Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)
1991-03-14 / 11. szám
12 Jam, „Modern fóbia” és „gyönyörű gyűlölet” VISSZA A KÖNYVTÁRAKBA? A nacionalizmust „felülnézetből“ tulajdonképpen a budapesti találkozónak (a február 9. és 11. között rendezett szimpóziumról a Kelet-Nyugat múlt heti számában már közölt egy ismertetőt) csupán egyetlen résztvevője, a francia Claude Karnoouh vizsgálhatta. Fölényes biztonsággal prezentált előadása pontról pontra nyomon követte az „évezredes hagyományokkal rendelkező“ xenofóbia átalakulását nacionalizmussá az államjog középkori megjelenésekor. Kifejtette, hogy a nemzeti állam körülményei között — ha több etnikum létezik — megjelennek az első- és másodosztályú állampolgárok és megjelenik a gyanakvás: a kisebbségek a többség szemében mindig a hűtlenségre hajlamos közeget jelentik. A nacionalizmus (Karnoouh koncepciójában): az uralkodó nemzet a nemzeti államot félti a külső és a belső ellenségektől. Mai világunkban a kérdés kelet-európai aspektusait kiegészíti az egyre gyakrabban igenlő választ igénylő kérdés: „Vajon a kommunizmus volt a nacionalizmus hűtőszekrénye?“ Így kellett lennie, mert a nacionalizmus kiválóan konzervált állapotban, a „fridzsider“ kidobása után könnyen aktivizálódott. Mindezek ellenére, Karnoouh aláhúzza az etnikumok közötti feszültség feloldásának a perspektíváját is. „Bár nem a békesség az emberek közötti természetes állapot, hanem a harc — a békét létre lehet hozni.“ Ugyanakkor Claude Karnoouh volt az, aki az egyik vita során kifogásolta Alin Teodorescu felszólítását („Az értelmiség vonuljon vissza a könyvtárakba!“), mondván, hogy az értelmiség helye ott van az anyagi civilizáció megteremtéséért végzett munka mezején, mert így harcolhat leghatásosabban az erőszak ellen: a jólét megteremti a nacionalizmus tagadásához a legalkalmasabb terepet. Persze nyugat-európai kívülállóságában nem értette meg igazából azt, amit Alin Teodorescu érzékeltetni akart. A Társadalmi Dialógus Csoportjának kiváló bukaresti szociológusa ugyanis az értelmiség könyvtárba húzódását csak részben tekintette visszalépésnek. („Nem látom, hogyan tudnánk megakadályozni a nacionalizmus erőszakos megnyilvánulásait Kelet-Európában.“) Valójában Alin Teodorescu ezt úgy tekinti, hogy a megszerzett új elméleti eszközök lehetővé tehetik „a nacionalizmus részleges kivonását az erőszakot alapvetően igazoló elemek közül.“ És már ez is hatalmas eredmény lenne! EMINESCU ÉS A POLITIKAI NEMZET FIKCIÓJA A román és a magyar nacionalizmus történelmi gyökereinek jóval kézzelfoghatóbb feltárására vállalkozott Molnár Gusztáv, a Dunatáj-csoport egyik vezető egyénisége, aki erdélyi származású és előadását román nyelven tartotta. Mihai Eminescu „társadalombölcseletéből“ a nacionalista kicsengések eredetét tartotta nagyító alá. Mert milyen állításai voltak a költőgéniusznak? „Nyomjatok el (mármint a magyarok a románokat — N.O.), míg gyűlöletünk nem az érzés, hanem a ráció formáját ölti fel. És gyönyörű a logika mosolygó gyűlölete! Mert igazságos... A rabszolga gyűlölete ez gazdája ellen ... Háború ez. Én öljek meg, hogy te meg ne öljél, így kell lennie, hogy én létezhessek!“ Molnár Gusztáv értelmezésében olyan lelki traumáról árulkodik az eminescui koncepció, amely ma is felfedezhető a románságnál: „sérülés, amit a nemzeti tudatosodás hozott létre.“ Minél erőteljesebb a románok saját ősi származásának tudata, annál elviselhetetlenebb a tény, hogy Erdélyben évszázadokig a magyarok „kénye-kedve szerint“ kellett élniük.