Kelet-Magyarország, 1962. március (19. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-01 / 50. szám

Erős katonai egységek őrzik a Ngo Dinh Dient palotáját és a fontosabb szaigoni középületeket a kedd­re«»s»eli légitámadás óta Szaigon. (MTI)­ Ngo Dinh Diem rendeletére harangok zúgnak és hálaadó ün­nepségeket tartanak azért, hogy a dél-vietnami diktátornak si­került megmenekülnie a kedd reggeli légitámadás során. A harangok zúgása azonban nem hallgattathatja el a dél-vietnami­ nép elégedetlenségét az Egyesült Államokat kiszolgáló rendszerrel szemben. A TASZSZ szemleíró­ja megállapítja, hogy az Egye­sült Államoknak nem irigylés­re méltó a helyzete. Még akikben a legjobban megbí­zott, akiknek a kezébe fegyvert adott a dél-vietnami népi erők elnyomására, azok is, a szaigoni önkényúr ellen fordítják a fegy­vereket. Szaigonban az elnöki palotát és a fontosabb középületeket erős katonai egységek őrzik. A dél­­vietnami kormány közlése sze­rint a keddi légitámadások al­kalmával négy személy vesztet­te életét és mintegy harmincan sebesültek meg­. A sebesültek között van Diem sógornője is,­­ jelenti a Reuter hírügynök­ség. Az AP közlése szerint Not­­ting amerikai nagykövet felke­reste Diemet, s szerencsekívá­­natait fejezte ki az elnök meg­menekülése alkalmából. Hruscsov és Ulbricht eszmecseréje a német kérdésről Icara, a Német Demokratikus Köztársaság Államtanácsának el­nöke. Február 26-án és 27-én talál­kozó folyt le Hruscsov, az SZKP Központi Bizottságának első tit­kára,­­ a szovjet Minisztertanács elnöke és Ulbricht az NSZKP Központi Bizottságának első tit­kára, az NDK Államtanácsának elnöke között. E találkozókon beható eszme­csere folyt a német béke­­szerződés megkötésével ösz­­szefüggő kérdésekről és a­­ nyugat-berlini helyzet e szerződés alapján történő ren­dezéséről, valamint a két ál­lamot kölcsönösen érdeklő más nemzetközi kérdésekről. Megvitatták azt a kérdést is, hogyan lehetne tovább fejleszteni a Szovjetunió és a Német Demok­ratikus Köztársaság szoros test­véri kapcsolatait s ezen belül azt a kérdést, hogyan bővítsék a két ország gazdasági együttműködé­sét, tudományos, műszaki és kul­turális kapcsolatait. Az eszmecsere során kiderült, hogy a Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság állás­pontja teljesen megegyezik a né­met békeszerződéssel összefüggő kérdésekre, valamint az egyéb időszerű nemzetközi problémákra és a két ország kölcsönös kapcso­latainak kérdésére vonatkozólag. Megegyezés jött létre arról is, hogy 1962-ben növelik a két ország kölcsönös áruszál­lításait és a Szovjetunió to­vábbi áruhitelt bocsát a Né­met Demokratikus Köztársa­ság rendelkezésére. A találkozók és a megbeszélé­­s­sek meleg, szívélyes légkörben, a teljes kölcsönös megértés és egyöntetűség szellemében folytak le. Hruscsov, az SZKP Központi Bizottságának első titkára, a szovjet Minisztertanács elnöke ebédet adott Walter Ulbrichtnak, az NSZKP Központi Bizottsága első titkárának az NDK Államta­nácsa elnökének tiszteletére. Walter Ulbricht és a kíséreté­ben lévő személyiségek, valamint Pervuhin, a Szovjetunói NDK- beli nagykövete február 28-án visszautaztak Berlinbe”. Moszkva­ (TASZSZ): Hruscsov, a Szovjetunió