Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)

1988-02-06 / 6. szám

léshez: mennyiért öltözik fel egy síugró? — Hát forintban nem tudom megmondani, mert forintáraik nincsenek is ... Körülbelül nyolcezer schillingért. Kell egy pár léc meleg hóra és hideg hóra (a vizes hónak, illetve a porhónak a neve ez a mi szó­­használatunkban). Persze ha valami baj történik, minden versenyen ott a gyári szerviz és azonnal pótolják, ami hiány­zik. — Fischer László hány pár léccel járja a világot? — Egy párral. — Persze, hiszen ha kell, a hó minőségétől függően kap egy másikat. — Nem kapok. Nálunk az a gyakorlat, hogy ha adnak újat, akkor a régit továbbadjuk egy másik versenyzőnek, akinek nincs szerződése a gyárral. A síugrásban kulcskérdés, hogy a lécet a versenyző súlya szerint válasszák meg. Mi viszont nem tesztelhetjük a léceket, azzal versenyzőnk, amit kapunk, és még ezért is hálásak vagyunk. Nekem az elmúlt nyolc évben talán két jó lécem, ha volt. Először ugyanis a menők vá­lasztanak, aztán az adott ország versenyzői, mi pedig megkap­juk a maradékot. Talán más lenne a helyzet, ha a magyar síimportőrök bennünket is megkérdeznének, hogy kitől vásároljanak. Jelenleg a ben­nünket felszerelő gyártók tud­ják, hogy egyéb termékeikből úgysem fognak eladni a ma­gyar piacon, akár megismerik a nevüket nálunk, akár nem. — A magyar szövetségnek nincs annyi pénze, hogy leg­alább az első számú versenyző­jét felszerelje? — A magyar szövetségnek annyi pénze sincs, hogy a baj­noki érmeket megvásárolja. Az állami támogatás mindössze 120 ezer forint. — De — szól közbe Kele­men Zoltán — mondhatok más példát is. Tavaly Európa Ku­­pa-versenyt rendeztünk, ilyen­kor a szabályok szerint a ren­­dezők ötven nyugatnémet már­kát fizetnek minden verseny­zőnek. Amikor szerettük volna a valutát megvásárolni az ÁISH-tól,­­közölték, hogy ha ezt tudják, nem engedélyezik a verseny megrendezését. Fizet­tünk hát forintban, szalámi­ban, kinek hogy tudtunk. A verseny külföldi ellenőrének kilométerenként fél svájci frank jár. Az idén kijártuk, hogy szocialista országbeli el­lenőrt küldjenek, mert neki nem kell kemény valutában fi­zetni. Az Európa Kupa-ver­seny rendezésének díja négy­száz svájci frank, Magyaror­szág ennek a befizetése alól is felmentést kapott. Szerencsére jó a kapcsolatunk a nemzetkö­zi szövetséggel, így meg tudjuk találni a kiskapukat. De bízom benne, hogy ez a szegénység már nem tart sokáig. — Mi változik? — A sporthivatal, ahogy ér­tesültem erről, fejleszteni kí­vánja az északi számokat — feleli Fischer László —, mivel ezek hó nélkül is űzhetők. En­nek a fejlesztési programnak a keretében felújítják a szabad­ság-hegyi sáncot, műanyag bo­rítást kap, talán két éven belül elkészül. Akkor nyáron nem­zetközi versenyeket is tudunk rendezni. A sánc mellett a szál­ló már csaknem készen van, a két létesítmény edzőtáborozás­ra kitűnő lenne. A nyugatné­metek máris jelezték, hogy szí­vesen tartanák itt a nyári fel­készülésüket, de valószínűleg jönnének osztrákok és finnek is. — Ezek szerint nem tér el alapvetően a technika műanya­gon és havon? — De eltér, öt-hat nap alatt azonban át lehet állni. A moz­gást lehet a szárazföldön is gya­korolni, elég hozzá egy ötmé­teres lejtő és néhány segéd­eszköz. Persze, havon az igazi. — Néhány éve, amikor szin­tén nem volt több lehetősége havas edzésre, egy Világ Ku­pa-versenyen tizenkettedik lett. Ez az eredmény kisebbfajta szenzáció volt, ha nem tévedek, mindmáig egyetlen magyar­ként szerzett VK-pontot. Nem volt esélye a továbblépésre? — Lett volna, mert a követ­kező nyáron még tudtam kül­földön edzőtáborozni, őszre azonban, mire a technikát kel­lett volna csiszolnom, elfogy­tak a meghívások. A szövetség benevezhetett volna különböző versenyekre, de akkor nevezési díjat is kellett volna fizetni. Nem is emlékszem, hogy erre lett volna példa. — Ha itthon készül fel, mit taníthat meg egy síugrónak az edzője? — Tulajdonképpen semmit. Különösen így, hogy Magyar­­országon gyakorlatilag nincs is edzőképzés. Én is elvégeztem a kétéves tanfolyamot a Testne­velési Főiskolán, de ott tíz év­vel ezelőtti módszereket oktat­nak. — Akkor hát marad a videó? — Igen. Nézzük a felvétele­ket, és berajzoljuk, hogy mondjuk, hogyan tartja a tér­dét egy igazi klasszis. Aztán mellétesszük a másik felvételt, és látjuk, hogyan tartom én. — Az olimpia versenyeit is csak a képernyőn nézheti ... — Sajnos, megint nem uta­zik magyar síugró. Pedig az 1984-es olimpia, Szarajevó után azt mondták, a jövőben nem fordul elő, hogy csak egy szakág képviselje a magyar sí­sportot. Most mégis előfordul. Az újságból tudtam meg. — Sérti ez a döntés? — Persze hogy sért. Az elő­olimpián én voltam az egyetlen magyar résztvevő, huszonhato­dik lettem. Tudom, ez nem je­lent semmit, és azt is tudom, hogy nem lehet válogatási el­veket lefektetni, mert az egész sísportunk nem áll olyan szín­vonalon. Mégis sérti a döntés az egész ugrószakágat, mert megfosztottak egy lehetőség­től, egy motivációtól — engem is, másokat is.­­ Végül is hiába első számú képviselője itthon egy sportág­nak, folyton éreznie kell, hogy a perifériára szorul. Bele lehet törődni abba, hogy állandóan korlátokba ütközik, és emiatt soha nem juthat el a nemzet­közi élvonalig? — Ez koronként változik. Amíg fiatal az ember, biztat­ják az eredmények, hisz abban, hogy mindent elérhet. Ennek érdekében még többet edz, még többet fut, még többet szökdel. Aztán idővel rájön, hogy mind­ez kevés, havon kellene len­ni. Egy idő után már csak azzal törődik, hogy tisztességgel vé­gezze el az edzésmunkáját. — Elkopik a megszállottság? — Az álmok kopnak el. El­múlik az a borzongás, amit kez­detben érez az ember, amikor még úgy megy föl a sáncra, hogy mindent megnyerhet. LÉPESFALVI ZOLTÁN ELKOPOTT ÁLMOK Fotó: DÖMÖTÖR LÁSZLÓ

Next