Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)

1989-06-10 / 23. szám

— A t-ó-ó-ó-a-l-e-t-t! Uram! A toalett! — kerekíti széles rajzo­latú, izmos ajkát Buchinger Pan­ni, a várbéli Fehér Galamb ven­déglő hajdani tulajdonosának le­származottja. — Az hiányzik a budai Várból! Hitetlenkedésemet látva felkap­ja kabátját és udvariasan kibo­rít a fotelból. Öt perc múlva már valahol a Mátyás-templom mel­lett magyarázza: — Itt van egy vécé a Halász­­bástya mellett, és lenn, a Fehér­vári-kapunál van a másik. Ebbe a kettőbe kell beférnie az idezúdu­ló turistahadseregnek. Márpedig a szükség az szükség, kérem. A szükség törvényt bont, így az­után a mi kapualjunk is klozettá avanzsál a hétvégeken. Nem kell ezen csodálkozni, kérem, hiszen a megkönnyebbülést vágyó idege­nek úgy érezhetik magukat a bu­dai Várban, akár egy erdei tájé­kozódási futóversenyen, sehol egy nyilacska, ami a boldogító helyi­ségek hollétét jelezné, és kitar­tásra biztatna . . . Gúnyolódom, a kibicnek sem­mi se drága. — Ez afféle „enyém a vár, tiéd a lekvár!” helyzet. — Így is mondhatjuk... De hétfőn reggelenként azért ki­­hypózzuk a bűz a kapuk alól, hi­szen az élet megy tovább. Rymorcz Pál, a Fővárosi Tanács főosztályvezetője megnyugtat: a Vár alatti pince- és barlangrend­szer beázásai nem jelentenek ve­szélyt. " Folyamatosan végeztünk közművizsgálatokat az utóbbi években. Csatornákat építettünk és vízvezetékeket is cseréltünk. Sajnos, sok félreértés származik abból, hogy összefüggésbe hozzák a pincék beázását a csatornasza­kadásokkal, a csőtörésekkel. Pedig a közmű, igenis, jó állapotban van! Teljesen felújítottuk a gáz-, víz- és csatornarendszert, és azóta is folyamatosan ellenőrizzük. — Mégis úsznak a pincék. — Úgy tudom, kút is van a Várban — egészíti ki hiányos is­mereteimet. — Ha a rétegvíz el­kapja a barlangokat, megjelenik a forrás ... Persze, nem zárom ki egyéb eredetű vizek jelenlétét sem, elsősorban a magánkézben lévő ingatlanok pincéiben — te­szi hozzá óvatosan. — Tény, hogy a közmű szerelvényei és az IKV kezelésében lévő ingatlanok nem azonos vállalatokhoz tartoznak. Márpedig a víz nem tudhatja, hogy hová nem szabad folynia, így aztán minduntalan vita ke­rekedik abból, hogy kinek kelle­ne elvégeznie a javításokat. Zavartan nézek körül. Mit is kérdezhetnék ezután? Tulajdon­képpen a leendő várgondnokság­ról szeretnék megtudni valamit. Dr. Czétényi Piroska, a Fővárosi Tanács osztályvezetője szerint fenntartással és ellenőrzéssel fog­lalkozna. Közvetlen közelről ku­tatná a bajokat és gondoskodna azonnali elhárításukról. Egy kéz­ben szeretnék tudni a rendelke­zésre álló pénzeszközöket is. A bátrabb jósok ennek gyarapodá­sát emlegetik. — Zavaros az elképzelésnek ez a része —­int Rymorcz Pál. — Jóllehet, mindenki osztani szeret ebben az országban, ám oly mó­don teszi ezt, hogy közben má­sok zsebében turkál. — Ön szerint szükség van vár­­gondnokságra? — Elvben nem értek egyet az ilyen közösségek szervezésével, mert mindig attól tartok, hogy holnap a Margitszigeten, holnap­után­­a Gellérthegyen, végül a vá­ros összes kerületében megszerve­zik a gondnokságokat, bizottsá­gokat, miegyebeket. Szerintem a Vár épületeire akkor vigyáztak a legjobban, amikor magánkézben voltak, és