Mi­nisztertanácsának elnöke és Wal­ter Ulbricht, a Német Demokrati­kus Köztársaság Államtanácsának elnöke eszmecserét folytatott a német békeszerződés megkötésé­ről és a nyugat-berlini kérdésnek a szerződés alapján történő ren­dezéséről. Megvitatták a Szovjet­unió és az NDK működésé­nek kérdéseit is. A Szov­jetunió további áruhitelt nyújt a Német Demokratikus Köztársa­ságnak. Az eszmecsere megmutatta, hogy a Szovjetunió és az NDK véleménye a megvitatott kér­désekre vonatkozólag teljesen megegyezik. Az eszmecsere Moszkvában zaj­lott le február 26-án és 27-én. A két államférfi találkozóiról az alábbi hivatalos közleményt ad­ták ki: „Február 26-tól 28-ig Mosz­kvá­­­­ban tartózkodott Walter Ulbricht,­­ a Német Szocialista Egységpárt­­ Központi Bizottságának első ü­t- A nyugati hatalmak megakadályozták a kubai panasz megvitatását a Biztonsági Tanácsban NEW YORK. (MTI)­ Az ENSZ Biztonsági Tanácsa kedden este négy és fél órás ülé­sen vitatta meg, napirendre tűz­ze-e Kuba panaszát. Kuba azért kérte a tanács összehívását, hogy megvitassák a Kuba elleni ag­resszív amerikai lépéseket, így a Punte del Eseáa-i értekezleten ki­­kényszerített szankciókat és az Egyesült Államoknak azt a tö­rekvését, hogy rávegye NATO- szövetségeseit Kuba bojkottálásá­ra. A nyugati hatalmak képviselői mindent megtettek az ülésen, hogy megakadályozzák a kubai panasz megvitatását. A szavazás során a kubai panasz megvitatása mellett sza­vazott a Szovjetunió, Románia, Ghána és az Egyesült Arab Köz­társaság, a tanács két tagja tar­tózkodott a szavazástól. Így az eredmény azt jelentette, hogy a Biztonsági Tanács nem vitatja meg a Kubai Köztársaság pana­szát. lliil|iolililiíii jcgvzeíek : Cit era-préniiiu 11 Ne tessék félreérteni, nem zenei díjazásról lesz szó. A lenti elnevezés a nyugat-berlini akasztófahumor szülötte. Történt, hogy a szenátus adóhivatala kétségtelenül kel­lemes meglepetéssel szolgált a város lakóinak: száz már­ka visszatérítést juttat el hozzájuk, az adótisztviselők sze­mélyesen viszik majd el mindenkihez az összeget szívből jövő jókívánságokkal fűsz­erezve (és küldeményenként 10 pfennig jutalékért.) Miért ez a nagylelkűség? A nyugat-berliniek nem értik félre a szenátus adako­zó kedvét, s ezért a 100 márkát „citera-prémiumnak” ne­vezik. Vagyis, így fordítják le berlini népnyelvre (s mond­hatjuk pestiesen) az adóhivatal üzenetét. ..Ne citerázzatok gyerekek, tartsatok ki a frontváros-politika mellett, lám, milyen kellemes így az élet, még pénz is hull mannaként az égből!” A szenátus adománya tehát része annak a hadjárat­nak, amellyel erősíteni akarják az ingadozó nyugat-berlini hangulatot a szocialista országok ésszerű javaslatával szem­ben. Ezért kap kedvezményt az a nyugatnémet és ame­rikai cég is, amelyik Nyugat-Berlinbe helyezi fiókját és ezért szállítják le például már­cius elsejével a repülőjegyek árát. A nyor-berliniek zsebre vágják a száz márkát, de hangulatuk azért nem javul meg. Ha viszont a Nyugat el­fogadná a szabadváros javaslatot ez igazi prémium lenne a lakosságnak — citera nélkül. Szegény Powers nincs valami kellemes helyzetben, mióta a Szovjetunió át­adta az amerikai hatóságoknak. A washingtoni hírszerzési szakértők