutánba megváltam, s összes bizodalmamat a gondviselés kifürkészhetetlen jóakaratába, no meg lovam dús sörényébe helyeztem. Az igaz, hogy nem is csalódtam, de bizony arra a lovagolásra jó ideig, még széken, vagy díványon ülve is, csak a fájdalommal tudtam visszaemlékezni! Civilek párbajsegédekül rendszerint tiszteket kértek fel. Mert hát egy időben a párbaj, mint manapság a spanyolnátha, járványszerüleg lépett fel s úgy képzelem, hogy a jogakadémián talán az absolutóriumot sem adták volna ki annak a jogásznak, kinek bár egy párbaja nem volt. (Azok a párbajok különben abban is hasonlítottak a mai spanyol betegséghez, hogy mind olyan lefolyásúak, végzetes kimenetel nélküliek voltak.) S mert én is jogász voltam, nekem is kellett, hogy legyenek párbajaim, amelyek közül az egyikre éveken át büszke voltam, mert annak legalább a színezete nagyon komoly volt, amennyiben a pisztolyok igen nagyok, a kimért lépések pedig igen kicsinyek, rövidek voltak. Ma már nem vagyok rá büszke s ha most véletlenül nem kerül szóba, igazán szívesen el is hallgattam volna. Meglátják, hogy miért ? A párbaj után mintegy 10—15 évvel összetalálkoztam egyik kedves, időközben elhalt barátommal, aki abban az időben nekem segédem volt. — Emlékszel még arra a párbajodra ? — kérdi ő. —■ De mennyire emlékszem ! — feleltem nagy önérzettel! Szinte most is hallom volt ellenfelem golyójának a fütyülését! A beszélgetés folyamán elmondotta barátom, hogy olyan drukkot még egy párbajnál sem állott ki, mint akkor! — Azt gondolom is, — feleltem még dagadó kebellel, — én is mint legkomolyabb lovagias ügyemre emlékszem arra vissza ma is. — Hisz az volt épp a baj, — felelte barátom, — hogy a közreműködők közül mindenki oly átkozottul komolyan vette a dolgot, még a te orvosod is, dr. Fodor Jenő, aki minden eshetőségre elkészülve, a pisztolyok megtöltése előtt a golyókat minden áron meg akarta éterben füröszteni. — Hát ez csak dicséretreméltó lelkiismeretességre vall?! — Minden esetre, de képzeld el az én drukkomat, ha erről a szándékáról le nem tudott beszélni, mivé váltak volna az étherben az általam vasporban csak meghengergetett, de . . . deákkori flastromból készített golyóbisok .. . Handoris. ________________________________168. szám.