Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)

1991-03-14 / 11. szám

12 Jam, „Modern fóbia” és „gyönyörű gyűlölet” VISSZA A KÖNYVTÁRAKBA? A nacionalizmust „felülnézetből“ tu­lajdonképpen a budapesti találkozónak (a február 9. és 11. között rendezett szimpóziumról a Kelet-Nyugat múlt heti számában már közölt egy ismertetőt) csupán egyetlen résztvevője, a francia Claude Karnoouh vizsgálhatta. Fölé­nyes biztonsággal prezentált előadása pontról pontra nyomon követte az „év­ezredes hagyományokkal rendelkező“ xenofóbia átalakulását nacionalizmussá az államjog középkori megjelenésekor. Kifejtette, hogy a nemzeti állam körül­ményei között — ha több etnikum lé­tezik — megjelennek az első- és má­sodosztályú állampolgárok és megjele­nik a gyanakvás: a kisebbségek a több­ség szemében mindig a hűtlenségre hajlamos közeget jelentik. A naciona­lizmus (Karnoouh koncepciójában): az uralkodó nemzet a nemzeti államot félti a külső és a belső ellenségektől. Mai világunkban a kérdés kelet-euró­pai aspektusait kiegészíti az egyre gyakrabban igenlő választ igénylő kér­dés: „Vajon a kommunizmus volt a nacionalizmus hűtőszekrénye?“ Így kellett lennie, mert a nacionalizmus kiválóan konzervált állapotban, a „frid­­zsider“ kidobása után könnyen akti­vizálódott. Mindezek ellenére, Kar­noouh aláhúzza az etnikumok közötti feszültség feloldásának a perspek­tíváját is. „Bár nem a békesség az emberek közötti természetes állapot, hanem a harc — a békét létre lehet hozni.“ Ugyanakkor Claude Karnoouh volt az, aki az egyik vita során kifogásolta Alin Teodorescu felszólítását („Az ér­telmiség vonuljon vissza a könyvtárak­ba!“), mondván, hogy az értelmiség he­lye ott van az anyagi civilizáció meg­teremtéséért végzett munka mezején, mert így harcolhat leghatásosabban az erőszak ellen: a jólét megteremti a nacionalizmus tagadásához a legalkal­masabb terepet. Persze nyugat-európai kívülállóságában nem értette meg iga­zából azt, amit Alin Teodorescu ér­zékeltetni akart. A Társadalmi Dialó­gus Csoportjának kiváló bukaresti szo­ciológusa ugyanis az értelmiség könyv­tárba húzódását csak részben tekin­tette visszalépésnek. („Nem látom, ho­gyan tudnánk megakadályozni a nacio­­nalizmus erőszakos megnyilvánulásait Kelet-Európában.“) Valójában Alin Teo­dorescu ezt úgy tekinti, hogy a meg­szerzett új elméleti eszközök lehetővé tehetik „a nacionalizmus részleges ki­vonását az erőszakot alapvetően igazo­ló elemek közül.“ És már ez is hatal­mas eredmény lenne! EMINESCU ÉS A POLITIKAI NEM­ZET FIKCIÓJA A román és a magyar nacionalizmus történelmi gyökereinek jóval kézzelfog­hatóbb feltárására vállalkozott Molnár Gusztáv, a Dunatáj-csoport egyik veze­tő egyénisége, aki erdélyi származású és előadását román nyelven tartotta. Mihai Eminescu „társadalombölcseleté­­ből“ a nacionalista kicsengések erede­tét tartotta nagyító alá. Mert milyen állításai voltak a költőgéniusznak? „Nyomjatok el (mármint a magyarok a románokat — N.O.), míg gyűlöletünk nem az érzés, hanem a ráció formáját ölti fel. És gyönyörű a logika mosoly­gó gyűlölete! Mert igazságos... A rab­szolga gyűlölete ez gazdája ellen ... Háború ez. Én öljek meg, hogy te meg ne öljél, így kell lennie, hogy én lé­tezhessek!“ Molnár Gusztáv értelmezésében olyan lelki traumáról árulkodik az eminescui koncepció, amely ma is felfedezhető a románságnál: „sérülés, amit a nemzeti tudatosodás hozott létre.“ Minél erőtel­jesebb a románok saját ősi származá­sának tudata, annál elviselhetetlenebb a tény, hogy Erdélyben évszázadokig a magyarok „kénye-kedve szerint“ kellett élniük.