lassan harmadik hete vallatják az U–2 kémre­pülőgép pilótáját, s most a New York Herald Tribune ar­ról ad hírt, hogy még a nevezetes hazugságvizsgáló gépbe is beültetik. Helyzete tehát csöppet sem irigylésre méltó, s nyilván számára sem túlságosan vigasztaló, hogy a vál­lalói helyzete sem az. A fo-fő hírszerzők feladata ugyanis az lenne, hogy be­bizonyítsák: Powers gépét nem húszezer méter magasan lőtték le, tehát a szovjet légvédelemnek nincsenek ilyen hatósugarú rakétái. Az U—2 pilótája azonban immár feb­ruár 10-e óta köti az ebet a karóhoz, hogy őt bizony igenis ebben a magasságban lőtték le. Továbbra is tartja magát egy korábbi, írásos vallomásához, hogy ..noha nem látta, mi okozta a robbanást, bizonyos benne: a gép nem magától robbant fel.'’ Mit tehet ezek után az igen tisztelt vizsgáló bizottság? Azt mondja: Powers a Szovjetunióban nyilván „agymosá­son” esett át, ezért nem vallja azt, amit hallani akarnak rólé. De majd ők kifognak ezen a „kommunista praktikán.” Kutyaharapást — szerivel alapon beültetik Powerst a ha­zugságvizsgáló gépbe. Na és ha az sem húzza ki a pilótából a főkémek „iga­zát”? Mit csináljunk: a hiba­­ nem a készülékben van... kkoriba­­ nagyon szűkösen él­tem, csak ke­nyéren és dohányon tengődtem, reggeli, ebéd és vacsora nélkül. Egy tömegszálláson háltam, három, öt, hét ágy egy helyiségben. Gyakran eljárt hozzánk egy kis, sárga ráncos arcú francia. Nem volt még öreg, úgy harminc kö­rül lehetett. De nehéz volt a sora, aki könnyen él, nem keresi fel az ilyen házakat. Egy pennyért járt borotválni bennünket, de sokunk még ezt a keveset sem fizette meg neki, így aztán gyakran nyírt vagy borotvált egy pennyért három férfit. Hogy tudott az dolgozni! A börtönben is borotvált, de az még keve­sebbet hozott a konyhájára, tíz embert egy peny­­nyért. Fürgén jártak kurta, sárga pálcikákra hason­lító, fáradt ujjai. Ilyenkor így beszélt: — Dolgozom, mint egy rabszolga, valósággal, mint egy rabszolga. — Hitt abban, hogy összegyűjt egy kis pénzt és visszautazik Franciaországba. Jól megértettük egymást. Lassacskán borotvált és közben mesélt. — Amikor idejöttem, azt gondoltam, hogy ha­marosan hazatérek, de most már nem vagyok eny­­nyire biztos a dolgomban. Már nincs meg az a régi merészségem. Kezdem elveszteni a reményt. Munkát kaptam egy gőzösön, mint fűtő, elhajóz­tam, de hat hónap múlva ismét itt kötöttem ki. Mindjárt másnnap meglátogattam az én kis franciá­mat. Valamivel sárgább volt és több ránc barázdál­ta arcát. „Már itthon is van? — fogadott. — Tud­tam, hogy visszatér. Várjon egy kicsit, mindjárt kész leszett ezzel az úrral, aztán elbeszélgetünk.'' Be­mentünk a konyhába és a kályha mellé teleped­tünk. — Látja — kezdte — én még mindig itt va­gyok, de az én Pigon barátom meghalt. Ismerte, az a hosszú, feketehajú legény. Itt a közelben volt a boltja. A jóságos ember törődött a családjával s amellett jó barát is von. Hirtelen halt meg szívbé­­n olásban. Éppen erről akarok mesélni magának. Egy borús novemberi napon bevégeztem a munkát és ott­hon ültem. Kávét ittam és a szegény Pigonra gon­doltam, aki három nappal azelőtt stalt meg. Váratla­nul kopogtak az ajtón és Pigonné asszony lépett be. Nyugodt volt, de