Képes Krónika, 1929. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-20 / 3. szám

kedves Collier, tegyen le erről az os­toba tervről. — Kihúzta zsebkendő­jét, címeres monogrammja díszel­gett rajta és fehér rózsa kellemes illatát árasztotta. — Igazán elszomorít tervével, kedves Collier, — mondta részvétet szenvelegve az ügyvéd, mialatt illa­tos zsebkendőjével megtörülte hom­lokát. — Nem akarom érveimmel meg­győzni és drága idejét a vitatkozás­sal igénybe venni,­­ válaszolta Collier. — Megölöm magam, de előbb biztosítanom kell családomat, azonban nem vagyok képes a szük­séges összeget előteremteni. — Vagy úgy, — mondta Orkney vontatottan, majd egy idő után hoz­záfűzte hiszen nem oly nagyok a részletek. Milyen összegre óhajtja a biztosítást kötni? — Kilencezer fontot szeretnék biztosítani a családomnak. Az első részlet mindjárt 300 -320 fontot tenne ki. Tudniillik leghelyesebb­nek tartanám egy évre előre ki­fizetni, aztán azt gondolnám . . . hogy... — Nos mit gondol? — sürgette az ügyvéd, mikor látta, hogy György habozik. — Azt gondoltam, hogy ön elő­legezhetné nekem a biztosítási ösz­­szeget a kamattal együtt. Minden lehetőt el akarok követni, hogy ajánlatomat elfogadhatóvá tegyem. Kölcsönözzön nekem 320 fontot. Rögtön megírom végrendeletemet és 1000 fontot hagyok a 320-ért önre a biztosításból. Mit gondol, meg lehet kötni az üzletet ezen az alapon? Orkney Horace tűnődve sodor­­gatja bajuszát. — Ön elfelejti, hogy a biztosító társaságok öngyilkosság esetén nem ismerik el az örökösök jogosultsá­gát a biztosítási díjra. — Nem, ezt nem felejtettem el. Minden eshetőséget megfontoltam jó előre. Darenth mellett, Kent grófságban van a feleségem unoka­nővérének egy kis falusi háza. A kert leér egészen a folyóig. Ott himbálózik mindig egy indián csó­nak. Nincs elhagyottabb hely a vi­lágon, különösen esti szürkületkor. Könnyen keresztül vihetem, hogy egy hétre meghívnak oda bennün­ket. Az egyik este, miután egész nap pihenés nélkül dolgoztam, azt mondom majd, hogy kimegyek a folyóhoz egy kis friss levegőt szívni. Megkérdem hány órakor vacsorá­zunk? Órámat az ebédlő órája sze­rint igazítom. Megkérem a felesé­gemet, figyelmeztessen másnap, hogy fontos levelet kell írnom. Az­tán a lehető legvidámabb kedvvel a folyó felé tartok. A csónak fel­borul, közismert tény, hogy úszni nem tudok. Mi sem természetesebb. — De kedves barátom, elvégre ön meg is változtathatja szándékát, élhet még 30—40 esztendeig és én várhatok a pénzemre. — Azt tartom, hogy a gyanú el­kerülése vésett leghelyesebb, ha áprilisiig várok, akkor szavamra, hogy végzek magammal. Kis szünet következett. — Megfontolás tárgyává teszem az ügyet,­­ jelentette ki végül az ügyvéd. — De most megbocsát, ha arra kérem, hogy távozzék, mert rengeteg sok a dolgom. Az ügyvéd megfontolta a dolgot és belement az üzletbe. Háromszáz­húsz fontot kölcsönzött Györgynek, ez megkötötte a biztosítást és meg­írta végrendeletét. Ezer fontot kö­tött le a biztosítási összegből az ügyvéd részére, a többi Évát és a gyermeket illette. Az életunt férfiún most meglehe­tősen megelégedett hangulat vett erőt. Hiszen áprilisban biztosan meghal és most már november volt. Már-már azon elmélkedett, hogy hamarább végez magával,de az ügy­véd lebeszélte erről, nehogy a biz­tosítási társaság gyanút fogjon és György halála után nehézségeket támasszon az örökösöknek. György némileg csalódott, amikor