Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)
1991-03-14 / 11. szám
mára készített jelentések körüli bonyodalmakat miként próbálja aromán vezetés — ugyancsak nacionalista módon — saját javára megoldani. A józannak számítható „marosvásárhelyi“ jelentés nem mutatja ki bűnösöknek a magyarokat — míg a júniusi eseményekről szóló ellenzéki értékelés Iliescu elnökre hárítja a felelősség javát. Így a varrás tiltakozási mozgalom a vásárhelyi jelentés szerzői ellen tulajdonképpen megpróbálja elterelni a figyelmet az elnöki „ballépésekről“. Szilágyi N. Sándor mondta az egyik vita során, hogy „a probléma megoldására tett kísérlet beépülhet a problémába.“ Bár e megjegyzése nem Pavel Câmpeanu előadásával kapcsolatban hangzott el, az ő esetében is feltételezhetjük — anélkül, hogy tippet szállítanánk a szélsőségeseknek — egy lehetséges vád megjelenését, miszerint „román szociológus destabilizációs, a román kormány tekintélyét aláásó kísérleteket hajtott végre a magyar fővárosban“. (Így járulhat hozzá a nacionalizmus leleplezésére tett kísérlet a nacionalista hullám növekedéséhez.) A magunk részéről azonban csak csodálni tudjuk Pavel Câmpeanu bátor következetességét a sovén gyűlölködés eredetének és belső mechanizmusának feltárásában, a nemzeti Állam bűvölete Tóth Sándort nem fenyegethetik ilyen veszélyek. Egyrészt azért mert már nem Romániában él (nyugdíjba vonulása előtt Kolozsváron volt egyetemi tanár), másrészt pedig a két világháború közötti román nacionalizmus leleplezése talán nem számít a hazai szélsőségesek szemében akkora bűnnek. Ez azonban nem csökkenti érdemeit: szinte megrázó volt, ahogy az 1918 utáni „belső gyarmatosítás“ pusztító következményeit megjelenítette a szimpózium hallgatósága előtt. Előadásának első részében a román nemzeti állam eszméjének kiszélesítését elemezte az 1920 után az újonnan szerzett területekre. A román „regáti“ (a régi királyságból származó) politikai elit számára ez nyilvánvaló szükségszerűségként jelentkezett, holott még a gyulafehérvári egyesülési dokumentum is kihangsúlyozta az erős helyi önkormányzatok alternatíváját. A döntés azban azoknak a kezéber volt, akik a régi oligarchikus rendszerben szerezték kormányzási tapasztalataikat. „Mintha az állam a nemzet állama lenne és nem az egész népé.“ A lakosság (akár népnek, akár nemzetnek nevezzük) a központi hatalomnak alávetett mostoha periféria szerepére kárhoztatott — mindig a feje fölött döntöttek. Tulajdonképpen a hatalom jellege nem változott az első világháború előtti kis Romániához képest, de ez, az ottani aránylag homogén nemzeti összetétel mellett nem volt annyira szembetűnő. Nagy Románia lakosságának egyharmada azonban nem volt román (egyes helyeken a kisebbség alkotta a populáció felét, máshol pedig a románok csak 15—30 százalékot tettek ki). E realitásra fittyet hányva, az 1923-as alkotmány szentesíti az egységesnemzeti állam fogalmát, és így törvényessé válik a folyamatos elrománosítás gyakorlata. Az „ellenálló“ (identitását megőrizni szándékozó) kisebbségekkel szemben a „ki kicsodát győz le“ törvényét alkalmazzák, miközben Európa már túllépett a törzsi állapotokon. A (főleg) erdélyi változásokat Tóth Sándor a személyi tragédiákban is nyomon kísérte. A kisebbségi állampolgárt vezetői tisztségek betöltésére alkalmatlannak ítélték. A nem románokat kizárták az államigazgatás, a vasút, a bankvilág irányító csoportjaiból. A diszkrimináció miatt a főtéri kereskedő kénytelen volt a román „csendestárs“ után nézni, ha elég ügyesnek bizonyult, a következő fordulóban már mint a cég kizárólagos tulajdonosa szerepelhetett. A román elem ilyenfajta térhódítására megszületett a hivatalos elmélet is. Eszerint: 1) Egy évszázadokon keresztül elnyomott tehetséges nép honfoglalása történik. 2) Történelmi igazságszolgáltatás szemtanúi vagyunk. 