Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)
1988-02-06 / 6. szám
léshez: mennyiért öltözik fel egy síugró? — Hát forintban nem tudom megmondani, mert forintáraik nincsenek is ... Körülbelül nyolcezer schillingért. Kell egy pár léc meleg hóra és hideg hóra (a vizes hónak, illetve a porhónak a neve ez a mi szóhasználatunkban). Persze ha valami baj történik, minden versenyen ott a gyári szerviz és azonnal pótolják, ami hiányzik. — Fischer László hány pár léccel járja a világot? — Egy párral. — Persze, hiszen ha kell, a hó minőségétől függően kap egy másikat. — Nem kapok. Nálunk az a gyakorlat, hogy ha adnak újat, akkor a régit továbbadjuk egy másik versenyzőnek, akinek nincs szerződése a gyárral. A síugrásban kulcskérdés, hogy a lécet a versenyző súlya szerint válasszák meg. Mi viszont nem tesztelhetjük a léceket, azzal versenyzőnk, amit kapunk, és még ezért is hálásak vagyunk. Nekem az elmúlt nyolc évben talán két jó lécem, ha volt. Először ugyanis a menők választanak, aztán az adott ország versenyzői, mi pedig megkapjuk a maradékot. Talán más lenne a helyzet, ha a magyar síimportőrök bennünket is megkérdeznének, hogy kitől vásároljanak. Jelenleg a bennünket felszerelő gyártók tudják, hogy egyéb termékeikből úgysem fognak eladni a magyar piacon, akár megismerik a nevüket nálunk, akár nem. — A magyar szövetségnek nincs annyi pénze, hogy legalább az első számú versenyzőjét felszerelje? — A magyar szövetségnek annyi pénze sincs, hogy a bajnoki érmeket megvásárolja. Az állami támogatás mindössze 120 ezer forint. — De — szól közbe Kelemen Zoltán — mondhatok más példát is. Tavaly Európa Kupa-versenyt rendeztünk, ilyenkor a szabályok szerint a rendezők ötven nyugatnémet márkát fizetnek minden versenyzőnek. Amikor szerettük volna a valutát megvásárolni az ÁISH-tól,közölték, hogy ha ezt tudják, nem engedélyezik a verseny megrendezését. Fizettünk hát forintban, szalámiban, kinek hogy tudtunk. A verseny külföldi ellenőrének kilométerenként fél svájci frank jár. Az idén kijártuk, hogy szocialista országbeli ellenőrt küldjenek, mert neki nem kell kemény valutában fizetni. Az Európa Kupa-verseny rendezésének díja négyszáz svájci frank, Magyarország ennek a befizetése alól is felmentést kapott. Szerencsére jó a kapcsolatunk a nemzetközi szövetséggel, így meg tudjuk találni a kiskapukat. De bízom benne, hogy ez a szegénység már nem tart sokáig. — Mi változik? — A sporthivatal, ahogy értesültem erről, fejleszteni kívánja az északi számokat — feleli Fischer László —, mivel ezek hó nélkül is űzhetők. Ennek a fejlesztési programnak a keretében felújítják a szabadság-hegyi sáncot, műanyag borítást kap, talán két éven belül elkészül. Akkor nyáron nemzetközi versenyeket is tudunk rendezni. A sánc mellett a szálló már csaknem készen van, a két létesítmény edzőtáborozásra kitűnő lenne. A nyugatnémetek máris jelezték, hogy szívesen tartanák itt a nyári felkészülésüket, de valószínűleg jönnének osztrákok és finnek is. — Ezek szerint nem tér el alapvetően a technika műanyagon és havon? — De eltér, öt-hat nap alatt azonban át lehet állni. A mozgást lehet a szárazföldön is gyakorolni, elég hozzá egy ötméteres lejtő és néhány segédeszköz. Persze, havon az igazi. — Néhány éve, amikor szintén nem volt több lehetősége havas edzésre, egy Világ Kupa-versenyen tizenkettedik lett. Ez az eredmény kisebbfajta szenzáció volt, ha nem tévedek, mindmáig egyetlen magyarként szerzett VK-pontot. Nem volt esélye a továbblépésre? — Lett volna, mert a következő nyáron még tudtam külföldön edzőtáborozni, őszre azonban, mire a technikát kellett volna csiszolnom, elfogytak a meghívások. A szövetség benevezhetett volna különböző versenyekre, de akkor nevezési díjat is kellett volna fizetni. Nem is emlékszem, hogy erre lett volna példa. — Ha itthon készül fel, mit taníthat meg egy síugrónak az edzője? — Tulajdonképpen semmit. Különösen így, hogy Magyarországon gyakorlatilag nincs is edzőképzés. Én is elvégeztem a kétéves tanfolyamot a Testnevelési Főiskolán, de ott tíz évvel ezelőtti módszereket oktatnak. — Akkor hát marad a videó? — Igen. Nézzük a felvételeket, és berajzoljuk, hogy mondjuk, hogyan tartja a térdét egy igazi klasszis. Aztán mellétesszük a másik felvételt, és látjuk, hogyan tartom én. — Az olimpia versenyeit is csak a képernyőn nézheti ... — Sajnos, megint nem utazik magyar síugró. Pedig az 1984-es olimpia, Szarajevó után azt mondták, a jövőben nem fordul elő, hogy csak egy szakág képviselje a magyar sísportot. Most mégis előfordul. Az újságból tudtam meg. — Sérti ez a döntés? — Persze hogy sért. Az előolimpián én voltam az egyetlen magyar résztvevő, huszonhatodik lettem. Tudom, ez nem jelent semmit, és azt is tudom, hogy nem lehet válogatási elveket lefektetni, mert az egész sísportunk nem áll olyan színvonalon. Mégis sérti a döntés az egész ugrószakágat, mert megfosztottak egy lehetőségtől, egy motivációtól — engem is, másokat is. Végül is hiába első számú képviselője itthon egy sportágnak, folyton éreznie kell, hogy a perifériára szorul. Bele lehet törődni abba, hogy állandóan korlátokba ütközik, és emiatt soha nem juthat el a nemzetközi élvonalig? — Ez koronként változik. Amíg fiatal az ember, biztatják az eredmények, hisz abban, hogy mindent elérhet. Ennek érdekében még többet edz, még többet fut, még többet szökdel. Aztán idővel rájön, hogy mindez kevés, havon kellene lenni. Egy idő után már csak azzal törődik, hogy tisztességgel végezze el az edzésmunkáját. — Elkopik a megszállottság? — Az álmok kopnak el. Elmúlik az a borzongás, amit kezdetben érez az ember, amikor még úgy megy föl a sáncra, hogy mindent megnyerhet. LÉPESFALVI ZOLTÁN ELKOPOTT ÁLMOK Fotó: DÖMÖTÖR LÁSZLÓ