Képes Krónika, 1929. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1929-01-20 / 3. szám
kedves Collier, tegyen le erről az ostoba tervről. — Kihúzta zsebkendőjét, címeres monogrammja díszelgett rajta és fehér rózsa kellemes illatát árasztotta. — Igazán elszomorít tervével, kedves Collier, — mondta részvétet szenvelegve az ügyvéd, mialatt illatos zsebkendőjével megtörülte homlokát. — Nem akarom érveimmel meggyőzni és drága idejét a vitatkozással igénybe venni, válaszolta Collier. — Megölöm magam, de előbb biztosítanom kell családomat, azonban nem vagyok képes a szükséges összeget előteremteni. — Vagy úgy, — mondta Orkney vontatottan, majd egy idő után hozzáfűzte hiszen nem oly nagyok a részletek. Milyen összegre óhajtja a biztosítást kötni? — Kilencezer fontot szeretnék biztosítani a családomnak. Az első részlet mindjárt 300 -320 fontot tenne ki. Tudniillik leghelyesebbnek tartanám egy évre előre kifizetni, aztán azt gondolnám . . . hogy... — Nos mit gondol? — sürgette az ügyvéd, mikor látta, hogy György habozik. — Azt gondoltam, hogy ön előlegezhetné nekem a biztosítási öszszeget a kamattal együtt. Minden lehetőt el akarok követni, hogy ajánlatomat elfogadhatóvá tegyem. Kölcsönözzön nekem 320 fontot. Rögtön megírom végrendeletemet és 1000 fontot hagyok a 320-ért önre a biztosításból. Mit gondol, meg lehet kötni az üzletet ezen az alapon? Orkney Horace tűnődve sodorgatja bajuszát. — Ön elfelejti, hogy a biztosító társaságok öngyilkosság esetén nem ismerik el az örökösök jogosultságát a biztosítási díjra. — Nem, ezt nem felejtettem el. Minden eshetőséget megfontoltam jó előre. Darenth mellett, Kent grófságban van a feleségem unokanővérének egy kis falusi háza. A kert leér egészen a folyóig. Ott himbálózik mindig egy indián csónak. Nincs elhagyottabb hely a világon, különösen esti szürkületkor. Könnyen keresztül vihetem, hogy egy hétre meghívnak oda bennünket. Az egyik este, miután egész nap pihenés nélkül dolgoztam, azt mondom majd, hogy kimegyek a folyóhoz egy kis friss levegőt szívni. Megkérdem hány órakor vacsorázunk? Órámat az ebédlő órája szerint igazítom. Megkérem a feleségemet, figyelmeztessen másnap, hogy fontos levelet kell írnom. Aztán a lehető legvidámabb kedvvel a folyó felé tartok. A csónak felborul, közismert tény, hogy úszni nem tudok. Mi sem természetesebb. — De kedves barátom, elvégre ön meg is változtathatja szándékát, élhet még 30—40 esztendeig és én várhatok a pénzemre. — Azt tartom, hogy a gyanú elkerülése vésett leghelyesebb, ha áprilisiig várok, akkor szavamra, hogy végzek magammal. Kis szünet következett. — Megfontolás tárgyává teszem az ügyet, jelentette ki végül az ügyvéd. — De most megbocsát, ha arra kérem, hogy távozzék, mert rengeteg sok a dolgom. Az ügyvéd megfontolta a dolgot és belement az üzletbe. Háromszázhúsz fontot kölcsönzött Györgynek, ez megkötötte a biztosítást és megírta végrendeletét. Ezer fontot kötött le a biztosítási összegből az ügyvéd részére, a többi Évát és a gyermeket illette. Az életunt férfiún most meglehetősen megelégedett hangulat vett erőt. Hiszen áprilisban biztosan meghal és most már november volt. Már-már azon elmélkedett, hogy hamarább végez magával,de az ügyvéd lebeszélte erről, nehogy a biztosítási társaság gyanút fogjon és György halála után nehézségeket támasszon az örökösöknek. György némileg csalódott, amikor az ügyvéd visszautasította a korábbi terminust, de aztán megnyugodott. Nem akart hálátlannak látszani. — Ha már eddig kitartottam, majd kibírom még azt az öt hónapot is, — sóhajtotta. Úgy érezte magát, mint a munkától túlerőltetett ember, aki hosszabb üdülés előtt áll, örömmel várta a határidőt. Abban az időben a spanyolnátha szedte áldozatait Londonban. Aki csak tehette átmenekült a kontinensre, vagy az angol