Keleti Ujság, 1943. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1943-01-13 / 9. szám

4 pfakz&nd­r&xa 19 4 3. J AN V­an 13 Lupu elmélete a románok eredetéről­­ u. A Keleti Uíjság tegnapi számában , közöltük Gálai László egyetemi tanár­nak Lupu dr. uj román származási elméletére adott érdekes és értékes kritikai megjegyzéseit, amelyek a „Ki­sebbségi Körlevél“ 19­98 januári szá­mában láttak napvilágot. Az alábbiaknak adjuk a cikk befe­jező részét, amely a legjózanabb tu­­dományos eszközökkel világítja meg Lupu dr. ús mítoszának értékét. De talán, mondhatná valaki, ha nem is volt eredetileg a latinnal azonos a dák nyelv, nem lehetséges-e vágjon annak felté­telezése, hogy Dáciában már a római hódí­tás előtt megindult a romanizáció és a dák nyelv éppen úgy latin szavakkal telítődött, akárcsak sokkal később egy másik illír-trák sarj, az albán? Sajnos e feltevésnek sem látjuk semmi­féle megalapozottságát. Mert bármilyen in­tenzív is lett volna ez az okkupációt meg­­előző állítólagos latin hatás (amely a köz­ismert dák-római ellentétek miatt egyébként kevéssé valószínű!), akkor is e friss jöve­vényszóréteg aligha változtatta volna meg a nyelv egész karakterét. Az albánba hiába került át igen sok latin szó, s hiába özön­lött később számos szláv elem a román nyelvbe, azért még az albán sem lett belső szerkezetében latin s a román nyelv szer­kezete sem szlávosodott el komolyabb mér­tékben. Ha tehát a román nyelv valóban nem a vulgáris latin, hanem a dák folyta­­tója lenne, akkor valószínüleg — az illsz­­trált rokonság révén — erősen hasonlítana az albánhoz, de nem a latinhoz, s alapjában véve olyan elszigetelt, társtalan maradvány lenne, mint a paszk, a hajdan oly elterjedt ibér nyelv kései leszármazottja. S ebben a hipotetikus román nyelvben ősi latin elemek aligha lennének: a dák nyelvnek ugyanis ismerjük egypár elemét (ilyen például a görög átírásiban megmaradt skalmé „kard“, amely az óskandináv szóval látszik egyezni), de állítólagos latin jövevényszavaiból egy sem maradt az utókorra. Az a néhány szó, amelyet feltétlen bizonyossággal dáknak tarthatunk, mindenkor Inkább az albánnal, a balti ny­elvekkel és más indogermán cso­portokkal egyezik, de éppen a latinnal jó­formán soha! A dákok egyik törzsének, a karpok hegyi népének nevét — tőlük eredt a Kárpátok elnevezése is — például a latin nyelv segítségével igazán nem tudjuk meg­fejteni, de lám az albán karpe „szikla“ szó egyszerre a helytes megoldáshoz vezet! S ha az antik Dácia provincia egyik részét „Da­cia Maluensis“-nek nevezték, ezt a kü­önös jelzőt sem a latin­ szókincs világítja meg, hanem az albán mal’ „hegy“ szó, amellyel a lett mala „part" is rokonságot mutat. Eb­ben az esetben figyelembe vehető ugyan a román mai „part" szó is, de erről — alább kifejlődő érveink miatt — egészen bizonyos, hogy az albán-román érintkezésből, tehát egy későbbi fejlődésből származik. Lupu tévelygései a dák nyelvet illetőleg annál érthetetlenebbek, mert éppen legutóbb jelentek meg román részről olyan munkák, amelyek e zavaros kutatásterületen arány­lag könnyű eligazodást biztosítanak. Ha csak Iorgának utolsó nagy szintézisét la­pozta volna fel, ebből is láthatta volna, hogy egy olyan nyelv, ahol a totem­ állatként is használatos „róka“ bassara, a „község“ vagy „vár“ pedig para, dava vagy eseteg buna, semmiképpen sem mondható latinnak. Az sem lett volna meglepő, ha Lupu ismeri A. Rosettinek, a bukaresti egyetem kiváló romanistájának most megjelenő nagy román