Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)

1991-03-14 / 11. szám

mára készített jelentések körüli bonyo­­dalmakat miként próbálja a­­román ve­zetés — ugyancsak nacionalista mó­don — saját javára megoldani. A jó­zannak számítható „marosvásárhelyi“ jelentés nem mutatja ki bűnösöknek a magyarokat — míg a júniusi esemé­nyekről szóló ellenzéki értékelés Ilies­cu elnökre hárítja a felelősség javát. Így a varrás tiltakozási mozgalom a vá­sárhelyi jelentés szerzői ellen tulajdon­képpen megpróbálja elterelni a figyel­met az elnöki „ballépésekről“. Szilágyi N. Sándor mondta az egyik vita során, hogy „a probléma megol­dására tett kísérlet beépülhet a prob­lémába.“ Bár e megjegyzése nem Pavel Câmpeanu előadásával kapcsolatban hangzott el, az ő esetében is feltéte­lezhetjük — anélkül, hogy tippet szál­lítanánk a szélsőségeseknek — egy le­hetséges vád megjelenését, miszerint „román szociológus destabilizációs, a román kormány tekintélyét aláásó kí­sérleteket hajtott végre a magyar fő­városban“. (Így járulhat hozzá a na­cionalizmus leleplezésére tett kísérlet a nacionalista hullám növekedéséhez.) A magunk részéről azonban csak csodálni tudjuk Pavel Câmpeanu bátor követ­kezetességét a sovén gyűlölködés ere­detének és belső mechanizmusának fel­tárásában, a nemzeti Állam bűvölete Tóth Sándort nem fenyegethetik ilyen veszélyek. Egyrészt azért mert már nem Romániában él (nyugdíjba vonu­lása előtt Kolozsváron volt egyetemi tanár), másrészt pedig a két világhá­ború közötti román nacionalizmus le­leplezése talán nem számít a hazai szélsőségesek szemében akkora bűnnek. Ez azonban nem csökkenti érdemeit: szinte megrázó volt, ahogy az 1918 utá­ni „belső gyarmatosítás“ pusztító kö­vetkezményeit megjelenítette a szim­pózium hallgatósága előtt. Előadásának első részében a román nemzeti állam eszméjének kiszélesíté­sét elemezte az 1920 után az újonnan szerzett területekre. A román „regáti“ (a régi királyságból származó) politikai elit számára ez nyilvánvaló szükség­szerűségként jelentkezett, holott még a gyulafehérvári egyesülési dokumentum is kihangsúlyozta az erős helyi önkor­mányzatok alternatíváját. A döntés a­­z­­ban azoknak a kezéber­ volt, akik a régi oligarchikus rendszerben szerez­ték kormányzási tapasztalataikat. „Mintha az állam a nemzet állama len­ne és nem az egész népé.“ A lakos­ság (akár népnek, akár nemzetnek ne­vezzük) a központi hatalomnak aláve­tett mostoha periféria szerepére kár­hoztatott — mindig a feje fölött dön­töttek. Tulajdonképpen a hatalom jellege nem változott az első világháború előt­ti kis Romániához képest, de ez, az ot­tani aránylag homogén nemzeti össze­tétel mellett nem volt annyira szem­betűnő. Nagy Románia lakosságának egyharmada azonban nem volt román (egyes helyeken a kisebbség alkotta a populáció felét, máshol pedig a romá­nok csak 15—30 százalékot tettek ki). E realitásra fittyet hányva, az 1923-as alkotmány szentesíti az egységes­­nem­zeti állam fogalmát, és így törvényes­sé válik a folyamatos elrománosítás gyakorlata. Az „ellenálló“ (identitását megőrizni szándékozó) kisebbségekkel szemben a „ki kicsodát győz le“ törvé­nyét alkalmazzák, miközben Európa már túllépett a törzsi állapotokon. A (főleg) erdélyi változásokat Tóth Sándor a személyi