3) A nemzetfenntartó román középosztály kiépüléséről és megszilárdulásáról van szó. A gyakorlatban ez a protekcionizmus és a kontraszelekció győzelmét jelentette, és a kisebbség fokozott deklasszálódásán túl súlyosan károsította az ún. haszonélvezőket is. Egy egészséges társadalomnak létfeltétele az, hogy megfelelő emberek kerüljenek a megfelelő helyekre. Az „új honfoglalás körülményei között azonban nem a kompetencia, hanem a nemzeti állam iránti hűség és megbízhatóság alapján „ítélték“ oda a vezetői tisztségeket — páldául — az államigazgatásban: a kontárok és a törtetők érvényesülhettek. Ilyesmi előfordul másutt is, de a hatásosan működő demokráciában számítani lehet a közerkölcs kiszűrő hatására. A régi kis Romániából viszont nem demokratikus, hanem fanarióta hagyományok „települtek át“ az újonnan megszerzett területekre, a Caragiale által oly maróan kigúnyolt balkáni szellem, melynek alkalmazása a „regátban“ a világháború előtt még „szemérmes cinizmussal“ történt. A „szabálytalan előzés“ az új területeken, a szent nemzeti cél miatt megengedett; a születési előjog hazafias helytállássá nemesedett át. Az eredmény — Tóth Sándor demonstrációja világosan kimutatta — kettős csőd volt. Egyrészt megfosztotta az így felülre kerülő románokat a versenytől, az érvényesülés természetes közegétől; nem alakították ki magukban a polgári erényeket, alpolgárokká A forradalom kitörése Pesten március 15-én. Az ifjú forradalmárok lefoglalják a Landerer és Heckenast nyomdát váltak, akik irtóztak minden versenyhelyzettől (hiszen a nemzeti állam alkotmányos politikája biztosította számukra az előnyöket). A polgárságot csak igényeikben képviselték, képtelenekké váltak annak egyéb funkcióit is betölteni. Ez a politika tehát a románság történelmi esélyeit rontotta — nacionalistának nevezhető ugyan, de nemzetinek semmiképpen sem. A másik „eredmény“ a köztisztviselői erények megromlása, az egész közigazgatás korrumpálódása volt. A „regétből“ beözönlő funkcióvadászok egész más erkölcsöket vezettek be a meghódított hivatalokba, mint amilyenek ott azelőtt szokásosak voltak. Becsületes, megvesztegethetetlen tisztviselőnek lenni, lassanként valóságos devianciának számított. Az erdélyi románság eleinte értetlenül, sőt, ellenérzésekkel figyelte az új morál hordozóit, de később a gyors meggazdagodás perspektívája meggyőzte őket, hogy félretéve a finnyáskodást, magukévá tegyék e módszereket. Valószínű, hogy az olvasóban is él a meggyőződés, hogy a kontraszelekció és a protekcionizmus fellendülésének nemzeti motívumokkal díszített forgatókönyve nem zárult be a második világháború előtti időszakban, hanem — bár Tóth Sándor előadása ezzel már nem foglalkozott — a szocializmus évtizedeiben tovább pergett a film. Mint ahogy a nacionalizmus más megnyilvánulásaival is — a budapesti tanácskozás újra bebizonyította — meg kell tanulnunk szembenézni. NEUMANN OTTO (Folytatás a 3. oldalról) Én azt hiszem, az EME akkor jár el helyesen, ha megteremti a lehetőségét az anyanyelvű tudományos közlésnek, aztán rábízza a szerzőkre, hogy közülük ki az, aki ezzel a lehetőséggel élni akar. Aki pedig nem, annak ma már nagyobb lehetősége van arra is, hogy tudományos eredményeit nem csak románul (esetleg, hogy elfogadják, társszerzőket verbuválva maga mellé), hanem valamelyik világnyelven közölhesse. — De milyen konkrét elképzelések vannak az EME kiadói tevékenységére akkor, amikor a hagyományos nagy kiadók is áthidalhatatlan nehézségekkel küzdenek a nyomdaipar ismert lerobbanása okán? — Konkrét elképzeléseink épp ebből a helyzetből indulnak ki. Ma már világos (ezt az 1990-es év egész sor romániai magyar lapjának és folyóiratának szomorú sorsa bizonyítja), hogy bármilyen könyv- vagy lapkiadás kulcsa a nyomdákban van. Itt kezdtük tehát és találtunk egy nyomdát, amely ugyan csak fűzött könyveket tud előállítani, s azokat is — kötészeti lehetőségek híján — maximálisan 80—100 lap terjedelemben, de vállalta, hogy rendelkezésünkre áll. Az EME hagyományos kiadványtípusai közül tehát ki kellett keresnünk azt, amely ehhez a lehetőséghez illik. így döntöttünk affelől, hogy útjára indítjuk az Erdélyi Tudományos Füzeteket, amely 1947-ben a 202. füzettel szűnt meg, s amelyben kisebb önálló tanulmányok jelenhetnének meg. Újításunk a hagyományhoz képest csak annyi, hogy két vonulatát tervezzük a sorozatnak: egyet a társadalomtudományok számára és egyet a természettudományok és az alkalmazott tudományok számára. Ezzel is hangsúlyozni szeretnék azt, hogy ma, amikor a természettudományos és műszaki haladás korát éljük — de amikor, sajnos, épp az ezeken a területeken való magyar tudományművelésnek nálunk olyan szerények az eredményei — ezeket a területeket kiemelten kívánjuk