nyelvtörténetét, amelynek II. kötetében kü­lön fejezet szól ha nem is dák, de — sokkal helyesebben — a trák nyelv egynémely biz­tos nyomáról. Ismét az előbbi eset forog fenn: a trák és dák szavakat és tulajdon­neveket legfeljebb albán elemekkel vethet­jük össze, de semmiesetre sem latin tövek­kel. Dardania balkáni trák provincia nevé­, ben az albán dardhe „körte“ szóval egyező tő rejlik, Dalmatia neve az albán de'.mje , juh“ szóra emlékeztet, s Buzau, romániai folyó és megye nevében talán ugyanaz a trák Byzas személynévvel van dolgunk, amellyel Bizánc nevét is kapcsolatba szok­ták hozni ... Mindez a felvetett nézet igazsága ellen bizonyít, s aligha tévedünk, ha azt tartjuk, hogy Lupu kísérlete a dák-latin nyelvi azo­nosságot illetőleg komoly követőkre sohasem fog találni. Legfeljebb olyanokra, akik mint Lupu, képesek Decebal nevének utó­só szótagjában ugyanazon „phoeniciai“ elemet­ keresni, mint a Fekete-tenger melletti Bal­­cik város nevében ... Ez a kiábrándítóan dilettáns egyeztetés éles világot vet arra a felkészültségre, amel­yet Lupu egy sokágú filológiai és történeti probléma megoldásá­hoz fogott, hiszen ismeretes, hogy D­jebal nevének valószínűleg „dák vezér“ volt a je­lentése, s benne semmi olyan szóelem nem lappang, amit az antik korban tudvalevőleg Dionysopolisnak nevezett Balcik mai nevé­vel hozhatnánk kapcsolatba. Ezen utóbbi el­nevezés ugyanis nyilvánvalóan török ere­detű, vö. oszmánul balegk „agyag, sár, mo­csár, stb.“. Ezek után nem kell talán sok szót vesztegetnünk ama szintén „phoeni­ciai“ Arad névre, amelyet Lupu szintén a maga sajátosan elképzelt Dáciájával hoz kapcsolatba, bár nem mondja meg pontosan, milyen romániai névre gondol. Csak nem Arad, városának nyilván magyar eredetű neve (régen Orod, az úr szóból, vö. uru­­szági ország) jutott az élénk képzeletű szerzőnek eszébe?! Az igazság tehát az, ha a román nyelv egyenesen a dákból származna, akkor semmi­esetre sem lehetne oly mértékben latin jel­legű, ami minek ma és történetének minden fázisában ismerjük. Tény azonban, hogy az ősi román szókincsben szép számmal akad­nak olyan szavak, amelyek nem latin és nem szláv eredetűek, s amelyeknek valóban I köze lehet Délkeleteurópa praelatin népei- I hez. Ezek az u. n. „Balkanwörter“ első-­­­sorban a pásztorkodásra s a szabad termé-­­­szetben való élet mindennapos fogalmaira vonatkoznak, tehát tökéletes összhangban vannak azzal a képpel, amit az ősi román művelődésről más tudományága­k, így a tör­ténelem és a néprajz vázoltak. Ilyen ősi sza­vak — Rosetti, Capidan és más neves ro­mán nyelvészek szerint — a következők: bach „idősebb pásztor, sajttermelő" v. ö. albán bats „älterer Bruder, Cese­le"; balega „trágya“ v. ö. albán bagé­ je „Kuh- und Pferdemist“; barza „gólya“ v. ö. alb. barth „fehér“; basca „gyapjú“ v. ö. albán baské „Fn­ess"; brad „fenyő" v. ö. albán breíh „Tanne“; briu „öv" v. ö. albán bres, brez „Gürtel“; bucurie „öröm" v. ö. albán bukure „szép“; buza „ajak“ v. ö. albán buzé „Lip­pe“; catun „pásztorszállás“ v. ö. albán katunt „Gebiet Stadt, Dorf“; fluer „furulya" v. ö. albán flo(j)ere „Flotte, Pfe'fe“; murg „bar­na" v. ö. albán murk, mu­rgu „dunkel, schwarz, grau“; strunga „karám“ v. ö. al­bán shtrunge „Abteilung de Pferchs, in dem die Ziegen gemolken werden“; tap „bak“ v. ö. albán tsap „Ziegenbock“; tare „ka­rám" v. 8. albán thark „Hürde, Pferch“ és még sok más szó. E jelentős szóanyag, amelyhez még közös kifejezések, közös mondattani sajátságok (hátratett névelő) és