nem élveztek központi támogatást. Mindezek ellenére nem tartom kizártnak a várgond­nokság eredményes működését. Akár így, akár úgy, az óra most már az I. Kerületi Tanácsnál ketyeg. Ott szervezik ezt a kö­zösséget. Rymorcz Pál munkaterületéhez tartoznak a közlekedési rend kérdései is. — Valóban találékony ember a magyar! Nincs olyan rendelke­zés, amelynek ne találná meg az ellenszerét. Gondolom, sokat segí­tene, ha kamerákat szerelnénk föl a Vár bejárataihoz, és az en­gedély nélkül behajtó autók ve­zetőit szigorúan büntetnénk. A már parkoló kocsik kerekeire bi­lincset rakhatnánk . . . Ha rajtam múlik, ezeket a megoldásokat al­kalmazni fogjuk a Várban! K­ őri Sándor, a Fővárosi Mélyépí­tési Tervező Vállalat főmunkatár­sa így vélekedik: — Haladéktalanul meg kellene kezdeni a pince- és barlangrend­szer műszeres átvizsgálását és a hibák kijavítását az egész vár­plató alatt! A magáningatlanok alatt is! A Fővárosi Vízművek­nek, a Csatornázási Műveknek és a Távfűtő Műveknek egyaránt el kellene végezniük ezt a feladatot. Nem fordulhatna elő még egyszer a tavalyi eset: a Hadik-szobor közelében lévő pincében úgy zu­hogott a víz, mint a záporeső, holott szárazság volt hetek óta! Csak akkor intézkedtek, amikor a környékbeli épületekben már nem fűtöttek a villanybojlerek. Kiderült, hogy eltörött egy nyo­mócső a tizenhetes számú épület alatt. Senkinek sem tűnt fel, hogy több száz köbméter víz elfolyt! Csak úgy lobog az idős férfi fehér munkaköpenye, amikor fel­pattan a rajzasztala mellől, hogy megmutassa a térképen: — Nézze! A bemaszatolt pin­cék mindegyikében „esik az eső”! A Halászbástya alatt talált víz­minta is bizonyítja, hogy a szennyvíz összevissza folyik a Vár alatt! Gondoljon arra, hogy jó né­hány magánkézben lévő vagy ép­penséggel elfalazott pincébe be sem juthatunk, és akkor megspó­rolhatja a kérdést: komoly baj lehet-e mindebből? Takácsné Bolner Katalintól, az Országos Barlangtani Intézet munkatársától tudom, hogy a várbelieknél jóval szerényebb kultúrtörténeti, földtani értékek­kel rendelkező barlangok millió­kat hoznak a konyhára, hozzáér­tő idegenforgalmi szakemberek kezében — tőlünk nyugatabbra. Az egészségügyi felhasználásról nem is beszélve; hallom, hogy a budai Vár egyetlen barlangkór­házát is rövidesen bezárják, mert nem tudják fenntartani. Nincs pénz a szükséges felújításokra. A jelek szerint egyelőre a csövesek járnak jól, igazán otthonosan mo­zognak a pincékben. Még falat is bontanak, ha szűknek érzik a komfortot. — Leírhatom, hogy a tanácsra szoruló tőkeerős vállalkozók önt keressék? — kérdem Őri Sándor­tól. — Még meg is köszönöm a köz nevében! * Amikor napsugár cirógatja az embert, aligha gondol holmi föld alatti problémákra. Nagypál Gá­­bornéval, akarom mondani Buchinger Panni asszonnyal egyébként is kellemes sétálgatni a Várban, ahová száz évvel ez­előtt költöztek az ősei. Előbb ő kiált át néhány turista feje fölött: „Jó napot, Rózsikat”, azután őt állítja meg egy bevásárlószaty­rokat cipelő asszony: „Hogy van a Szabolcs torka? Köhög még?” Mintha a szülőfalumban sétálnék, ahol mindenki ismer mindenkit. — Mióta tart a turistaterror? — térnek vissza gondolataim a nagy magyar valóságba. — A hatvanas évek végétől. Később csak