az arca, szegénykének, sápadt, sze­­mérPÍSsel vécéé a­grástol. Jtílm Galstruvsky: MERÉSZSÉG *•­­ Üdvözlöm, madam, mondom, mit tehetnék magáért? Elmondta, hogy egy huncut centje sincs, férje csak adósságot hagyott hátra és még három nap sem múlott el halála óta, máris kiszálltak a végrehajtók, hogy összeírják a hagyatékot. Majd meglátjuk, madam. Fogtam a kalapom és átmentem vele a boltjukba. Micsoda látványt foga­dott! Két borostás arcú végrehajtó ült a boltban és mindenütt, nem túlzok, mindenütt csupa gyerek. Egy anyjára hasonlító, tízéves forma kislányka, két rö­­vidnadrágos fiú, egy meg ingben, három pedig egé­szen aprócska a padlón hancúrozom. És az a lárma! Mindnyájan ordítoztak, csak a kislányka volt csen­des. A végrehajtók azt sem tudták, hol áll a fejük. Képzelje el, hét apr­ó gyer­ek! Huszonnégy órai haladékot adunk, hogy előke­rítse a pénzt. Nem akarunk szívtelenek lenni magá­hoz, mást nem tehetünk, mondta az egyik bírósági végrehajtó. Segítettem Pigonné asszonynak lecsendesíteni a gyerekeket. Ha volna pénzem, szívesen kisegíteném, mond­tam, de nincs. Nincsenek barátai, akik kölcsönözné­nek? Sajnos, nincsenek, felelte, soha nem volt ilyes­mire időm a hét gyerek miatt. F­ranciaországban sem? Ott sem, uram, immár hét éve élek Angliában. Hát ez kellemetlen, de mi mást tehettem, mint azt mondtam: Ne veszítse el a reményt, magam, bízzék bennem­: Eltávoztam, de egész nap az járt a fejemben, milyen csodálatos nyugalommal viseli ez az asszony a sorsát. S közben állandóan ezt hajtogattam: vala­minek történnie kell, de hogy minek, azt nem tud­tam. Másnap reggel a börtönben volt dolgom és bo­­rotválás közben folyton azon törtem a fejem, mit tehetnék ezért a szegény asszonyért. Olyan érzésem volt, mintha a gyerekek belecsimpaszkodtak volna a lábamba és erősen tartanának. Aznap úgy dolgoz­tam, mint még soha. Tízet egy pennyért, tízet eg­­ pennyért. Közben állandóan a szegény asszonykára gondoltam. Egyszercsak eszembe jutott valami, fog­tam magam és távoztam. Pigon boltjába siettem. A végr­ehajtók már megint ott ültek. Nem tudok to­vábbi haladékot adni, mondta egyikük. A hátsó helyiségbe mentem. A gyerekek a sa­rokban játszottak és a bájos kislányka felügyelt rá­juk, mint egy igazi anyuka. Pigonné asszony az asz­talnál ült, kezén öreg, fekete kesztyű. Kedves barátom, mióta élek, nem láttam olyan arcot, nyugodt, de szörnyen sápadt, kétségbeesett. Az ember azt hitte volna, hogy a halált várja. Jó reggelt, madam, mondom. Mi újság, kitalált már valamit?­­Semmit, uram. És maga? Én sem. Néztem rá és nagyon tetszett nekem, nagyon De volna egy ötletem. Mit szólna hozzá, ha meg­kérném a kezét? Talán jobb lesz, mint a semmi. Rámemelte fekete szemét és így szólt: Nagyon szívesen, uran­. És ekkor, csak ekkor elsírta magát a kis fr­ancia befejezte elbeszélését és rárá­nézett. — Hm — mondtam aztán — ez aztán merészség. Megint rámnézett. Kérdőn. — Gondolja? Láttam, hogy ez a gondolát mélyen nyugtalanítja. Arcán mintha megszaporodtak volna a ráncok. — Féltem tőle. Elvégre hét gyerek! — Mégegy­­szer rámnézett. — Nehéz az élet, de hát mit tegyen az ember? Férje jóbarátom volt, elvégre nem hagy­hatom, hogy éhen pusztuljon.

Next