közös jelentésfejlődé­­sen keresztülment latin elemek (pl. conven­tual - román cuvânt, a'bán kuvend „szó, beszéd") oly szoros kapcsolatot jelentenek az ősromán és az a'bán nyelv között, hogy e kapcsolatot csakis hosszú és beható érint­kezéssel, sőt együttéléssel lehet magyaráz­nunk. Az egyezések oly természetűek, hogy azokat közös ősi alapból (tehát a balkáni trákból) csak egyes esetekben szabad szár­maztatnunk (ilyen pl. talán a brit, amely­­nek albán megfelelője egy, a románban meg nem lévő képzőt mutat). A felsorolt szavak túlf­yomó része viszont a Balkánon lejátszó­dott albán-román szimbiózisnak ékes bizony­sága s még azt is vallja, hogy a szimbiózis történeti kereteit nem valami gigantikus arányú antik államalakulat,, h­anem a pász­toréletnek sokkal szerényebb adottságai nyújtották. Mivel pedig az ős­románsággal érintkező ősalbánokat feltétlenül a Balkán-félszigetre kell helyeznünk (legújabban G. Stadtm­üller német történész az albán őshazát Albánia északi részére, a Mati-hegységbe helyezte), a közös szókinccsel kapcsolatban mint prae­­latin szubsztrátum természetesen csak a trák nyelvnek­­, Dunától délre élt ágazatai jö­hetnek számításba. Moesusok, odryzek, tri­­ballusok, dardánok nyelve mind adhatott el­vileg­ valamit az öszorztánnak, csak éppen ama dákoké nem, akikre Lupu annyit hi­vatkozik. Hiszen ismeretes — s erre Alfóldi András legutóbb olaszul is megjelent szép tanulmányban utalt — hogy a renitens dá­kokat a rómaiak ,Dácia meghódításakor jó­formán teljesen kiirtották, tehát még ma­gának a maii Erdély területének sem lehe­tett a római hódítás korában dák szub­­sztrátuma. Alföldi András kiváló tanítvá­nya, Herényi András a dáciai személynév­anyag vizsgálata alapján ugyanerre az ered­ményre jutott: ezrekre menő császárkori ró­mai nevek mel­ett alig egy-két tucat itt a bennszülött személynév, s ezek is mind olyan nevek, amelyek nyilvánvalóan a Dunától délre utalnak, tehát viselőik minden bizony­nyal Dáciába költözött dé­l­trákok lehettek. S végül — ismét a sokat hánytorgatott dák nyelvvel kapcsolatban­­— még egy nyelvi bizonyíték: A „borsó" neve románul mazare, régen talán m­azire, ha az arumén madzire bizony­ságát perdöntőnek fogadnék el. E szó nem latin, hanem inkább az ugyancsak „Erbse“ jelentőségű albán modhiqilé szóval mutat le­tagadhatatlan hasonlóságot. Ebben az eset­ben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ismerünk egy hasonló dák növény­nevet is, amely görög átírásban kb. m­idzeia. Ha a román nyelvnek legalább­ nem-latin elemei valóban dák eredetű­ek lennének, ak­kor joggal várhatnók el, hogy e véletlenül fennmaradt dák elnevezés hangalakja a ki­következhető legrégibb román alakkal pon­tosan egyezzék. Amint látjuk, erről szó sem lehet; nemcsak azért, mert az i-e-a voka­­lizmus egészen más, mint a román szó a-i-a vokalizmusa, vagy az albán szó a-u-e hang­zói, hanem azért is, mert a dák szó egészen másfajtájú növényt jelöl („Thymian“ vagyis „kakukfa, démutka"). A józan vizsgálódás fényében tehát nem­csak minden alap kicsúszik •» dák nyelv ős­­latin jellege alól, de még azt sem látjuk bi­zonyítottnak, hogy a románoknak egyálta­lában valami közük lehetne a dákokhoz. Dá­kok a Balkánon nem igen voltak, a román n nyelv pedig feltétlenül a Balkán-félszigeten alakult ki, mégpedig egy olyan időpontban (a III.