tragédiákban is nyo­mon kísérte. A kisebbségi állampolgárt vezetői tisztségek betöltésére alkalmat­lannak ítélték. A nem románokat ki­zárták az államigazgatás, a vasút, a bankvilág irányító csoportjaiból. A diszkrimináció miatt a főtéri kereskedő kénytelen volt a román „csendestárs“ után nézni, ha elég ügyesnek bizonyult, a következő fordulóban már mint a cég kizárólagos tulajdonosa szerepel­hetett. A román elem ilyenfajta térhódítá­sára megszületett a hivatalos elmélet is. Eszerint: 1) Egy évszázadokon keresztül elnyo­mott tehetséges nép honfoglalása tör­ténik. 2) Történelmi igazságszolgáltatás szemtanúi vagyunk. 3) A nemzetfenntartó román közép­osztály kiépüléséről és megszilárdulásá­ról van szó. A gyakorlatban ez a protekcionizmus és a kontraszelekció győzelmét jelen­tette, és a kisebbség fokozott deklasszá­­lódásán túl súlyosan károsította az ún. haszonélvezőket is. Egy egészséges tár­sadalomnak létfeltétele az, hogy meg­felelő emberek kerüljenek a megfelelő helyekre. Az „új honfoglalás körülmé­ny­ei között azonban nem a kompeten­cia, hanem a nemzeti állam iránti hű­ség és megbízhatóság alapján „ítélték“ oda a vezetői tisztségeket — páldául — az államigazgatásban: a kontárok és a törtetők érvényesülhettek. Ilyesmi előfordul másutt is, de a hatásosan mű­ködő demokráciában számítani lehet a közerkölcs kiszűrő hatására. A régi kis Romániából viszont nem demokratikus, hanem fanarióta hagyományok „tele­pültek át“ az újonnan megszerzett te­rületekre, a Caragiale által oly maróan kigúnyolt balkáni szellem, melynek al­kalmazása a „regátban“ a világháború előtt még „szemérmes cinizmussal“ tör­tént. A „szabálytalan előzés“ az új te­rületeken, a szent nemzeti cél miatt megengedett; a születési előjog hazafias helytállássá nemesedett át. Az eredmény — Tóth Sándor de­monstrációja világosan kimutatta — kettős csőd volt. Egyrészt megfosztotta az így felülre kerülő románokat a ver­senytől, az érvényesülés természetes közegétől; nem alakították ki maguk­ban a polgári erényeket, alpolgárokká A forradalom kitörése Pesten március 15-én. Az ifjú forradalmárok lefoglalják a Landerer és Heckenast nyomdát váltak, akik irtóztak minden verseny­helyzettől (hiszen a nemzeti állam al­kotmányos politikája biztosította szá­mukra az előnyöket). A polgárságot csak igényeikben képviselték, képtele­nekké váltak annak egyéb funkcióit is betölteni. Ez a politika tehát a román­ság történelmi esélyeit rontotta — na­cionalistának nevezhető ugyan, de nem­zetinek semmiképpen sem. A másik „eredmény“ a köztisztviselői erények megromlása, az egész közigaz­gatás korrumpálódása volt. A „regét­ből“ beözönlő funkcióvadászok egész más erkölcsöket vezettek be a meghó­dított hivatalokba, mint amilyenek ott azelőtt szokásosak voltak. Becsületes, megvesztegethetetlen tisztviselőnek len­ni, lassanként valóságos devianciának számított. Az erdélyi románság eleinte értetlenül, sőt, ellenérzésekkel figyelte az új morál hordozóit, de később a gyors meggazdagodás perspektívája meggyőzte őket, hogy félretéve a fin­­­nyáskodást, magukévá tegyék e mód­szereket. Valószínű, hogy az olvasóban is él a meggyőződés, hogy a kontraszelekció és a protekcionizmus fellendülésének nemzeti motívumokkal díszített forgató­­könyve nem