tengeri fürdőkre. Azonban akinek nem tett költségre, az otthon maradt. György felesége, Éva is megbetegedett és ágynak esett, éppen karácsonykor. Az orvos eleinte nem tartotta komolynak az esetet, de a baj súlyosbodott. Magas láz lépett fel, Éva törékeny teste nem tudott ellenállni. Két hét múlva meghalt. Györgyöt felesége halála megrendítette. Bár már régóta tisztában volt azzal, hogy lelkileg teljesen idegenek egymáshoz, de mégis a felesége volt, életének társa. Az a tudat, hogy örökre elvesztette, mély gyászba borította Györgyöt. Emlékébe idézte Évát leánykorában, visszagondolt szerelmére és keserves sírásra fakadt a sírnál. Nem vont párhuzamot a hajdan és most között, hanem őszintén gyászolta. Amint a temetés után egyedül ült éjszaka a csöndes lakószobában és pipázott, elgondolkozott azon, hogy kire fogja bízni leánykáját, aki most már áprilistól anyátlan-apátlan árva lesz. Mint az örökség következtében gazdag leányt előkelő nevelés illeti gondolta György. Legjobb lesz, ha a húgomhoz küldöm. Margit nem ment férjhez, örülni fog, hogy unalmas magányát a «Babuci» felderíti. Emellett Margit teljesen megbízható az anyagiakban is. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy így halála esetére Babuciról gondoskodott. Elmúlt január, február következett, az is letelt, márciusra virradt a nap. György egészen elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan telik az idő a temetés óta. Nagyon vontatottan írta az egyik levelének élére: «Márc. 1.» S hosszú ideig meghökkenve bámult a dátumra. Egy rövid hónap és mindennek vége. Szegény kis Babuci, apátlan-anyátlan árva lesz. Most, hogy a vég rohamosan közeledett, egyáltalában nem volt már György olyan türelmetlen, mint azelőtt, sőt az utóbbi időben bizonyos életöröm fogta el. Ez egészen új fajta érzés volt. A zsongító csönd a magányos szobákban, a nyugodt pipázás, ami miatt nem panaszkodott senki, a nyugalmas újságolvasás mind derűs perceket okoztak neki. Este titkos borzongás nélkül tért hálószobájába. Reggel szokatlan tetterővel ült íróasztalához. Jól ki akarta használni az utolsó napokat. A halál gondolatát már nem üdvözölte oly kitörő örömmel, mint néhány hónappal ezelőtt. Sőt mostanában mindig a legrosszabbkor tolakodott az elmúlás félős érzete előtérbe. Ha Babuci ült a térdén és ő a haját simogatta, hirtelen eszébe jutott: egy hónap múlva vége. Olykor a korai reggeli órákig dolgozott örömmel és érdeklődéssel, mikor váratlanul elfogta a halál gondolata. — Nem érdemes ilyen lelkeseddéssel dolgozni ezen az értekezésen, ha a hideg sírban nyugszom, mielőtt még nyomtatásban látnám, — sóhajtotta lemondóan. Hideg futott végig rajta. Egészen boldog embernek érezte volna magát, már pénzügyi gondjait sem találta volna oly nyomasztóknak, ha nem lappang minden gondolata mögött a halálfélelem. Amióta Évát eltemette, nyomasztó pénzügyi helyzete is enyhült. Rájött, hogy Éva nem értett a háztartás vezetéséhez és minden csekélységet igen súlyosan fogott fel. Halála óta, mintha könnyedebb lett volna az egész ház levegője. Végre is bevallotta György önmagának, hogy visszatért az életkedve, nem akar meghalni. Elhatározta, hogy felkeresi Orkneyt és megkéri, hogy oldja fel adott szava alól. Igen kényelmetlenül érezte magát, mikor az ügyvéd lakása felé tartott, de azzal vigasztalódott, hogy még mindig jobb a vallomás, mint a halál. Orkney rosszalólag mérte végig, miután kérelmét eléje terjesztette: — Ez egyáltalán nem üzleti eljárás az ön részéről. Becsületesebb embernek hittem önt, Collier. Én természetesen nem kívánom az ön halálát, — remélem ezt fölteszi rólam, — de hát szerződés, az szerdés. Éppen mostanában égető szükségem is volna az 1000 fontra. — Gondoljon a gyermekre, — dadogta György — nem hagyhatom egyedül. — A felesége temetésén azt