Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-06-10 / 23. szám
— A t-ó-ó-ó-a-l-e-t-t! Uram! A toalett! — kerekíti széles rajzolatú, izmos ajkát Buchinger Panni, a várbéli Fehér Galamb vendéglő hajdani tulajdonosának leszármazottja. — Az hiányzik a budai Várból! Hitetlenkedésemet látva felkapja kabátját és udvariasan kiborít a fotelból. Öt perc múlva már valahol a Mátyás-templom mellett magyarázza: — Itt van egy vécé a Halászbástya mellett, és lenn, a Fehérvári-kapunál van a másik. Ebbe a kettőbe kell beférnie az idezúduló turistahadseregnek. Márpedig a szükség az szükség, kérem. A szükség törvényt bont, így azután a mi kapualjunk is klozettá avanzsál a hétvégeken. Nem kell ezen csodálkozni, kérem, hiszen a megkönnyebbülést vágyó idegenek úgy érezhetik magukat a budai Várban, akár egy erdei tájékozódási futóversenyen, sehol egy nyilacska, ami a boldogító helyiségek hollétét jelezné, és kitartásra biztatna . . . Gúnyolódom, a kibicnek semmi se drága. — Ez afféle „enyém a vár, tiéd a lekvár!” helyzet. — Így is mondhatjuk... De hétfőn reggelenként azért kihypózzuk a bűz a kapuk alól, hiszen az élet megy tovább. Rymorcz Pál, a Fővárosi Tanács főosztályvezetője megnyugtat: a Vár alatti pince- és barlangrendszer beázásai nem jelentenek veszélyt. " Folyamatosan végeztünk közművizsgálatokat az utóbbi években. Csatornákat építettünk és vízvezetékeket is cseréltünk. Sajnos, sok félreértés származik abból, hogy összefüggésbe hozzák a pincék beázását a csatornaszakadásokkal, a csőtörésekkel. Pedig a közmű, igenis, jó állapotban van! Teljesen felújítottuk a gáz-, víz- és csatornarendszert, és azóta is folyamatosan ellenőrizzük. — Mégis úsznak a pincék. — Úgy tudom, kút is van a Várban — egészíti ki hiányos ismereteimet. — Ha a rétegvíz elkapja a barlangokat, megjelenik a forrás ... Persze, nem zárom ki egyéb eredetű vizek jelenlétét sem, elsősorban a magánkézben lévő ingatlanok pincéiben — teszi hozzá óvatosan. — Tény, hogy a közmű szerelvényei és az IKV kezelésében lévő ingatlanok nem azonos vállalatokhoz tartoznak. Márpedig a víz nem tudhatja, hogy hová nem szabad folynia, így aztán minduntalan vita kerekedik abból, hogy kinek kellene elvégeznie a javításokat. Zavartan nézek körül. Mit is kérdezhetnék ezután? Tulajdonképpen a leendő várgondnokságról szeretnék megtudni valamit. Dr. Czétényi Piroska, a Fővárosi Tanács osztályvezetője szerint fenntartással és ellenőrzéssel foglalkozna. Közvetlen közelről kutatná a bajokat és gondoskodna azonnali elhárításukról. Egy kézben szeretnék tudni a rendelkezésre álló pénzeszközöket is. A bátrabb jósok ennek gyarapodását emlegetik. — Zavaros az elképzelésnek ez a része —int Rymorcz Pál. — Jóllehet, mindenki osztani szeret ebben az országban, ám oly módon teszi ezt, hogy közben mások zsebében turkál. — Ön szerint szükség van várgondnokságra? — Elvben nem értek egyet az ilyen közösségek szervezésével, mert mindig attól tartok, hogy holnap a Margitszigeten, holnaputána Gellérthegyen, végül a város összes kerületében megszervezik a gondnokságokat, bizottságokat, miegyebeket. Szerintem a Vár épületeire akkor vigyáztak a legjobban, amikor magánkézben voltak, és nem