kezelni. — Hogyan működik majd a gyakorlatban ezeknek az EME-kiadványoknak a sajtó alá rendezése? Ki vagy kik végzik ezt a munkát? — Az EME választmánya kiadványainak szerkesztőbizottságába hármunkat nevezett ki: Benkő Samut, Faragó Józsefet és engem. Rajtunk kívül minden szakosztálynak van a szerkesztőbizottságban egy-egy képviselője: a matematika-természettudományi szakosztályé Nagy Tóth Ferenc, a jogi közgazdaság és társadalomtudományi szakosztályé Mocsy László, a műszaki tudományok szakosztályáé Jodál Endre, az orvostudományi szakosztályé dr. Dóczy Pál, a bölcselet, nyelv és történettudományi szakosztályé Wolf Rudolf. Mivel az alapszabályok szerint a tudományos munka az EME kereteiben a szakosztályokban folyik, az egyes szakosztályok említett képviselőihez kell a kéziratokat és javaslatokat beküldeni, ők véleményeztetik a szakbizottság keretében, s amikor a szöveg tartalmilag (tudományos megbízhatóság és érték szempontjából) véglegesnek tekinthető, akkor kerül az egyesületi szerkesztőbizottság kezébe, amelynek dolga — a sorozatok és folyóiratok (majd később az évkönyvek és önálló kiadványok) tervezése, összehangolása mellett — a nyomdai előkészítés és kivitelezés. Ilyenformán biztosítható — még a megjelenés előtt — a kiadásra kerülő művek, írások szakmai nyilvánossága és a megjelenés zökkenőinek kiküszöbölése is. Korábban említette, hogy a romániai magyar sajtó egy részének az 1990-es évben szomorú sors jutott. Az EME kiadói tevékenysége tekintetében nem fél ettől? Van-e anyagi háttere ennek a vállalkozásnak, amelyre támaszkodva elkerüli sok hazai magyar laptárs és a romániai könyvkiadás egészének sorsát?• A kérdés teljesen jogos. Azonban az 1990-re vonatkozó ismereteim szerint jónéhány lapunk szomorú sorsában az is közrejátszott, hogy nem tudott olyan sajátosat nyújtani, amivel nagyobb számú olvasót vonzhatott volna magához. A több mint 130 lap és folyóirat között, amelyek az 1989-es események óta itt nálunk magyarul megjelentek, jónéhánynak nem sikerült a saját arculatát kialakítania. Az EME fentebb említett kiadványai esetében ez nem áll fenn. Nyilván további (még előttünk álló) feladat megtalálni az összehangolódás módozatait, például a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekkel. De a Korunk, A Hét vagy a Tett esetében azért nem tehető fel a „konkurrencia“ kérdése, mert az EME kiadványaiban és folyóirataiban kimondottan tudományos habitusú írásokat akarunk közölni. A gond inkább az lesz, hogy bizonyos területeken az ilyen hozzáállástól leszoktatott szerzőket megnyerjük. Mert talán bizonygatni sem kell, hogy bárki egészen másként írja meg ugyanazt a témát például egy napilap vagy másképpen a Helikon, a Kelet-Nyugat és ismét másképpen egy tudományos folyóirat számára. Nos, ennek a másképpen való megközelítésnek — én bízom benne — meglesz a maga szakközönsége, itthon és külföldön. A kérdésben volt egy pont az anyagi háttérrel kapcsolatban is. Sajnos, ebből a szempontból a mai EME sehol sincs az 1947 előtti EME-hez képest. Akkor voltak jelentős alapítványok, amelyek odalettek. Vltak a Múzeum-Egyesületnek vagyonokat érő gyűjteményei, amelyek megszüntetése után az állam tulajdonába mentek át. Voltak ingatlanai, amelyeknek jövedelme a tudományművelés támogatására rendelkezésre állott. Ezek sincsenek sehol. Tehát mindannyi minden más téren — itt is a magunk erejére, tagjaink, a romániai magyarság erejére kell támaszkodnunk. Arra a romániai magyarságéra, amelyet — az ország egész lakosságával együtt — nyomasztóan érint a pénz rohamos értéktelenedése, a drágulás, a gazdasági helyzet kiúttalansága. Terveink azonban hosszú távúak, s ha ma — akármilyen szerény, sőt szegényes körülmények között — nem kezdjük el, a legfontosabbtól fosztjuk meg magunkat és egymást: a reménységtől. 1989 decemberének mámoros napjai elmúltak. Szívós, kis léptekkel haladni tudó és a naponkénti kis lépteknek is örvendeni tudó társakat keresünk arra, hogy azok számára, akik ma esetleg még csak az ábécével és az egyszereggyel vesződnek, lerakhassuk az alapokat a valamikori tudományos munka kedvező feltételei számára. Ehhez kérjük mindenkitől a segítséget (erkölcsiekben, szellemiekben és anyagiakban egyaránt), s a türelmes korabeli rajz a nemzeti összefogásról lg&twh. 13