—VI. században), amikor a dákság már jóformán teljesen eltűnt a történelem színpadáról. A „decebali“ származás tehát megint csak egy olyan felfogáshoz vezet, amely lehet ugyan nemzeti mítosz, de tudo­mányos szempontból — Lupu szavával élve — „fenomen imposibil“, lehetetlen és soha nem is létezett jelenség. A román múlt minden vonatkozása any­­nyira egy aránylag kicsiny és legalább kez­detben fe­tétlenül egységes balkáni élettérre utal, hogy ama felfogás, amelyet a fenteb­biekben vázoltunk, napjainkban már kül­földön is mindjobban utat tör magának. Bi­zonyára Lupu is tudja, hogy éppen az a Stadtm­üller, aki az albán őshazára vonat­kozó kutatásai révén a Balkán történetének egyik legjobb ismerője, nemrégen ismétel­ten az erdélyi román őshaza ellen nyilatko­zott. örömmel látjuk, hogy e felfogás immár érvényesül külföldi publicisztikai jellegű munkákban is, amint azt például H. Schei­­benpflug „Rumänien-Reise“-ja is meggyő­zően bizonyítja. Maguk a románok viszont csak akkor szabadulnának meg az egész tu­dományos életüket behálózó mythomániától, ha végre elfogulatlanul mernék tekinteni népük kialakulásának alaptényeit. A puszta igazság elismerése sohasem lealázó, hanem inkább bo­cs józanságra vall. S végül meg kell jegyeznünk azt is, hogy magyar­ szemmel nézve Lupu elméletét fel­tétlenül rideg elutasítással kell fogadnunk. Nincs miért örvendeznünk: távolról sem tépi el azokat a szálakat, amelyek a román­ságot a latinsághoz fűzik, hanem a nemzeti büszkeség paroxizmusában az ősrománságot, illetve az ennek alapját képező trák-dák népet teszi meg az egész latin nyelv és kul­túra szülőanyjává. Nem jelent haladást az erdé­li kontinuitás megítélésében sem, sőt inkább határozott visszaesést jelez: immár nem 2000, hanem egyenesen 3000 éves konti­nuitással érvel s olyan etnikai fogalmakkal dolgozik, amelyek — mint a Weigand hason­latában szeplő „olaj-folt" — valóban „szét­fo­ynak" Délkeleteurópa minden tája felé. Pozitív mag — mint tanulmányunk beveze­tésében mondottuk —­LUPU elgondolásában mindössze annyi, hogy a román lelkekben is úgy látszik él a kétely: valami nincsen rend­ben a dák-román nemzeti mítosz körül! Hogy aztán ebből a kételyből a románok valaha is el fognak-e jutni a tények őszinte beismeréséig, azt a jövő fejlődése fogja meg­mutatni. GALDI LÁSZLÓ Megér­ceztek a­z u| * r GAZ HOSUGARZOK Szenet és fát takarít meg vele. Tiszta! i T O­lcsói Gazd Óránkénti fogyasztás 12 fillér. Úgy palack, mint városi gázra kapható. UA­­ Gázmüvek propaganda üzlete: Wesselin­gi M.-utca 35. Telel»!?: 31-59. / A Vitézi Rend Zrínyi- csoportja szerdán tartja harmadik nemzetneve­s előadásét Kolozsvár,­­január 12. A Vitézi Rend ko­lozsvári Zrínyi-csoportja január 13-án, dél­után 6 órakor tartja harmadik nemzetne­­velő előadását a piarista gimnázium dísz­termében, melyre felhívja a vitézek, tűzhar­cosok, Nemzetvédelmi Keresztesek, Wesse­lényi Lövész Egyesület és Székely Hadosz­tály Egyesület tagjainak és hozzátartozói­nak figyelmét. A műsort a levente-zenekar nyitánya után dr. Boga Alajos pápai prelá­­tus szavai vezetik be. Papp Jánossy Béla író verseiből ad elő. Előadást dr. Atzél Ede főlövészmester tart „Védekezés a magyarság egysége elleni külső és belső propagandá­val szemben“ címmel, mely után Angyal Nagy Gyulának, a Nemzeti Színház közked­velt énekesének énekszáma következik Jódai Gábor kísérete mellett. Vass Magda saját­­szerzeményű versei után a műsort a levente­zenekar zárja be. Belépés díjtalan. Az ér­deklődő közönséget szívesen látja a Vitézi Rend Zrínyi-csoportja. H I£HT fi Men ezt a lám* *7 H1KURSSEN M ORSZÁG EGÉSZ 4 k­h L, b T1 ff VEVŐK KPfcS KO­UJSAUBAN B ZMNSfcGh olvas*»

Next