élveztek központi támogatást. Mindezek ellenére nem tartom kizártnak a várgondnokság eredményes működését. Akár így, akár úgy, az óra most már az I. Kerületi Tanácsnál ketyeg. Ott szervezik ezt a közösséget. Rymorcz Pál munkaterületéhez tartoznak a közlekedési rend kérdései is. — Valóban találékony ember a magyar! Nincs olyan rendelkezés, amelynek ne találná meg az ellenszerét. Gondolom, sokat segítene, ha kamerákat szerelnénk föl a Vár bejárataihoz, és az engedély nélkül behajtó autók vezetőit szigorúan büntetnénk. A már parkoló kocsik kerekeire bilincset rakhatnánk . . . Ha rajtam múlik, ezeket a megoldásokat alkalmazni fogjuk a Várban! K őri Sándor, a Fővárosi Mélyépítési Tervező Vállalat főmunkatársa így vélekedik: — Haladéktalanul meg kellene kezdeni a pince- és barlangrendszer műszeres átvizsgálását és a hibák kijavítását az egész várplató alatt! A magáningatlanok alatt is! A Fővárosi Vízműveknek, a Csatornázási Műveknek és a Távfűtő Műveknek egyaránt el kellene végezniük ezt a feladatot. Nem fordulhatna elő még egyszer a tavalyi eset: a Hadik-szobor közelében lévő pincében úgy zuhogott a víz, mint a záporeső, holott szárazság volt hetek óta! Csak akkor intézkedtek, amikor a környékbeli épületekben már nem fűtöttek a villanybojlerek. Kiderült, hogy eltörött egy nyomócső a tizenhetes számú épület alatt. Senkinek sem tűnt fel, hogy több száz köbméter víz elfolyt! Csak úgy lobog az idős férfi fehér munkaköpenye, amikor felpattan a rajzasztala mellől, hogy megmutassa a térképen: — Nézze! A bemaszatolt pincék mindegyikében „esik az eső”! A Halászbástya alatt talált vízminta is bizonyítja, hogy a szennyvíz összevissza folyik a Vár alatt! Gondoljon arra, hogy jó néhány magánkézben lévő vagy éppenséggel elfalazott pincébe be sem juthatunk, és akkor megspórolhatja a kérdést: komoly baj lehet-e mindebből? Takácsné Bolner Katalintól, az Országos Barlangtani Intézet munkatársától tudom, hogy a várbelieknél jóval szerényebb kultúrtörténeti, földtani értékekkel rendelkező barlangok milliókat hoznak a konyhára, hozzáértő idegenforgalmi szakemberek kezében — tőlünk nyugatabbra. Az egészségügyi felhasználásról nem is beszélve; hallom, hogy a budai Vár egyetlen barlangkórházát is rövidesen bezárják, mert nem tudják fenntartani. Nincs pénz a szükséges felújításokra. A jelek szerint egyelőre a csövesek járnak jól, igazán otthonosan mozognak a pincékben. Még falat is bontanak, ha szűknek érzik a komfortot. — Leírhatom, hogy a tanácsra szoruló tőkeerős vállalkozók önt keressék? — kérdem Őri Sándortól. — Még meg is köszönöm a köz nevében! * Amikor napsugár cirógatja az embert, aligha gondol holmi föld alatti problémákra. Nagypál Gábornéval, akarom mondani Buchinger Panni asszonnyal egyébként is kellemes sétálgatni a Várban, ahová száz évvel ezelőtt költöztek az ősei. Előbb ő kiált át néhány turista feje fölött: „Jó napot, Rózsikat”, azután őt állítja meg egy bevásárlószatyrokat cipelő asszony: „Hogy van a Szabolcs torka? Köhög még?” Mintha a szülőfalumban sétálnék, ahol mindenki ismer mindenkit. — Mióta tart a turistaterror? — térnek vissza gondolataim a nagy magyar valóságba. — A hatvanas évek végétől. Később