Kelet-Magyarország, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
8. oldal KEM?!*VALY AIOISZA« Az események krónikája: HÉTFŐ: KEDD: SZERDA: PÉNTEK: Rogers amerikai külügyminiszter európai körútját félbeszakítva meglepetésszerűen hazarepült Washingtonba — Patolicsev szovjet külkereskedelmi miniszter az USA- ba utazott. Nixon bejelentette a vietnami kikötők elaknásítását — közzétették az olasz választások eredményét. A bonni Bundestag hozzákezdett a ratifikációs vitához, majd egy hétre felfüggesztette — Hanoit és Haiphongot bombázta az amerikai légierő. CSÜTÖRTÖK: Szovjet kormánynyilatkozat az amerikai agresszióról — Grecsko szovjet honvédelmi miniszter Szíriába látogatott. Bonnban parafálták a két német állam közlekedési szerződését — Bukarestben aláírták az NDK és Románia barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződését. SZOMBAT: An Loc térségében heves harcok dúlnak — Agnew amerikai alelnök Tokióban tárgyal. Hihetetlen izgalmak jegyében telt el ez a hét Előrejelzéseinkben legfeljebb csak a bonni parlament vitáinak, hoszszas huzavonáinak esélyeit latolgathattuk még, hozzátéve azt a bizonytalansági tényezőt, amit az olaszországi törvényhozási választások kimenetele jelentkezett. , Voltak ugyan elszórtan vélemények arról, hogy az amerikai politika megkeményedik, hogy a VDK ellen visszavágást terveznek Washingtonban a vietnami hazafiaknak a déli hadszíntereken elért sikerei miatt. Azt azonban kevesen jósolhatták volna meg, hogy az amerikai elnök öt hónappal az elnökválasztás és két héttel a tervezett moszkvai látogatása előtt az indokínai eszkaláció újabb veszélyes lépcsőfokára menne, akarna hágni... S ez történt. Nixon elnök katonai tanácsadóira hallgatva elrendelte a Vietnami Demokratikus Köztársaság kikötőinek aknazárral való elzárását. Ugyanakkor kilátásba helyezte a légi háborúnak minden eddiginél szélesebb területre való kiterjesztését, a VDK területén az országutak és vasútvonalak korlátlan bombázását. Különösen az „aknapolitika” volt az, amely a világban is, Amerika határain belül is megdöbbenést keltett. Ez az elaknásítás súlyosan megsértette a hajózás szabadságáról szóló nemzetközi szerződéseket és joggyakorlatot. Katonai célja az lenne, hogy megakadályozza a Vietnami Demokratikus Köztársaságba irányuló szállításokat, s így közvetve kihasson a Dél-Vietnamban harcoló szabadságharcosok utánpótlására is. De, mint szinte minden katonai szakértő leszögezi: a dél-vietnami nagy offenzíva megindításakor a szabadságharcosok vezetői nyilvánvalóan maximális fegyver-, lőszer- és élelmiszer-mennyiséget halmoztak fel, utánpótlási gondjaik rövid időn belül nem jelentkezhetnek.... (Az amerikai hadvezetés számításaira csattanós választ adtak a vietnamiak An Loc elfoglalásával.) Az Egyesült Államokon belül ismét megélénkült a háborúellenesek tábora, különösen az egyetemi fiatalság volt igen aktív ezekben a napokban. Az ország mintegy 7 millió főiskolai diákja közül sok százezren verekedtek meg rendőrökkel, katonákkal, akik megpróbálták elfojtani az ifjúság ellenzéki hangját. Hogyan vélekedik az amerikai közvélemény Nixon újabb agresszív lépéséről? Egyes közvéleménykutatási adatok szerint ama bizonyos „csöndes többség”, a reakciós sajtó, a demagóg politikusok által befolyásolt kispolgárság még mindig nem hajlandó felismerni, milyen kockázatos, kalandor útra tévedt az elnök. A „hangos kisebbség”, N Nixon ellenzéke persze egész sor tekintélyes személyiséget is felsorakoztat Edward Kennedytől tudósokig, McGovern szenátortól írókig, lelkészekig. Az amerikai elnökválasztás kimenetelét befolyásolhatja-e a mostani Nixon-döntés? Ma még nehéz erre válaszolni. Legalább 3 hónapja van az elnökjelölt elnöknek arra, hogy döntsön: a háború, vagy a béke zászlaja alatt jelenik meg a választópolgárok előtt. A moszkvai tervezett utazástól azonban már szinte csak napok választják el Nixont. A hét végén el is vonult Camp Davidbe, az Eisenhower—Hruscsov találkozó idején híressé vált elnöki nyaralóba, hogy ott készüljön fel a moszkvai útra. A héten minden szovjet megnyilatkozásra rendkívüli figyelemmel tekintett a