Képes 7, 1990. január-április (5. évfolyam, 1-17. szám)
1990-03-03 / 9. szám
főrendező volt a Nemzetiben, nevetve köszön rám: na, végre egy színésznő, akivel az egész ország...! Én nem is értettem. De aztán felvilágosítottak a vadászházi dáridókról, s az egyre mocskosabb és kiszínezettebb történetekből megtudtam, hogy a botrányban rám osztották a női főszerepet. Azt a színésznőt, aki a közönségszavazásokat megnyeri, a világon mindenütt szerződésekkel, szerepajánlatokkal árasztják el. Én egyetlen papírt kaptam, a felmondást Both Bélától. Öt perc alatt az utcára kerültem. Ebben az időben kaptak a színigazgatók szabad kezet a szerződtetésekben. Both Béla élt is vele nyomban. Tímár Évát és engem kidobott. Becsukódtak előttem az ajtók. Kerestem Szirmai Istvánt a pártközpontban, nem fogadott. Mikor nagysokára egy barátnőm közvetítésére mégis szóba állt velem, nem segített, nem biztatott semmivel. Ő volt az egyetlen, aki legalább meghallgatott. Az úgynevezett barátok eltűntek mellőlem. A kolozsvári Szendrő Ferenc hívott fel és felajánlotta segítségét. A többiek lapítottak. Szirtes Ádámról hallottam később, hogy a tönkretételem miatt visszaadta a pártkönyvét. A sajtó azon a nyáron még tele volt a sikereimmel. Ősszel már, a pletykák közepette, egy interjút sem voltak hajlandók készíteni velem. Pedig el akartam mondani, akkor még azt hittem, érdemes, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Ocsmány rágalom áldozata vagyok. Még csak azt se tudom, hogy miért engem szemeltek ki. Borzalmas volt. Utánam kiabáltak, a buszon leverték a kalapomat, obszcén telefonokat kaptam, gyalázkodó névtelen leveleket. És nem csitultak. Mikor már azt hittem, csönd lesz körülöttem, megint és megint kaptam egy döfést. Dezső már a férjem volt, elmentünk pár napra a Tátrába. Ültünk a vacsoránál, egyszer csak beront egy magyar turistacsoport, rám néznek, nicsak, a Bara Mara! Odaültek a szomszéd asztalhoz és jó hangosan, bele a képembe mondták, ami a szájukon kifért. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy félek az utcára kimenni. Dezsővel 62-ben ismerkedtünk meg. Három évvel később házasodtunk össze. Az idő tájt hagyta abba az aktív sportot és egy sor ajánlatot kapott külföldről. Akkor még nem lehetett olyan könnyen idegenben munkát vállalni. Nem engedték el. Még küzdöttem. Nem akartam elhinni, hogy vége a pályámnak, hogy elvették tőlem a hivatásomat. Elfogytak a lehetőségeim. Hatvanhatban még hívtak egy kisebb filmszerepre és szerződtetett a József Attila Színház. Csupa szépséges boszorkányt játszottak velem, képtelen voltam azonosulni ezekkel a figurákkal. A kritikusoktól szinte már becsületbe vágó jelzőket kaptam. Undok, hideg, nulla... Ilyeneket irkáltak. Leszoktam az újságolvasásról is. Színházba nem jártam, lassan szétporladt minden, amiért eddig éltem. Az emberek nem felejtenek, ha tehetik. A lányunk 1968 áprilisában született, még ki se jöttünk a kórházból. 1968. május 4-én cikk jelent meg rólunk az Élet és Irodalom „Véleményünk szerint" című rovatában, Bersényi Iván aláírással. Azóta se láttam ezt a nevet. Bersényi a bajnoknő feleségétől elvált olimpiai bajnok papáról írt, a színésznői ágyról és a néhány napos gyerekről... Úgy gondoltam, az a legjobb, ha nemcsak Budapestről, hanem az országból is elmegyek. Megint jött Dezsőnek egy külföldi ajánlat, Kolumbia, Dél-Amerika egyik legveszélyesebb országa. Oda megkapta a férjem a kiutazási és a munkavállalási papírokat. Előtte persze jártuk a hivatalt az engedélyekért. Elkísértem Dezsőt az illetékes helyre, ha jól emlékszem, ez a pártközpont volt, én mondtam nekik, tegyék lehetővé a távozásunkat, mert teljesen tönkremegyek itt. Rám néztek, alig szóltak valamit és megkaptuk az engedélyt. Hetven januárjában mentünk ki, másfél évet húztunk le Caliban. A felső tízezer Bara Margit még Kolozsvárott, a Három nővér Másájaként