“ Mi sem természetesebb — folytatja Molnár Gusztáv — mint Eminescunak az az elvárása, hogy a kormány nem akadályozhatja meg őt gyermekeinek románná nevelésében. (A kiegyezés utáni magyar kormányról van szó és természetesen Eminescu csak képlete­sen beszél saját gyermekeiről — N.O.) Rossznéven vehető viszont, hogy ebből kialakul „az exkluzívizmus, a hamis felsőbbrendűség utáni hajsza, amelyet belső bizonytalanság táplál. «Nem tu­dok magyarul. Nem kínzom magamat azzal, hogy megtanuljam ezt a szép ázsiai nyelvet. Túl erősen érezzük fel­sőbbrendűségünket a művelt magyar nemzettel szemben — származásunk, nyelvünk és kulturalizálódási készsé­günk tekintetében.» (Eminescu)“. Honnan ez a gyűlölet? Eminescu ada­tokat is szolgáltat a nyomozáshoz: „Egy szemtelen képviselő veszi a bátorságot a magyar parlamentben, hogy nem lé­tezőnek mondja a román nemzetet.“ Az illető nem más, mint Tisza Kálmán, aki az 1870-es költségvetési vitában ki­jelenti: Magyarországon nem létezik csak a magyar politikai nemzet, tehát a román képviselők nem számíthatnak anyagi támogatásra erdélyi nemzeti szính­ázuk létrehozásához. Molnár Gusztáv, a magyar politikus nacionalizmust gerjesztő nacionalizmu­sának vizsgálatakor a reformkorig (a múlt század első fele) megy vissza. Ek­kor történtek az első próbálkozások, hogy a magyar nemzetet nemzeti tár­sadalommá avassák. Azonban a levert forradalom, az abszolutizmus kora, majd a kiegyezés (1867) nem teremtett lehetőséget a magyar társadalom szá­mára, hogy politikai társadalommá vál­jék, vagyis, hogy szabadon rendelkez­zék saját sorsa fölött, így politikai szubjektumként a politikai nemzet fik­ciója, hamis képe helyettesítődik be. „Mivel az állandó és kegyetlen, az egy­szerű túlélésért vívott önvédelmi harc során a valódi nemzet helyén mindig a fiktív politikai nemzet szerepelt — a valódi nemzet hatásterülete, terjesz­kedési ereje gyöngült... Valószínűleg Wesselényi radikális reformpártjának (a XIX. század harmincas éveiben) si­kerülhetett volna nem csak a magyar tömegeket, de az archaikus módon, a politikumon teljesen kívül élő erdélyi románokat is a politikai társadalomba integrálni, így a liberalizmus retortái­­ban a románok azonosulhattak, volna a magyarokkal, legalább szociális érte­lemben. Ehhez azonban a hatalmi és politikai viszonyok gyökeres megváltoz­tatása lett volna szükséges a kiegyezés után. Nem történt meg ... A politikai nemzet fikciója két sú­lyos következményt vont maga után. Egyrészt az alsó régiókból a néptöme­gek nem indulhattak meg a polgároso­dás útján, az asszimilálódni nem akaró románokat és szlovákokat pedig teljes antagonizmusba helyezte a magyarság­gal szemben. Másrészt az asszimilációt elfogadók számára a polgárosodás le­hetősége helyett a kasztrendszer kor­látjait emelte fel — ez súlyos ellenér­zéseket és társadalmi rendellenessége­ket gerjesztett.“ Molnár Gusztáv tehát egyáltalán nem maradt adós az Eminescu-féle naciona­lizmus „saját oldali“ magyarázatával. A fájdalmas „demisztifikáció“ további alátámasztása érdekében a jelenkori román gondolkodókra is hivatkozott, „a román szellem különleges teljesít­ményeire“. Például Virgil Nemoianu professzor témája kifejezetten az „El­szakadás az Eminescu-kultusztól“. Ne­moianu az aki megállapítja, hogy a romániai politikai élet visszatalálása Európához, saját európai hagyományai­hoz csak az Eminescu-modellel történő szakítás útján történhet meg. „Termé­szetesen nem arról van szó, hogy Emi­­nescuval, mint szellemi modellel kell­jen szakítani, ez kilátástalan lenne, hi­szen ő a nemzet legautentikusabb köl­tőgéniusza. De az­­ideológussal, a tár­sadalombölcsész gondolataival nem le­het elkerülni a szakítást.