világ. A Szovjetunió kormányának nyilatkozata igen határozottan, ugyanakkor mértéktartóan fejtette ki a szovjet álláspontot. A hangsúly nemcsak az amerikai lépések elítélésén volt, hanem azon, hogy a Szovjetunió megadja a hős vietnami nép harcához a szükséges támogatást. A szovjet kormánynyilatkozatban benne volt az a felszólítás is, hogy az USA küldöttei térjenek vissza a párizsi tárgyalóasztalhoz. (Pénteken Párizsban egy amerikai szóvivő ezt kilátásba is helyezte.) Természetszerűleg érdeklődés kísérte ilyen körülmények között azt a tényt, hogy a SALT, a szovjet—amerikai tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról tovább folytak, s hogy hírek szerint küszöbön áll egy részletmegegyezés. Ugyancsak ráirányult a figyelem a szovjet— amerikai külkereskedelmi tárgyalásokra. Patolicsev szovjet külkereskedelmi minisztert még Nixon elnök is fogadta. A héten „megkeményedett” a bonni ellenzék, amely pedig az emlékezetes bizalmatlansági indítvány fölötti szavazásban egyszer már vereséget szenvedett. A sorozatos pártközi tárgyalásokon kompromisszum született ugyan, ennek alapján ki is tűzték a Bundestag napirendjére a szovjet—nyugatnémet és a lengyel—nyugatnémet szerződések ratifikációs vitáját, de az utolsó pillanatban Bartel, Strauss és a többiek értésre adták, hogy ha nem halasztják el a szavazást, elutasítják a ratifikációt. Olyan helyzet alakult ki, hogy kétségessé vált, többséget kap-e a ratifikációs javaslat? Ezt a kockázatot a Brandt-kormány aligha vállalhatta. Hiszen éppen az volt addig a kancellár és Walter Scheel külügyminiszter szándéka, hogy egy közös külpolitikai nyilatkoozatot szerkesztenek meg az ellenzékkel együtt. Barrelék azonban — szinte óráról órára változtatva álláspontjukat — a végén viszszatáncoltak. S az emberben felmerül a kérdés: vajon Barzel, vagy Strauss olyan nagy ember-e, hogy a saját szakállukra mernének-e egy ilyen világpolitikai kihatású bonni botrányt kavarni? A Német Kommunista Párt elnökségének nyilatkozata figyelmeztet a bonni időhúzó reakció és a minden eddigit felülmúló eszkalációba kezdő amerikai vezetés közötti összejátszás lehetőségére. A bonni belpolitikai huzavonát jó irányba befolyásolhatja viszont a hét másik eseménye: egy lépéssel közelebb került a megvalósuláshoz az NDK és az NSZK első, nemzetközi jogi jellegű szerződése. Bonnban már parafálták a közúti, vasúti és víziúti forgalmat szabályozó megállapodást. (A légiforgalom szabályozásáról még nem döntöttek, ez későbbi tárgyalási téma lehet.) Nem lehet elég nyomatékkal hangsúlyozni, milyen jelentősége van annak, hogy létrejön az első nemzetközi jogi szerződés a két német állam között. Ebben már benne van az NDK nemzetközi jogalany volténak elismerése is. Pálfy József »71 mStra IK A Varsói Szerződés és az európai biztonság A nemzetközi jog történetében soha nem létezett olyan ténylegesen védelmi jellegű politikai-katonai szövetség, mint amilyet 1955. május 14-én a lengyel fővárosban aláírt Varsói Szerződés életre hívott. A tizenhét esztendővel ezelőtti fenyegető európai helyzet parancsolóan írta elő a szocialista országok erőfeszítéseinek egyesítését, a hatékony önvédelem megszervezését. Az azóta eltelt időszak eseményei minden tekintetben igazolták e lépés megtételének helyességét. A Varsói Szerződés egész eddigi fennállása alatt betöltötte alapvető funkcióját: megbízhatóan garantálta valamennyi szerződő fél — köztük hazánk — területi sérthetetlenségét , nemzeti szuverenitását, függetlenségét és szabadságát. A koalíciónkban testet öltött hatalmas erő — a hatvanas évektől már a világpolitikában is egyre határozottabban jelentkező katonai erőfölényünk — eredményesen viszszatartotta a nyugati agreszszív köröket a kockázatos kalandoktól, biztosította a szocializmus építésének legkedvezőbb nemzetközi feltételeit és az általános biztonságot. Több, mint másfél évtizeddel a szerződés aláírása, a szocialista országok egyesített fegyveres erőinek létrehozása után a tények meggyőzően igazolták, hogy földrészünknek ebben a századiban élvezett viszonylag leghosszabb békés időszaka elsősorban az erőviszonyok javunkra