zárult be a második vi­lágháború előtti időszakban, hanem — bár Tóth Sándor előadása ezzel már nem foglalkozott — a szocializmus év­tizedeiben tovább pergett a film. Mint ahogy a nacionalizmus más megnyil­vánulásaival is — a budapesti tanács­kozás újra bebizonyította — meg kell tanulnunk szembenézni. NEUMANN OTTO (Folytatás a 3. oldalról) Én azt hiszem, az EME akkor jár el helyesen, ha megteremti a lehető­ségét az anyanyelvű tudományos köz­lésnek, aztán rábízza a szerzőkre, hogy közülük ki az, aki ezzel a lehe­tőséggel élni akar. Aki pedig nem, annak ma már nagyobb lehetősége van arra is, hogy tudományos ered­ményeit nem csak románul (esetleg, hogy elfogadják, társszerzőket verbu­válva maga mellé), hanem valamelyik világnyelven közölhesse. — De milyen konkrét elképzelések vannak az EME kiadói tevékenységére akkor, amikor a hagyományos nagy ki­adók is áthidalhatatlan nehézségekkel küzdenek a nyomdaipar ismert lerob­­banása okán? — K­onkrét elképzeléseink épp eb­ből a helyzetből indulnak ki. Ma már világos (ezt az 1990-es év egész sor romániai magyar lapjának és fo­lyóiratának szomorú sorsa bizonyít­ja), hogy bármilyen könyv- vagy lap­kiadás kulcsa a nyomdákban van. Itt kezdtük tehát és találtunk egy nyom­dát, amely­ ugyan csak fűzött könyve­ket tud előállítani, s azokat is — kö­tészeti lehetőségek híján — maxi­málisan 80—100 lap terjedelemben, de vállalta, hogy rendelkezésünkre áll. Az EME hagyományos kiadvány­típusai közül tehát ki kellett keres­nünk azt, amely ehhez a lehetőség­hez illik. így döntöttünk affelől, hogy útjára indítjuk az Erdélyi Tudomá­nyos Füzeteket, amely 1947-ben a 202. füzettel szűnt meg, s amely­ben kisebb önálló tanulmányok je­lenhetnének meg. Újításunk a hagyo­mányhoz képest csak annyi, hogy két vonulatát tervezzük a sorozatnak: e­­gyet a társadalomtudományok számá­ra és egyet a természettudományok és az alkalmazott tudományok számára. Ezzel is hangsúlyozni szeretnék azt, hogy ma, amikor a természettudomá­nyos és műszaki haladás korát éljük — de amikor, sajnos, épp az ezeken a területeken való magyar tudomány­művelésnek nálunk olyan szerények az eredményei — ezeket a területe­ket kiemelten kívánjuk kezelni. — Hogyan működik majd a gyakor­latban ezeknek az EME-kiadványok­­nak a sajtó alá rendezése? Ki vagy kik végzik ezt a munkát? — Az EME választmánya kiadvá­nyainak szerkesztőbizottságába hár­munkat nevezett ki: Benkő Samut, Faragó Józsefet és engem. Rajtunk kívül minden szakosztálynak van a szerkesztőbizottságban egy-egy kép­viselője: a matematika-természet­tudományi szakosztályé Nagy Tóth Ferenc, a jogi közgazdaság és társa­dalomtudományi szakosztályé Mocsy László, a műszaki tudományok szak­osztályáé Jodál Endre, az orvostudo­mányi szakosztályé dr. Dóczy Pál, a bölcselet, nyelv és történettudományi szakosztályé Wolf Rudolf. Mivel az alapszabályok szerint a tudományos munka az EME kereteiben a szakosz­tályokban folyik, az egyes szakosztá­lyok említett képviselőihez kell a kéz­iratokat és javaslatokat beküldeni, ők véleményeztetik a szakbizottság ke­retében, s amikor a szöveg tartalmi­lag (tudományos megbízhatóság és ér­ték szempontjából) véglegesnek te­kinthető, akkor kerül az egyesületi szerkesztőbizottság kezébe, amelynek dolga — a sorozatok és folyóiratok (majd később az évkönyvek és önálló kiadványok) tervezése, összehangolá­sa mellett — a nyomdai előkészítés és kivitelezés. Ilyenformán biztosít­ható — még a megjelenés előtt — a kiadásra kerülő művek, írások szak­mai nyilvánossága és a megjelenés zökkenőinek kiküszöbölése is.