Képes 7, 1987. július-szeptember (2. évfolyam, 30-39. szám)

1987-08-01 / 31. szám

É *5!­1 C­ 6 JIMMY VILÁGSZTÁR IS LEHET Amikor a televízióban meg- JL^- hallottam Zámbó Imrét, nem hittem a fülemnek: négy oktávot énekelt egy dalon belül. Létezik ilyen magyar fiú a popszakmában? Meny­nyit panaszkodunk, hogy nincs extraképességű ma­gyar énekesünk. S erre a semmiből feltűnik egy új arc, új hang, akiből — adottságai révén — világ­sztár is lehet. Vad telefonálgatásba kezd­tem. Sikerült kinyomoznom, hogy Jimmy a beceneve és már tárgyalásban áll Wil­pert Imrével — az MHV szerkesztőjével — egy kisle­mez ügyében. Azt is meg­tudtam, hogy Novai Gábor zeneszerző és Horváth Attila szövegíró patronálja az „aranytorkú” énekest. Elő­ször tehát náluk érdeklőd­tem Zámbó Jimmy után. — Egy lokálműsorban lát­tam meg őt — kezdi a tör­ténetet Horváth Attila, a hajdan volt Piramis együt­tes szövegírója. — Tátva ma­radt a szám, és a műsor után rögtön felajánlottam, dol­gozzunk együtt. — Én Horváth Attilánál találkoztam vele — folytat­ja Novai Gábor, aki köztu­dottan támogatja a kezdő tehetségeket. — A zenei pro­ducere lettem, mert azt hi­szem, olyan lehetőség van Jimmy kezében — pontosab­ban a torkában —, amit nem szabad kihagyni. Bí­zom benne, hogy első kis­lemezével nemcsak a hazai, de a külföldi sikerek felé is elindul. Ezek után felfokozott ér­deklődéssel vártam a talál­kozást. Jimmy kisfiús arcával, göndör hajfürtjeivel, élén­ken vibráló tekintetével job­ban hasonlít egy nemrég érettségizett, vakációs diák­ra — pedig már elmúlt 28 éves —, mint a jövő sztár­jára. — Miért hívnak a zené­szek Jimmynek? — Egy évig Amerikában zenéltem egy nagyon jó ze­nekarral, a Black Steellel. Ők neveztek el — mert az Imrét nem tudták kimonda­ni — Jimmynek. — És hogy jöttél rá, hogy tudsz négy oktávot énekel­ni? — Néha négy és felet is tudok, de ezzel nem szoktam kérkedni, mert akkor min­dig elvárnák tőlem. Tizen­egy évig zongoráztam, és először csak a magam szó­rakoztatására énekelgettem, egy dalon belül hol magas, hol mély hangon. Azután egyre növeltem a hangok közötti távolságot, míg vé­gül kijött a négy oktáv. — Találkoztál már ha­sonló adottságú énekessel? — Nem, de erről nem szí­vesen beszélek. Különleges adottságomról én nem tehe­tek. Inkább zeneszerző va­gyok, aki szeret énekelni. A kettőt akarom összehozni, és így megpróbálok betörni az élvonalba. — Miért nem próbáltál szerencsét Amerikában? — Soha nem akartam sztár lenni. Engem csak a zene érdekelt. Boldog vol­tam, hogy vendéglátó-zene­karokban játszhattam ideha­za és külföldön. Ez az isko­la a legjobb annak, aki „csak” zenélni akar. Napon­ta nyolc-tíz órát játszhat­tam. Ebből nagyon sokat ta­nul az ember. Amerikában szerettek is, jó is volt, és még lehetőség is kínálkozott. De a szívem hazahúzott. Hiába, én mindig pesti srác voltam, és az is maradok. — Hogyan kerültél az Újhullám című televíziós műsorba, ahol először lát­­hatott-hallhatott az ország? — Valóban ez volt az el­ső televíziós szereplésem. Amikor hazajöttem, egy lo­kálban dolgoztam, és hamar elterjedt a híre, hogy van egy új hang. Egyre többen érdeklődtek utánam, és a legnagyobb örömömre, es­ténként több neves zenészt fedeztem fel a nézők között. Az egyik este bejött hozzám Feyér Zoltán és felkért, hogy szerepeljek a műsorában. — Feyér, Wilpert, Novai, Horváth — mindahányan jó érzékkel rendelkeznek ahhoz, hogy elindítsanak egy fia­talt a pályán. De bízol-e te is magadban? Mert a teljes sikerhez kevés a vendéglátós ambíció. — Rajtam semmi nem múlik. Én mindent megte­szek, de szeretném, ha nem­csak arról szólna a dolog, hogy ez a fiú négy oktávon tud énekelni. Olyan énekes akarok lenni, aki a szívhez szól. Azért vonzódom annyi­ra a blueszenéhez, mert szerintem ebbe a muzsikába fér a legtöbb érzelem. — Az első kislemezed a boltokban van. Mit vársz et­től? — Nagyon sokat. A vilá­gon minden valamirevaló énekes kislemezzel indult a pályán, itthon pedig min­denki fél tőle. Ha valaki két dalban képes megmutatni, hogy mit tud, milyen zenész, s akkora lesz a sikere, hogy egyből elfogy a lemez, ak­kor minden jöhet. Nagyle­mez, koncert és esetleg kül­földi siker. Az adottsá­gaim? ... Jól beszélek ango­lul, kollégáim szerint nem vagyok rossz zeneszerző. Én feltettem az életemet a ze­nére. — És semmi más nem ér­dekel a világon? — Jaj, dehogynem! Élek­­halok a­­családomért, a két fiamért. — És milyen dalokat hall­hatunk a kislemezeden? — A lemez A oldalán az Ugye nem adod fel című dal hallható, amelyben meg­próbálok hitet tenni a jó ze­ne mellett. A másik oldalon a Füstös éjszakai bluesban négy és fél oktávon éneke­lek. — Ha sikeres lesz a le­mezed, mi a legnagyobb szakmai vágyad? — Közös zenélés, közös éneklés. Úgy szeretném, hogy a zenészek legtöbbje ismét ne csak játssza, ha­nem szeresse is a zenét. Szívesen énekelnék Deák Billél, Varga Miklóssal vagy Demjénnel egy-egy közös dalt. Érdekes vállalkozás len­ne, és valamilyen új úton indulhatnánk el, amely nem­csak a színpadot mozgatná meg, hanem a nézőteret is. Szerintem most az a legfon­tosabb, hogy ismét hitele le­gyen a hazai pop-rock zené­nek. Mit lehet még mondani? A jelek szerint, azt hiszem, tényleg nem rajta múlik a várható siker. Jó lenne, ha egy magyar énekes felkerül­ne a nemzetközi listákra. Biztos, hogy az egész haz­ai élmezőnyre ösztönző hatással lenne. D. T.

Next