“ Mi sem természetesebb — folytatja Molnár Gusztáv — mint Eminescunak az az elvárása, hogy a kormány nem akadályozhatja meg őt gyermekeinek románná nevelésében. (A kiegyezés utáni magyar kormányról van szó és természetesen Eminescu csak képletesen beszél saját gyermekeiről — N.O.) Rossznéven vehető viszont, hogy ebből kialakul „az exkluzívizmus, a hamis felsőbbrendűség utáni hajsza, amelyet belső bizonytalanság táplál. «Nem tudok magyarul. Nem kínzom magamat azzal, hogy megtanuljam ezt a szép ázsiai nyelvet. Túl erősen érezzük felsőbbrendűségünket a művelt magyar nemzettel szemben — származásunk, nyelvünk és kulturalizálódási készségünk tekintetében.» (Eminescu)“. Honnan ez a gyűlölet? Eminescu adatokat is szolgáltat a nyomozáshoz: „Egy szemtelen képviselő veszi a bátorságot a magyar parlamentben, hogy nem létezőnek mondja a román nemzetet.“ Az illető nem más, mint Tisza Kálmán, aki az 1870-es költségvetési vitában kijelenti: Magyarországon nem létezik csak a magyar politikai nemzet, tehát a román képviselők nem számíthatnak anyagi támogatásra erdélyi nemzeti színházuk létrehozásához. Molnár Gusztáv, a magyar politikus nacionalizmust gerjesztő nacionalizmusának vizsgálatakor a reformkorig (a múlt század első fele) megy vissza. Ekkor történtek az első próbálkozások, hogy a magyar nemzetet nemzeti társadalommá avassák. Azonban a levert forradalom, az abszolutizmus kora, majd a kiegyezés (1867) nem teremtett lehetőséget a magyar társadalom számára, hogy politikai társadalommá váljék, vagyis, hogy szabadon rendelkezzék saját sorsa fölött, így politikai szubjektumként a politikai nemzet fikciója, hamis képe helyettesítődik be. „Mivel az állandó és kegyetlen, az egyszerű túlélésért vívott önvédelmi harc során a valódi nemzet helyén mindig a fiktív politikai nemzet szerepelt — a valódi nemzet hatásterülete, terjeszkedési ereje gyöngült... Valószínűleg Wesselényi radikális reformpártjának (a XIX. század harmincas éveiben) sikerülhetett volna nem csak a magyar tömegeket, de az archaikus módon, a politikumon teljesen kívül élő erdélyi románokat is a politikai társadalomba integrálni, így a liberalizmus retortáiban a románok azonosulhattak, volna a magyarokkal, legalább szociális értelemben. Ehhez azonban a hatalmi és politikai viszonyok gyökeres megváltoztatása lett volna szükséges a kiegyezés után. Nem történt meg ... A politikai nemzet fikciója két súlyos következményt vont maga után. Egyrészt az alsó régiókból a néptömegek nem indulhattak meg a polgárosodás útján, az asszimilálódni nem akaró románokat és szlovákokat pedig teljes antagonizmusba helyezte a magyarsággal szemben. Másrészt az asszimilációt elfogadók számára a polgárosodás lehetősége helyett a kasztrendszer korlátjait emelte fel — ez súlyos ellenérzéseket és társadalmi rendellenességeket gerjesztett.“ Molnár Gusztáv tehát egyáltalán nem maradt adós az Eminescu-féle nacionalizmus „saját oldali“ magyarázatával. A fájdalmas „demisztifikáció“ további alátámasztása érdekében a jelenkori román gondolkodókra is hivatkozott, „a román szellem különleges teljesítményeire“. Például Virgil Nemoianu professzor témája kifejezetten az „Elszakadás az Eminescu-kultusztól“. Nemoianu az aki megállapítja, hogy a romániai politikai élet visszatalálása Európához, saját európai hagyományaihoz csak az Eminescu-modellel történő szakítás útján történhet meg. „Természetesen nem arról van szó, hogy Eminescuval, mint szellemi modellel kelljen szakítani, ez kilátástalan lenne, hiszen ő a nemzet legautentikusabb költőgéniusza. De azideológussal, a társadalombölcsész gondolataival nem lehet elkerülni a szakítást.