csak nőtt: a Hilton megépítése még inkább rásegített, bár nem az ott vendégeskedők randalíroznak éjnek idején... Az már bizonyos, hogy iszonyatosan nagy itt a forgalom. Megáll, és felém fordulva ismét olyan szépen kerekíti a magánhangzókat : — Uram! A Vár lakói a környékbeli hegyekbe menekülnek a hétvégeken! Állunk a Dísz tér sarkán a posta előtt, és számoljuk, percenként hány autóbusz hajt a Halászbástya irányába. Éppen megállapítjuk, hogy teljesen felesleges volt a hatvanmilliós beruházás (ennyiért vásárolták a kicsi, kék buszokat, amelyek kímélik a vári utakat), amikor lovas hintó kanyarodik elibénk. Poty-poty-poty. Máris ott gőzölögnek előttünk a szemet pofozó lócitromok a kockaköveken. A buszmegállóban. Kocsi és kocsija él, turistacsoport jön. Egy vászonkalapos, meglett korú hölgy a a szemközti ház homlokzatában gyönyörködve bandukol. Toccs, bele a még meleg lóganéjba. Várunk, mert Panni asszony szerint most kell megjelennie a lapátos embernek, aki árnyékként követi a lovas kocsikat, és szükség esetén azonmód takarít. Mindhiába, várunk. Jön viszont egy diplomata rendszámú gépkocsi. Sutty, a lócitromok közé! Csak úgy fröcsköl az egyedi idegenforgalmi végtermék. Elsétálunk a Halászbástya felé. Idegenvezetőm a Pátzay Pál alkotta szoborra mutat: — Na, itt van! Ezt táncolják körül, itt fürdenek ruhástul, itt tapsolnak, gajdolásznak majd minden éjszaka az igen tisztelt turisták! Nem kérdezem, hogy rendőr van-e a Várban, mert Ney Klárától, a Várbarátok Körének vezetőjétől tudom, hogy „azelőtt strázsáltak a Bécsi kapu tér előtt, a Dísz téren és minden követség előtt! Ma már senki nem ellenőriz semmit...” * Bizony, Magyar Károlynak, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársának jóval szaporábbak és összetettebbek a gondjai, mintsem, hogy egy lapátos ember megoldhatná őket. — A budai Vár nem skanzen, hanem lakó- és munkahely egyszerre. Ugyanakkor idegenforgalmi központ és régészeti lelőhely is — ropogtatja a szavakat a fiatalember keskeny, lehajló bajsza alatt. Sorolja a régészek problémáit. — Előfordult, hogy komoly helyreállítási munkát végeztünk anélkül, hogy mélyreható, tudományos kutatás előzte volna meg. Olykor a koncepcióhoz igazítják a valóságot. Megdöbbentő például, hogy műemléki helyreállítási tervek készültek a Palota bizonyos területeire már ezerkilencszázhetvenhatban, de szinte senkit sem zavart, hogy nyolc évvel később is előkerültek bemutatásra érdemes maradványok. — Legalább nem kell tartaniuk a munkanélküliségtől. — Néha az az érzésem, hogy nem hagynak dolgozni minket. Alig fogunk hozzá egy-egy feltáráshoz, máris ott tipródnak körülöttünk a beruházók és a különféle hatóságok. Legtöbbször arra hivatkoznak, hogy miattunk nem tudják majd befejezni a munkát határidőre. Előfordult, hogy be kellett temetnünk egy gödröt, két nappal később pedig kiáshattuk. Hasonló presztízsmegfontolások diktálják a tempót, amikor olyan munkába hajszolnak bele minket, hogy éppen csak arra jut időnk, hogy kikapkodjuk a leleteket a földből. A rögzítésükre, elemzésükre már nincs módunk. Előfordult, hogy a Hadtörténeti Múzeum sem értette meg a régészeti munkák jelentőségét. Pedig köztudotta n