Kelet Népe, 1939 (5. évfolyam, 1-11. szám)
1939-08-01 / 7. szám
KELET NÉPE LENGYEL MÚLT Az európai történelemben nem egyszer váltak baráti nemzetek ellenfelekké, csak két népnek : a lengyelnek és magyarnak viszonyában nem állott be változás. A mély gyökereket eresztett barátságnak érzései a dicsőség vagy megalázás napjaiban lankadatlan erővel megmaradtak. Talán azért, mert a két népnek sorsa a keresztény Európa keleti kapujában annyira rokon volt. Ha igaza van a nagy gondolkodónak, aki a történelmet így jellemezte : történelem annyit jelent, mint születni, élni, meghalni és feltámadni, akkor ez a mély jelentőségű gondolat különösen ráillik Lengyelország történetére. Bizonyára jó szolgálatot teszünk a lengyel-magyar barátságnak, ha áttekintjük a lengyel nép történetét, államiságának megalakulásától a mai napig. A mai Lengyelország területén a X. században különféle szláv törzsek éltek, közöttük a legtekintélyesebb volt az Oderán túl fekvő területeket birtokában tartó pólyán törzs ; ennek fejedelme Miriszláv (960— 992) hatalma alatt egyesítette a különálló törzseket s a lengyel állam első uralkodójává lett. Fia Boleszláv (992—1025), a mi Szent István királyunk kortársa, ugyanazt a szerepet tölti be lengyel népe boldogulására, mint Szent István, a keresztény magyar királyság megalapítója. Boleszláv is Rómától kér támogatást s a pápától nyert koronával megkoronáztatván magát, bevezette népét a latin-keresztény kultúra dús emlőin nevelődő államok sorába. A fiatal lengyel államnak is meg kell küzdenie a csehekkel, később a német lovagrenddel (Pomeránia és Danzig birtokáért), de a lengyelek 1410-ben Grunwald mellett döntő győzelmet arattak. Kemény próbára tette a lengyel erőket az oroszok és tatárok keletre szorítása. A sok harc és áldozat következtében a népi erők s a központi királyi hatalom évtizedekre meggyengültek, míg Nagy Kázmér és Nagy Lajos uralkodása alatt ismét megszilárdult a központi hatalom és soha nem látott virágzásnak indult a nemzeti élet, tudomány és a művészet. A reformáció Lengyelországban is kétféle hatást ért el : egyrészt szembe állította egymással vallási villongásokban a tömegeket, másrészt az iskolaügynek alaposabb felkarolásával határozottan fejlesztette és szélesebb alapokra fektette az általános műveltséget. Ebben a korban tűnik fel két lengyel : Luberczyk Ádám és Kochanovszky János. Az előbbi sürgeti a lengyel népi tehetségek felkarolását s kéri a tehetősebb lengyel birtokosokat, hogy a kiválasztottakat küldjék ki a híres nyugateurópai egyetemekre, ott sajátítsák el az idegen szellem és kultúra kincseit, azután ezen kincseket átültetvén a hazai földbe, új utakat és lehetőségeket mutassanak a lengyel kultúra fejlődése elé. Az utóbbi ugyancsak lelkes híve és propagálója a lengyel nemzeti fölemelkedésnek, apostola a lengyel szabadságnak s csodálatos ritmusú versei a széles néprétegekre is oly nagy hatással voltak, hogy egyik-másik költeménye népdalok formájában még ma is él az unokák ajkán. A vallási és politikai belső harcok, majd pedig a külső ellenséggel megvívott küzdelmek után Szobieszky János uralkodása alatt utoljára villan meg a nagy lengyelimpérium gondolata, azután eltűnik és a szabadságharcok egy-két kimagasló epizódja után, túlélve a hosszú elnyomatás keserveit, új életre támad a mai Lengyelország megalapítójának, Pilsudszky Józsefnek hősi erőfeszítésében. A hanyatló lengyel történelem legfontosabb állomásai közül meg kell említenünk a tarnogródi nemesi konföderációt. A szász származású második Ágost és Leszcinszky Szaniszló trónviszályát Nagy Péter orosz cár dönti el igen drága segítséggel, ugyanis a segítség ára a tengermenti