“ Ion Negoiţescu még tovább megy. Ő azt állítja, hogy a modell folytatóival is szakítani kell. „Nem akarok neveket sorolni — jelezte Molnár Gusztáv — de a román szellemi élet legnagyobb alakjairól van szó. Negoiţescu szerint azonban csak így van esélye arra, hogy a román szellemi élet újra felfedezze a 48-as nemzedék, a «pasoptiszták» Európához valóban hű hagyományait, a román alkotmányos monarchia politikai örökségét.“ A budapesti tanácskozás előadója aláhúzta: „A román szellemi elitnek nagyon keserves, de nagyon nemes szerepet kell eljátszani — az önmagával való kegyetlen szembesülés szerepét.“ A ROMÁN VEZETÉS „SZÜKSÉGSZERŰ“ NACIONALIZMUSA Pavel Câmpeanu, a Társadalmi Dialógus Csoportjának neves képviselője a jelenkori román nacionalizmus (és sovinizmus!) vizsgálatakor az utóbbi négy évtized Kelet-Európájának politikai elemzéséből indul ki. Szerinte az 1989-es forradalmak úgy tettek pontot (vagy próbáltak pontot tenni) a hosszú kommunista uralom végére, hogy visszautasították a sztálinista társadalmi-gazdasági modellt, míg a modell saját „őshazájában“ is veszélybe került. Ugyanakkor a szovjet birodalom feloszlóban van és megjelent a szovjet katonai megszállás felszámolásának perspektívája. Mindezek a jellegzetességek úgy jelennek meg, mint a második világháború második befejezése: a szovjet csapatok visszavonása egyenértékű a háborúban szerzett katonai győzelem politikai területen való elvesztésével. A fenti jellegzetességeket elismerve azt is látnunk kell, hogy az 1989-es forradalmak társadalmi és nemzeti jellegűek a függetlenségért vívott harcok a sztálinista társadalmi-gazdasági modellel és a szovjet megszállással szemben. „Ha az utóbbi negyven esztendőt vizsgáljuk — folytatta Pavel Câmpeanu — az említett modell és a megszállás ténye ellen párhuzamosan alakult ki azellenállási mozgalom. Itt válik nyilvánvalóvá Románia különleges helyzete. Míg Magyarországon az 1956 előtt és után is létező szovjet megszállás ellenére is kialakul a szembehelyezkedés a kommunista normákkal, addig Romániában (bár 1958-tól nem tartózkodtak itt szovjet csapatok), a modell elültetése tovább folyik . .. A viszonylagos román függetlenséggel kapcsolatban létezhetnek pro- és kontraérvek. Mellette szól például a KGST-integrációt célzó Hruscsov-féle terv megvétózása, vagy az, hogy a román csapatok nem vonultak be 1968 nyarán Csehszlovákiába. Az is igaz viszont, hogy Ceauşescu elismerte Moldávia végleges csatlakozását a Szovjetunióhoz. „Ha elfogadjuk, hogy Románia «élvezte» a nemzeti függetlenséget ebben a korszakban, akkor örökségünk innen két, a környező országoktól eltérő aspektusban nyilvánul meg. Egyrészt a tény, hogy örököltük ezt a függetlenséget, megfosztja Romániát a forradalom utáni szovjet csapatkivonások elégtételétől. Másrészt örököltük a függetlenség társadalmi és nemzeti katasztrófát kiváltó hatását is. Bennünket az utóbbi negyedszázad kigyógyított a nemzeti függetlenség bűvöletéből.“ Talán a győzelmes függetlenségi harc élményének a hiányát pótolná a jelenlegi kormány a nacionalizmus és a sovinizmus feltámasztásával? Pavel Câmpeanu egyszerűen úgy magyarázza a hatalomnak e magatartását, hogy saját „törékenységén“ próbál ilyen módszerekkel segíteni a kormány. A nacionalizmus külpolitikai furcsaságaként említette az előadó, hogy a mai román vezetés mily felemásan viszonyul a keleti és a nyugati határokhoz. Nem utasíthatja el ugyanis Beszszarábia befogadását (legalább elméleti síkon), viszont a magyar határon kizárja a revíziót. A kormány egyáltalán nem zárkózik el a legismertebb sovén szervezet, a Vatra Românească koncepciójától, miszerint Románia első számú problémája: az ellenállás a Magyarország által Erdély visszaszerzéséért készülő támadással szemben. Pavel Câmpeanu arra is felhívta a figyelmet, hogy az Európa Tanács szám II. évfolyam, 11. szám