­­­ Korábban említette, hogy a ro­mániai magyar sajtó egy részének az 1990-es évben szomorú sors jutott. Az EME kiadói tevékenysége tekintetében nem fél ettől? Van-e anyagi háttere ennek a vállalkozásnak, amelyre tá­maszkodva elkerüli sok hazai magyar laptárs és a romániai könyvkiadás egészének sorsát?­­• A kérdés teljesen jogos. Azon­ban az 1990-re vonatkozó ismereteim szerint jónéhány lapunk szomorú sor­sában az is közrejátszott, hogy nem tudott olyan sajátosat nyújtani, ami­vel nagyobb számú olvasót vonzha­tott volna magához. A több mint 130 lap és folyóirat között, amelyek az 1989-es események óta itt nálunk ma­gyarul megjelentek, jónéhánynak nem sikerült a saját arculatát kialakítania. Az EME fentebb említett kiadványai esetében ez nem áll fenn. Nyilván to­vábbi (még előttünk álló) feladat megtalálni az összehangolódás módo­zatait, például a Nyelv- és Irodalom­tudományi Közleményekkel. De a Korunk, A Hét vagy a Tett esetében azért nem tehető fel a „konkurren­­cia“ kérdése, mert az EME kiadvá­nyaiban és folyóirataiban kimondot­tan tudományos habitusú írásokat a­­karunk közölni. A gond inkább az lesz, hogy bizonyos területeken az ilyen hozzáállástól leszoktatott szerző­ket megnyerjük. Mert talán bizony­gatni sem kell, hogy bárki egészen másként írja meg ugyanazt a témát például egy napilap vagy másképpen a Helikon, a Kelet-Nyugat és ismét másképpen egy tudományos folyóirat számára. Nos, ennek a másképpen való megközelítésnek — én bízom benne — meglesz a maga szakközön­sége, itthon és külföldön. A kérdésben volt egy pont az anya­gi háttérrel kapcsolatban is. Sajnos, ebből a szempontból a mai EME se­hol sincs az 1947 előtti EME-hez ké­pest. Akkor voltak jelentős alapítvá­nyok, amelyek odalettek. V­­ltak a Múzeum-Egyesületnek vagyonokat érő gyűjteményei, amelyek megszüntetése után az állam tulajdonába mentek át. Voltak ingatlanai, amelyeknek jöve­delme a tudományművelés támogatá­sára rendelkezésre állott. Ezek sin­csenek sehol. Tehát mind­annyi min­den más téren — itt is a magunk erejére, tagjaink, a romániai magyar­ság erejére kell támaszkodnunk. Ar­ra a romániai magyarságéra, amelyet — az ország egész lakosságával e­­gyütt — nyomasztóan érint a pénz rohamos értéktelenedése, a drágulás, a gazdasági helyzet kiúttalansága. Terveink azonban hosszú távúak, s ha ma — akármilyen szerény, sőt szegényes körülmények között — nem kezdjük el, a legfontosabbtól fosztjuk meg magunkat és egymást: a remény­ségtől. 1989 decemberének mámoros napjai elmúltak. Szívós, kis léptek­kel haladni tudó és a naponkénti kis lépteknek is örvendeni tudó társakat keresünk arra, hogy azok számára, akik ma esetleg még csak az ábécé­vel és az egyszereggyel vesződnek, lerakhassuk az alapokat a valamikori tudományos munka kedvező feltételei számára. Ehhez kérjük mindenkitől a segít­séget (erkölcsiekben, szellemiekben és anyagiakban egyaránt), s a türel­mes korabeli rajz a nemzeti összefogásról lg&twh. 13

Next