Kelet Népe, 1939 (5. évfolyam, 1-11. szám)
1939-08-01 / 7. szám
KELET NÉPE Az orosz fegyverkezési oktatás szerint a pikát a legnagyobb felületet nyújtó, legpuhább testrészbe, a gyomorba kell döfni. A költő, mikor a lovak már sarkát tiporták, a valószínűség szerint szembe fordult az üldözőkkel. Polgári ruhában volt, semmi fegyver nem volt nála. Megpróbált szóval hatni a támadókra? Értett a nyelvükön. A szláv vértestvérek vagy az ugor nyelvtestvérek azonban életénél is többre becsülték a rajta levő ruhát s azt, amit zsebeiben sejtettek. A kozákok mögött nem nagy távolságra egy osztrák ezredes lovagolt. A katonai kormányzósághoz küldött jelentése szerint Fejéregyháza és Héjjasfalva között, közvetlenül a szökőkútnál eltorzult arcú, elölről leszúrt felkelőt látott, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve. Mellette vérrel bemocskolt iratok, melyeket a rabló kozákok fosztogatás közben szórtak el, mint számukra értéktelen holmit. A személyleírás ráillik a költőre. De hátha mégsem ő volt? Hátha csak megsebesült? Másnap a segesvári szász polgárok kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték és ami érték még volt, azt összeszedték. S ha véletlenül ő még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az 1030 elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: — Ne temessetek el . . . élek! — Dögölj meg, — hangzott felülről és gurgatták rá a holttesteket. * Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagy sokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is látképeket lát. Fényes nappal egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megrokkant derékkal. A szeretet arányában nő a vágy, ha visszatérne, ha megtörtén, ha némán, ha tébolyodottan is. Ha az emberi élet határa nem zárná ki, hogy még élhet, magam is útnak indulnék a legkétesebb hírre is, hogy megmondjam neki... Mit is mondhatnék ? Hogy »szelleme diadalmaskodott?« Ne áltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit legkevésbbé várt az utókortól: gondolatai nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról és a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek »szépségét« élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat, csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek. dalban ennek a szabadságharctermő korszaknak magyarságvállalása. Azokban a subákban, a pödrött bajuszban, a magatartásban és állásfoglalásban egész az én időmig a függetlenségi kor, a Petőfi- és Kossuth-kor (Kossuth szintén megtámadható véranalízis alapján) lángoló vihara él. A Petőfi bölcsőjénél egészen bizonyos, hogy legalább annyi szláv dallam hangzott el, amennyi magyar, de benne elhalványodott minden, ami idegen s mily gyönyörűen csendül vissza fülébe altató dajkájának ajkán a magyar nóta máig élő sora. Nem is volt vitás előtte, hogy itt valamivel keveredhetne a dúdolás melódiája : nem, acélkeménységgel csak a magyar »tésa« nyomul az öntudat összes rétegébe. Pedig ha ma elemezzük a Petőfi-rejtélyt, egyre több vonást ismerünk fel, amelyek a magyar lehetőségektől messze vannak, azt merem mondani, felette vannak. Éppen ide tartozik az a bámulatos karaktervonása életének, hogy elképzelhetetlenül romantikus életet produkált egy fajilag érintetlen magyar karakterhez képest. Huszonhat éves élete ezerszerte bonyolultabb eseményekben, kilengésekben, fordulatokban, mint pl. a tipikusan magyar s fajilag is eleddig sérthetetlenül tiszta eredetű magyar Aranyé. A magyar karakter a bölcsesség felé gravitál, a gyors megnyugovás, a higgadtságba menekülés, a megértés állapotába rögződés felé. Petőfi idegőrült Aranyhoz képest, anélkül, hogy idegbeteg lenne. A becsület, a karakter, a kristálytiszta akarat mániákusa. Megalkuvást nem ismer és nem tűr. Tökéletes jellem. Korának talán egyetlen abszolút becsületes embere. Csak a bolondok lehetnek ennyire becsületesek, vagy a zsenik , hogy egyáltalán nem hajlandó megérteni semmit a körülmények kényszerítő nyomásából : nincs okó mód, hogy megalkudjék bármilyen esetben, akár nagyjelentőségű, akár kicsiny. Kedves adomám, amit Gyulai Páltól hallottam róla, a következő : Egy délután öt órakor a Pilvax-kávéházban azt mondja Pálffy Albert barátjának : adj kölcsön egy húszast, holnapután öt órakor legyél itt, megadom. Pákh gazdag fiú, odaadja a húszast, még adni akar . Nem kell. A kijelölt időben elfeledkezik Petőfiről, neki nem fontos. Egy óra múlva jut eszébe s akkor rohan a Pilvaxba, ahol ott találja Petőfit, hogy alá s fel járkál, mint egy oroszlán a ketrecben. Amint Petőfi meglátja Pákhot, belenyúl a zsebébe, odavágja elé a huszas nevű ezüstpénzt s azt mondja : — Szarok neked, mégegyszer kölcsön kérni tőled. Ebben a pillanatképben benne van a tökéletes Petőfi. Szenvedélyes becsületmániákus és költői egocentrikus. Ez a Petőfi a magyar ideál, ez az ember, aki olyan, mint a kilőtt nyíl. Ez a Petőfi azonban csak a magyar ideál, de nem a magyarság mintaképe, mert a magyar nem a kilőtt nyíl, hanem a tömör buzogány. Nem száll ki a levegőbe oly hirtelen, de roppantul lehet vele ütni. Halála is legendatermő költői esemény. Petőfi eltűnt a csatamezőn, amit megjövendölt magának : »Ott essem el én, a harc mezején . . .« Kilencven év kevés volt a rejtély megfejtésére, még most is a legizgalmasabb napi kérdés Magyarországon, hol nyugszik Petőfi? A magyarság a bölcs megélésnek és nyugodt cselekvésnek nyári humorba fojtott rabja . Petőfi megsokszorozta ezt a magyarságot a meg nem nyugvás napsugara lő ki belőle. Üstökös rohant át a magyar égen, s pillanatok alatt fehér fénybe izzott a magyar levegőben.