keleti tartományok átengedését jelentette s ezt az 1717-i (néma) országgyűlés törvényerőre emelte. Mit is tehetett volna mást, hiszen fegyveres orosz katonák között sorakoztak fel döntésre a lengyel nemesek. Hiába akart Ponyatovszky Szaniszló felvilágosodott szellemű uralkodása friss levegőt hozni a fülledt lengyel viszonyok közé, megkésett. A földbirtokos kiskirályok önzése és az általános közéleti süllyedés Lengyelországot elvezette a bari konföderációhoz (1768) s Katalin cárnő segítsége csakhamar eljuttatta az országot az első feloszlatáshoz (1772), ezt követte a második (1793), majd a végső, harmadik feloszlatás (1795). A lengyel szabadságszeretet ki-ki robbant felkelésekben és szabadságharcokban, de ezeket az ország testén osztozkodó európai hatalmak : Oroszország, Poroszország, Ausztria vagy együttes erővel vagy külön-külön leverték s a lengyel népre a politikai üldözésnek és gazdasági elnyomásnak súlyos bilincseit rakták. A nép legjobbjai sorvadtak el orosz börtönökben vagy elpusztultak KÖLCSEY FERENC BESZÉDE A’ LENGYELEK’ ÜGYÉBEN 1833 NOVEMBER 20-ÁN Nekem, tekintetes rendek, Bars megye által a' lengyel nép iránt tett indítványt pártolni kötelességem, utasításomnál fogva is, de azért is, mert azon harminc 's egynéhány megyék közül, kik’ a még akkor utolsó elszánással küzdő nemzetért felírásaikkal folyamodtak, egyik volt a' megye, melynek képét a’ tekintetes rendek' soraiban viselni szerencsém vagyon. A’ mit külön, 's oly hévvel kezdénk, illő most közösen melegséggel folytatnunk, íme, magunkra vonók Európa' pillantatait; úgy tűnünk fel, mint a' veszélyben forgott ország' rokon részvevői; 's tettük, a' mit megyei helyzetünkben, 's körülményeinkhez képest tennünk lehetett. Hazánk határain kívül ugyan nem meheténk; nem sietheténk, mint egy más szerencsésb ügyben más hazák’ gyermekei, kik fegyverben ménének el, a’ régi Hellás' omladékai közt 's Missolungi’ sánczai alatt idegen nép' szabadságáért meghalni. Nekünk nem vala egyebünk parányi adományoknál, miket készen gyüjténk együvé; 's könyörgő szavainknál, mikkel királyunk’ székéhez felsikoltottunk. Hasztalan a' mi sikoltásunk siker nélkül elhangzott, 's hatalmas kezek verék le, 's egész világ' láttára verék le a’ nemzetet, mely velünk együtt a' kereszténység’ védfalának századokig méltán nevezteték; mely nélkül Bécsnek tornyai most romban feküdnének, 's palotáit éppen úgy hiába keresné a’ vándor, mint Buda' várában Mátyás' termeit. Ez vala a' nemzet, melynek széttagolásával a' messzenéző Catharina Európa' szívébe döfé a' gyilkot, és rajta sebet ejt vala, mi ha nem orvosoltatik, egyetemi halált okozandó leszen. Ez vala a' nemzet, mely hosszú szenvedéseken keresztül, még egyszer, bár kis részben is, szabad alkotványra jutván, attól (mivel azt elnyomás ellen oltalmazni merészkedett) végkép megfosztaték,s önmagából kivetkezteték. És nem volt-e igazunk felszólalni a’ lengyel ügyben, melyet más nagy befolyású népektől oly megfoghatatlan hidegséggel elhagyatni szemléltünk? Ha messze vidékeken, a' földkerekség’ egészen más részén lett volna oda valamely ország ily körülmények közt, még akkor is egész mértékben kívánná részvétünket. Most itt, határainkon, 's ily közel hatalom által követtetek el az iszonyító tett, mely bennünket, mint embert, mint nemzetet, mint alkotványi szabadság’ birtokosait akaratunk ellen riadásba hoz. Ember ember mellett és után szokott meghalni; de a’ nemzetnek ezredekig tartó életet óhajtunk is, remélünk is; 's ez óhajtás és remény szívünk' mélyében rázatik fel, ha látjuk, miképpen e szomszéd nemzetnek lehetett nem meghalni, de meggyilkoltatni, de vad erőszak által összezúzatni. * 31*