történt eltolódásának köszönhető! Ebből logikusan következik a kérdés: miért ne lehetne a még mindig bizonytalan európai békés állapotot tartós és szilárd alapokra helyezni? Emlékeztetnünk kell arra, hogy a Varsói Szerződés tagállamai már az alapító okmányban kimondták: „Ha létrejön az európai kollektív biztonsági rendszer és e célból általános európai kollektív biztonsági szerződést kötnek — amire a szerződő felek állandóan törekedni fognak — a jelen szerződés az általános európai szerződés érvénybelépésének napján érvényét veszti”. A Szovjetunió, a szocialista országok kormányai tehát már közel húsz esztendővel ezelőtt is eszköznek — neon pedig célnak — tekintették a Varsói Szerződést. A cél változatlan: a kollektív európai békerendszer megteremtése. Ha ezt a célt sikerül elérni, nem lesz többé szükség sem a NATO-ra, sérti pedig a Varsói Szerződés szervezetére. A politikai tanácskozó testület 1966-os bukaresti, az 1969-es budapesti, az 1970-es berlini és az 1972-es prágai ülésein mindvégig az általános biztonsághoz vezető utak és módok vizsgálata állt a figyelem középpontjában. A legutóbbi prágai ülésszakon már azok az alapelvek is megfogalmazódtak, amelyek a jövő Európájának államközi kapcsolatait, a katonai erőszaktól mentes békés egymás mellett élést szabályozhatnák. Minden további előrelépéshez azonban az szükséges, hogy a két szemben álló koalícióban a katonai elemek súlyát — a politikai és gazdasági együttműködés javára — fokozatosan csökkentsék. A népek körében az európai biztonság eszméje mind vonzóbb, a NATO legmakacsabb erőinek ellenállása, taktikázása miatt azonban lassú az előrehaladás. További kitartó, következetes harcra, a szocialista országok még aktívabb fellépésére van szükség ahhoz, hogy vissza lehessen szorítani az európai enyhülés ellenségeit. Ebben az összefüggésben — számolván azzal, hogy a NATO-t egyelőre nem akarják megszüntetni, sőt növelik katonai erejét — a Varsói Szerződés tagállamai sem engedhetik meg maguknak közös védelmi potenciáljuk gyengítését. Egyesített fegyveres erőinknek — miként a múltban — a jövőben is teljesítenie kell az európai és a világbékét védelmező szerepét. Ebből becsülettel vállalja a reá eső részt néphadseregünk. A szocialista védelmi koalícióban való aktív részvételünk legsajátabb nemzeti ügyünk. Az európai biztonságért vívott harcban azt tekintjük legfőbb feladatunknak, hogy megfelelő súllyal támasszuk alá szocialista államunk békepolitikáját, s erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten előbbre vigyük a testvérországokkal együtt vállalt közös ügyünket. Serfőző László alezredes Belga pártküldöttség magyarországi látogatása A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának meghívására május 4—13 között Magyarországon tartózkodott a Belga Kommunista Párt négytagú küldöttsége, amelyet Jan Debrouwere, a párt politikai bizottságának tagja vezetett. A belga pártküldöttség megbeszélést folytatott Komócsin Zoltánnal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjával, a Központi Bizottság titkárával, amelynek során kölcsönös tájékoztatásra és eszmecserére került sor a két párt tevékenységéről, az időszerű nemzetközi kérdésekről, ezen belül az európai béke és biztonság problémáiról, valamint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom aktuális feladatairól. A küldöttség találkozott Kállai Gyulával, a Politikai Bizottság tagjával, a Hazafias Népfront elnökével, valamiint politikai és társadalmi életünk több más képviselőjével. A belga vendégek látogatást tettek Pécsett, ahol Novics János, az MSZMP Baranya megyei Bizottságának első titkára tájékoztatást adott a megye helyzetéről. Vidéki útjuk során a belga pártvezetők ipari és mezőgazdasági üzemeket is megtekintettek. A Belga Kommunista Párt képviselőivel folytatott eszmecserék szívélyes, elvtársi légkörben zajlottak le, és teljes nézetazonosságról tanúskodtak a két pártot kölcsönösen érdeklő kérdésekben. A Belga Kommunista Párt küldöttsége szombaton elutazott Budapestről. Hatvani Dániai: Cláve nelrontott a. Ám edzői úgy látták, ha rendszeresen csinálja, viheti