Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)

1998-08-12 / 32. szám

Nemrégiben vetítette a televízió a Szabó Magda regényéből készült filmet, az Abigélt. Ebben nyújtott máig feledhetetlen alakítást Bánfalvy Ági Torma Piroska szerepében. - Hány éves volt, amikor az Abigélben játszott? - Annak ellenére, hogy tizenöt éves lányokat ala­kítottunk, és a közönség meg volt győződve, hogy ebből a generációból va­lók vagyunk, mi már be­futott színésznőknek szá­mítottunk a forgatás ide­jén. Sok film-, tv- és szín­házi szerep állt mögöt­tünk addigra. - Az alakítások mégis nagyon hitelesnek tűntek. - Nagyon sok minden szerencsésen összejött eb­ben a filmben: egy csodá­latos rendező, Zsurzs Éva, a stáb tagjai, és mi, színé­szek is remekül éreztük magunkat. Hatalmas köny­­nyebbséget jelentett, hogy smink nélkül, egyenruhá­ban játszottunk, így csak a megformálandó karak­terrel kellett törődnünk. Nem is alakításnak tekin­tettük ezt az egészet, szin­te újraéltük a kamaszko­runkat. - A serdülőkor nemcsak örömök forrása lehet. Az öné milyen volt? - Ahogy volt osztály­­főnököm megfogalmazta, én igazi kamasz voltam, kívül-belül. Nyakigláb lány, fiúköpenyben, bakancsban, a serdülőkor minden láz­adásával. Az első színház - És mikor határozta el, hogy színésznő lesz? - Tudatosan ekkortól, a középiskola első osztá­lyától készültem a pályá­ra. Ösztönösen (ahogy a színészek zömében) már régebb óta bennem élt a szereplési vágy. Három­éves voltam, amikor Kis­pesten, nagymamámnál megcsináltuk a barátaim­mal a magunk Globe szín­házát. Én akkoriban még „produceri” munkát is vé­geztem: én szerveztem a jegyeladást a szomszédok körében, és a büfé ötlete is tőlem származott. Egyéb­ként, amikor édesanyámék méhészkedtek, és én so­kat voltam egyedül, ott az erdőben filmjelenetekbe képzeltem magam, és egy kitalált kamera előtt ját­szottam. - Az álmai valóra vál­tak, hiszen elsőre felvet­ték a Színművészeti Főis­kolára. - Rettenetesen boldog voltama, hiszen ez egyfaj­ta ígéretet jelentett a szak­mába jutáshoz. -És a színésznői karri­er is szépen indult,­­ így utólag visszanéz­ve, papíron nagyon simá­nak tűnik az utam. Már a főiskolán is sokat játszot­tam, azután a Vígszínház­hoz kerültem, ami egy kez­dő színésznő vágyainak ne­továbbja. Később a Ma­film színvonalas sztárcsa­patában lehettem évekig. Persze, megélni a pályám­mal járó nehézségeket nem volt annyira zökkenőmen­tes. Nagyon nehéz össze­egyeztetni a színpadi csil­­­lógást és a hétköznapi éle­­­­tet, úgy kezelni a színé­sz­szetet, mint mesterséget­­ és szakmát. A sikertelen­­­­séget nehéz feldolgozni. •­ különösen, ha mindig ezer 5 százalékot akar teljesíteni­­z az ember. De nem köny­­nyebb a sikerrel járó is­mertséget és annak kö­vetkezményeit sem meg­emészteni. - És a főiskola felkészít erre? - Nem. Én, ha tehet­ném, elsősorban erre taní­tanám meg a mai fiatalo­kat. El kell jutnunk oda, hogy kívülről tudjuk néz­ni a saját színészi sorsun­kat. Nem egyszerű talpon maradni két megbízás kö­zött. Ezek közhelyek ugyan, de a színész tényleg érzé­keny lény, aki munkája befejeztével nem tudja le­tenni, hanem tovább hur­colja a szerepeit.­­ Volt olyan alakítás, aminek a „tovább hurco­­lása” terhet jelentett? - Nagyon sok szerep olyan, hogy később is úgy érzed, tudtál volna még többet tenni bele, jobban is megcsinálhattad volna. Bele kell törődni, hogy már nincs újabb lehetőség az árnyaltabb kidolgozás­ra. De hogy egy pozitív példát mondjak, Torma Piroska szerepe olyan volt, hogy most sem tud­nám jobban eljátszani, mint akkor. Jól is esett, amit Szabó Magda mon­dott erről egy tv-riport­­ban: ő ugyan jól megírta ezt a figurát, az én alakí­tásom azonban „tormissi­­mo” volt.­­ Nem zavarja, hogy annyi szerep eljátszása után az emberek még min­dig „formázzák”? ...Vonz a kin­ c­i EURÓPA

Next