“ Ion Negoiţescu még tovább megy. Ő azt állítja, hogy a modell folytatóival is szakítani kell. „Nem akarok neveket sorolni — jelezte Molnár Gusztáv — de a román szellemi élet legnagyobb alakjairól van szó. Negoiţescu szerint azonban csak így van esélye arra, hogy a román szellemi élet újra felfedezze a 48-as nemzedék, a «pasoptiszták» Európához valóban hű hagyományait, a román alkotmányos monarchia poli­tikai örökségét.“ A budapesti tanács­kozás előadója aláhúzta: „A román szellemi elitnek nagyon keserves, de nagyon nemes szerepet kell eljátszani — az önmagával való kegyetlen szem­besülés szerepét.“ A ROMÁN VEZETÉS „SZÜKSÉG­SZERŰ“ NACIONALIZMUSA Pavel Câmpeanu, a Társadalmi Dia­lógus Csoportjának neves képviselője a jelenkori román nacionalizmus (és so­vinizmus!) vizsgálatakor az utóbbi négy évtized Kelet-Európájának politikai e­­lemzéséből indul ki. Szerinte az 1989-es forradalmak úgy tettek pontot (vagy próbáltak pontot tenni) a hosszú kom­munista uralom végére, hogy visszauta­sították a sztálinista társadalmi-gazda­sági modellt, míg a modell saját „ős­hazájában“ is veszélybe került. Ugyan­akkor a szovjet birodalom feloszlóban van és megjelent a szovjet katonai megszállás felszámolásának perspektí­vája. Mindezek a jellegzetességek úgy jelennek meg, mint a második világ­háború második befejezése: a szovjet csapatok visszavonása egyenértékű a háborúban szerzett katonai győzelem politikai területen való elvesztésével. A fenti jellegzetességeket elismerve azt is látnunk kell, hogy az 1989-es forradalmak társadalmi és nemzeti jel­legűek a függetlenségért vívott harcok a sztálinista társadalmi-gazdasági mo­dellel és a szovjet megszállással szem­ben. „Ha az utóbbi negyven esztendőt vizsgáljuk — folytatta Pavel Câmpea­nu — az említett modell és a megszál­lás ténye ellen párhuzamosan alakult ki az­­ellenállási mozgalom. Itt válik nyilvánvalóvá Románia különleges helyzete. Míg Magyarországon az 1956 előtt és után is létező szovjet megszál­lás ellenére is kialakul a szembehe­­lyezkedés a kommunista normákkal, addig Romániában (bár 1958-tól nem tartózkodtak itt szovjet csapatok), a mo­dell elültetése tovább folyik . .­. A viszonylagos román függetlenség­gel kapcsolatban létezhetnek pro- és kontraérvek. Mellette szól például a KGST-integrációt célzó Hruscsov-féle terv megvétózása, vagy az, hogy a ro­mán csapatok nem vonultak be 1968 nyarán Csehszlovákiába. Az is igaz vi­szont, hogy Ceauşescu elismerte Moldá­via végleges csatlakozását a Szovjet­unióhoz. „Ha elfogadjuk, hogy Románia «él­vezte» a nemzeti függetlenséget ebben a korszakban, akkor örökségünk innen két, a környező országoktól eltérő as­pektusban nyilvánul meg. Egyrészt a tény, hogy örököltük ezt a független­séget, megfosztja Romániát a forrada­lom utáni szovjet csapatkivonások elég­tételétől. Másrészt örököltük a függet­lenség társadalmi és nemzeti katasztró­fát kiváltó hatását is. Bennünket az utóbbi negyedszázad kigyógyított a nemzeti függetlenség bűvöletéből.“ Talán a győzelmes függetlenségi harc élményének a hiányát pótolná a je­lenlegi kormány a nacionalizmus és a sovinizmus feltámasztásával? Pavel Câmpeanu egyszerűen úgy magyarázza a hatalomnak e magatartását, hogy sa­ját „törékenységén“ próbál ilyen módszerekkel segíteni a kormány. A nacionalizmus külpolitikai furcsa­ságaként említette az előadó, hogy a mai román vezetés mily felemásan vi­szonyul a keleti és a nyugati határok­hoz. Nem utasíthatja el ugyanis Besz­­szarábia befogadását (legalább elméleti síkon), viszont a magyar határon ki­zárja a revíziót. A kormány egyálta­lán nem zárkózik el a legismertebb so­­vén szervezet, a Vatra Românească koncepciójától, miszerint Románia első számú problémája: az ellenállás a Ma­gyar­ország által Erdély visszaszerzé­séért készülő támadással szemben. Pavel Câmpeanu arra is felhívta a figyelmet, hogy az Európa Tanács szám II. évfolyam, 11. szám

Next