valamire. Átlagon felüli testi erővel és igen jó reflexekkel rendelkezik. Különösen erős az alkar és a csukló. De azt is tudták, hogy Robi szívesen alkalmaz tiltott fogásokat, főleg azokkal szemben, akik nála gyengébbnek mutatkoztak, vagy nem szívesen álltak ki vele. Néha úgy látszott, „mérget visz a fogásokba”. Kerekes Sándort, a junioredzőt egyszer meglátogatta a lakásán. Ennek is már egy éve. Nézegette az érmeket, s tudta, hogy Kerekes, aki kilenc éve dzsúdózik, a válogatott keret tagja, évente kétszer-háromszor megy külföldi versenyekre, járt már Nápolyban, Berlinben, Splitben. Egyszer — négyesben voltak akkor is — Bélával kipróbálták a „szkanzert”, vagyis a kitámasztott könyökből való karlenyomást. Nyiszlett fiúnak Béla sem nevezhető, az bizonyos. De karja fél percig sem tudott ellenállni a Robié nyomásának. Bélával néha motorokról, autókról beszéltek. Robies- DOKUMENTUM REGÉNY mondta, hogy nagyon szeretne egy Hondát. Mert a motorban az a fontos, hogy nagy legyen és gyors. Az, hogy szép formája legyen, mellékes. Más a helyzet az autóknál, ott már a külső is számít. Robi az olasz kocsikról áradozott, a Fiatokról. Azt mondta, ha ötös találata lenne a lottón, akkor is 850-es Fiat Coupét venne. S aki bármikor is szemtelenül viselkedett vele, az csak úgy ülhetne be a kocsiba, ha neki előbb kezet csókolna. És csak azokkal állna szóba, akik rendesek voltak hozzá. ROBERT ÉS A NEVELŐAPJA Kiss Ferencné, Király Róbert édesanyja fiatal lány korában a fővárosba került Páhiról, kitanulta az esztergályosszakmát, s alig múlt 18 éves, amikor férjhez ment Király Lajoshoz, 1953-ban. Szakmáját tekintve a férj motorszerelő volt, s jó érzéke is lett volna ehhez, de minden keresetét elitta, elkártyázta, estéit duhajkodással, randalírozással töltötte. A két gyerek — Robi és Zoli — már megvolt, amikor Kecskemétre költöztek. Korábbi életmódjával itt sem hagyott fel a férj. Az aszszony nem bírta tovább, 1957-ben benyújtotta a válókeresetet. Ennek egyik fő indoka az volt, nem szeretné, hogy „a gyermekeiből idegroncsokat neveljen.” A bíróságtól külön kérte, hogy Király Lajos számára ne engedélyezze a gyermekek látogatását, akinek egyébként házasságon kívül született gyermekei is voltak, s hogy azok után ne kelljen gyermektartást fizetnie, inkább nem vállalt állást sehol. Az elvált asszony két kisgyermekével már Izsákon lakott, apja házában, amikor Király Lajos felkereste. De a gyerekek akkor épp Páhin voltak, a nagymamájuknál. Róbertnek csak annyi emléke van apjáról, hogy négyéves korában — közvetlenül a válás előtt — odabújt anyjához és szipogva ezt kérdezte: „Ugye nem fog bennünket az apa agyonütni?” Néhány nyugalmas év következett. Az elvált fiatalaszszony az izsáki „vasgyárba” járt dolgozni. Sikerült a szakmájában elhelyezkedni, autóbusz-alkatrészeket készített akkor az üzem. Itt ismerkedett meg egy fiatal legényemberrel, Kiss Ferenccel. A vonzalomból 1963-ban házasság lett, Kiss Ferenc — 27 éves volt akkor — odaköltözött hozzájuk. Akkor még ott élt velük Szőke János, Királyné, illetve most már Kissné édesapja. Az asszony második házasságát előbb az anyagi gondok ásták alá. Az üzemből az alkatrészgyártás Székesfehérvárra került, maradt az utcai szemetesládák és a lapátok készítése, primitív lemezmunka, amellyel a 7,50-es órabérszintet lehetetlenség volt tartani. 1964. februárjában kettőjük keresete összesen alig érte el a 600 forintot. Mindketten munkahelyet változtattak: Kiss Ferenc elment az erdészethez fűrészgépesnek, az asszonyt pedig felvették a postához kézbesítőnek, s a legsivárabb, legelhagyatottabb , s egyúttal a községtől legtávolabb eső külterületet, Matyópusztát kapta. Éveken át 35—40 kilométert biciklizett naponta a dűlőutak feneketlen homokjában. Csak pár évvel ezelőtt kapott szolgálati motort, egy Riga mopedet. A konfliktus előbb Szőke János és Kiss Ferenc között mélyült el, majd fajult tettjegességgé. A vége az lett, hogy az idős ember elköltözött Soroksárra. A haszonélvezeti jogot 32 ezer forint ellenében íratta a lányára. Ez havi 600 forintos törlesztési kötelezettséggel terhelte meg a családot (Folytatjuk.