Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)
1998-08-18 / 33. szám
Nicolas Ca a valószínűtlen szívrabló „Nem szép, de van benne valami különleges..." Ha valakire ráillik ez a gyakran hallott frázis, az Nicolas Cage, az augusztus 7-én bemutatott „Snake Eyes" (Kígyószemek) című Brian De Palma-film főszereplője. Családos ember, egy Oscar-díj boldog tulajdonosa és egy hétéves kisfiú édesapja. Az egykori lázadó és kívülálló mára - állítólag - megkomolyodott. Hagyományos értékítélet szerint tényleg nem szép. Az arca túl hosszú, az orra egy gondolatnyit ferde (talán rebellis korából őrzött emlék), a füle picit kajla, a homloka enyhén szólva túl magas (vagyis gyérül a haja, amelynek sötétjébe néhány ősz szál is vegyül már, pedig még csak 34 éves). Amikor mosolyog, telt, érzéki ajka kissé féloldalra higgyed. De a szeme... a szeme beláthatatlan mélységeket rejt, titkokat és romantikus álmokat, amelyek néha szöges ellentétben állnak az általa alakított figurák helyzetével és életkörülményeivel. Nicolas Cage szépsége belülről sugárzik, és akit egyszer megérint, az többé nem szabadulhat a varázsától. Nicet imádják a nők. Gyengéd, szelíd, költői lélek, szereti az állatokat és a virágokat. Egész lényében van valami veleszületett kedvesség, vonzerő és szekszepil. Cage az ellentétek embere. Képes úgy eljátszani az érzelmeket, hogy érezzük az ellentétét is: a gyönyörben a fájdalmat, az örömben a bánatot, a kötődésben az átélt magányt. Mindig valamit hozzátesz a szerepéhez, ezért lesznek alakításai rendkívül hitelesek. Nicolas Coppola 1964- ben született a califomiai Long Beach-en (a „Cage” ne vet csak filmkarrierje kezdetén vette fel, mert nem akart a híres rokon árnyékában élni). Nagyapja, Carmine Coppola valamikor Toscanini első fuvolása volt. Apja, August Coppola az összehasonlító irodalomtörténet nyugalmazott profeszszora, és nagybátyja, Francis Ford Coppola filmet rendez; anyja, Joy Vogelsang táncos és koreográfus, akinak idegei korán felmondták a szolgálatot. Nie még hatéves sem volt, amikor anyja először került elmegyógyintézetbe, és azon túl gyakrabban volt távol, mint otthon. Ilyenkor a kisfiú csak ritkán láthatta, és mindig meg akarta menteni. „Nagyon szerettem és most is szeretem őt. Igazi úrinő. Sohasem kívántam más édesanyát. Neki is köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok.” Arra a kérdésre, nem félő, hogy ő is magában hordozza a súlyos örökséget, a színész így válaszol: „Hát nem látja? A színész élete maga a skizofrénia, a legőrültebb életmód, amiért még fizetnek is, ahelyett, hogy az embert intézetbe zárnák... Egy biztos: a szerepeimben gyakran játszom olyan hőst, aki megment valakit, és mindig olyan nőkhöz vonzódtam, akiken segíteni kellett, akiket meg kellett gyógyítani. Ez biztosan az anyai örökségem...” Édesapjával sem volt felhőtlen a kapcsolata. August Coppola évekig kitartott betegeskedő felesége mellett, de végül nem bírta tovább nézni a szenvedését, elvált, és elhagyta a családját. Nie ma már nem haragszik rá: „Ő tanított meg arra, hogy értékeljem a szép és finom holmikat, mindent, amit a keze munkájával készített valaki. .. Pénzt, azt nem sokat kaptunk tőle, de jó ízlést igen!" Apa és fia között a kapcsolat ma is feszült. „Ha veszekszünk, az csak azért van, mert szeretjük egymást” - intézi el röviden a kérdést Nicolas. „Elvégre mind a ketten művészek vagyunk - ő az írás művésze, én a filmvászoné.” Nicolas 12 éves volt, amikor a szülei elváltak. Ekkor került nagybátyjához, Francis Ford Coppolához a kaliforniai Napa Weilybe, majd San Franciscóba. És ekkor kezdődött rebellis, kívülálló korszaka is. A tiszta kitűnő tanuló egyszer csak bukásra állt, és szinte élvezte, hogy más, mint a többiek. Ebben a „szelíd motoros” korszakában Elvis és Jimmy Hendrix volt az ideálja. OO KÉPES EURÓPA