nőtt: a Hilton meg­építése még inkább rásegített, bár nem az ott vendégeskedők ran­dalíroznak éjnek idején... Az már bizonyos, hogy iszonyatosan nagy itt a forgalom. Megáll, és felém fordulva is­mét olyan szépen kerekíti a ma­gánhangzókat : — Uram! A Vár lakói a kör­nyékbeli hegyekbe menekülnek a hétvégeken! Állunk a Dísz tér sarkán a posta előtt, és számoljuk, per­cenként hány autóbusz hajt a Halászbástya irányába. Éppen megállapítjuk, hogy teljesen fe­lesleges volt a hatvanmilliós be­ruházás (ennyiért vásárolták a kicsi, kék buszokat, amelyek kí­mélik a vári utakat), amikor lo­vas hintó kanyarodik elibénk. Poty-poty-poty. Máris ott gőzö­lögnek előttünk a szemet pofozó lócitromok a kockaköveken. A buszmegállóban. Kocsi és kocsija él, turistacsoport jön. Egy vászon­kalapos, meglett korú hölgy a a szemközti ház homlokzatában gyönyörködve bandukol. Toccs, bele a még meleg lóganéjba. Vá­runk, mert Panni asszony sze­rint most kell megjelennie a la­pátos embernek, aki árnyékként követi a lovas kocsikat, és szük­ség esetén azonmód takarít. Mind­hiába, várunk. Jön viszont egy diplomata rendszámú gépkocsi. Sutty, a lócitromok közé! Csak úgy fröcsköl az egyedi idegenfor­galmi végtermék. Elsétálunk a Halászbástya felé. Idegenvezetőm a Pátzay Pál al­kotta szoborra mutat: — Na, itt van! Ezt táncolják körül, itt fürdenek ruhástul, itt tapsolnak, gajdolásznak majd minden éjszaka az igen tisztelt turisták! Nem kérdezem, hogy rendőr van-e a Várban, mert Ney Klá­rától, a Várbarátok Körének ve­zetőjétől tudom, hogy „azelőtt strázsáltak a Bécsi kapu tér előtt, a Dísz téren és minden követség előtt! Ma már senki nem ellen­őriz semmit...” * Bizony, Magyar Károlynak, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársának jóval szaporábbak és összetettebbek a gondjai, mint­sem, hogy egy lapátos ember megoldhatná őket. — A budai Vár nem skanzen, hanem lakó- és munkahely egy­szerre. Ugyanakkor idegenforgal­mi központ és régészeti lelőhely is — ropogtatja a szavakat a fia­talember keskeny, lehajló bajsza alatt. Sorolja a régészek problé­máit. — Előfordult, hogy komoly helyreállítási munkát végeztünk anélkül, hogy mélyreható, tudo­mányos kutatás előzte volna meg. Olykor a koncepcióhoz iga­zítják a valóságot. Megdöbbentő például, hogy műemléki helyre­­állítási tervek készültek a Palota bizonyos területeire már ezerki­­lencszázhetvenhatban, de szinte senkit sem zavart, hogy nyolc évvel később is előkerültek be­mutatásra érdemes maradványok. — Legalább nem kell tartaniuk a munkanélküliségtől. — Néha az az érzésem, hogy nem hagynak dolgozni minket. Alig fogunk hozzá egy-egy feltá­ráshoz, máris ott tipródnak kö­rülöttünk a beruházók és a kü­lönféle hatóságok. Legtöbbször arra hivatkoznak, hogy miattunk nem tudják majd befejezni a munkát határidőre. Előfordult, hogy be kellett temetnünk egy gödröt, két nappal később pedig kiáshattuk. Hasonló presztízs­­megfontolások diktálják a tem­pót, amikor olyan munkába haj­szolnak bele minket, hogy éppen csak arra jut időnk, hogy kikap­kodjuk a leleteket a földből. A rögzítésükre, elemzésükre már nincs módunk. Előfordult, hogy a Hadtörténeti Múzeum sem ér­tette meg a régészeti munkák je­lentőségét. Pedig köztudott­­a­ n

Next