az ügyvéd visszautasította a korábbi terminust, de aztán megnyugodott. Nem akart hálátlannak látszani. — Ha már eddig kitartottam, majd kibírom még azt az öt hóna­pot is, — sóhajtotta. Úgy érezte magát, mint a munkától túlerőlte­tett ember, aki hosszabb üdülés előtt áll, örömmel várta a határidőt. Abban az időben a spanyol­nátha szedte áldozatait Londonban. Aki csak tehette átmenekült a konti­nensre, vagy az angol tengeri für­dőkre. Azonban akinek nem tett költségre, az otthon maradt. György felesége, Éva is megbetegedett és ágynak esett, éppen karácsonykor. Az orvos eleinte nem tartotta ko­molynak az esetet, de a baj súlyos­bodott. Magas láz lépett fel, Éva törékeny teste nem tudott ellen­állni. Két hét múlva meghalt. Györgyöt felesége halála megren­dítette. Bár már régóta tisztában volt azzal, hogy lelkileg teljesen idegenek egymáshoz, de mégis a felesége volt, életének társa. Az a tudat, hogy örökre elvesztette, mély gyászba borította Györgyöt. Emlékébe idézte Évát leánykorá­ban, visszagondolt szerelmére és keserves sírásra fakadt a sírnál. Nem vont párhuzamot a hajdan és most között, hanem őszintén gyá­szolta. Amint a temetés után egyedül ült éjszaka a csöndes lakó­szobá­ban és pipázott, elgondolkozott azon, hogy kire fogja bízni leány­káját, aki most már áprilistól anyátlan-apátlan árva lesz. Mint az örökség következtében gazdag leányt előkelő nevelés illeti gondolta György. Legjobb lesz, ha a húgomhoz küldöm. Margit nem ment férjhez, örülni fog, hogy unalmas magá­nyát a «Babuci» felderíti. Emellett Margit tel­jesen megbízható az anya­giakban is. Megkönnyebbülten só­hajtott fel, hogy így halála esetére Babuciról gondoskodott. Elmúlt január, február követke­zett, az is letelt, márciusra virradt a nap. György egészen elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan telik az idő a temetés óta. Nagyon vontatottan írta az egyik levelének élére: «Márc. 1.» S hosszú ideig­ meghök­­kenve bámult a dátumra. Egy rö­vid hónap és mindennek vége. Sze­gény kis Babuci, apátlan-anyátlan árva lesz. Most, hogy a vég rohamosan kö­zeledett, egyáltalában nem volt már György olyan türelmetlen, mint az­előtt, sőt az utóbbi időben bizonyos életöröm fogta el. Ez egészen új fajta érzés volt. A zsongító csönd a magányos szobákban, a nyugodt pipázás, ami miatt nem panaszko­dott senki, a nyugalmas újságolva­sás­ mind derűs perceket okoztak neki. Este titkos borzongás nélkül tért hálószobájába. Reggel szokat­lan tetterővel ült íróasztalához. Jól ki akarta használni az utolsó na­pokat. A halál gondolatát már nem üd­vözölte oly kitörő örömmel, mint néhány hónappal ezelőtt. Sőt mos­tanában mindig a legrosszabbkor tolakodott az elmúlás félős érzete előtérbe. Ha Babuci ült a térdén és ő a haját simogatta, hirtelen eszébe jutott: egy hónap múlva vége. Olykor a korai reggeli órákig dolgozott örömmel és érdeklődéssel, mikor váratlanul elfogta a halál gondolata. — Nem érdemes ilyen lelkesed­­déssel dolgozni ezen az értekezé­sen, ha a hideg sírban nyugszom, mielőtt még nyomtatásban látnám, — sóhajtotta lemondóan. Hideg fu­tott végig rajta. Egészen boldog embernek érezte volna magát, már pénzügyi gond­jait sem találta volna oly nyomasz­tóknak, ha nem lappang minden gondolata mögött a halálfélelem. Amióta Évát eltemette, nyomasztó pénzügyi helyzete is enyhült. Rá­jött, hogy Éva nem értett a háztar­tás vezetéséhez és minden csekély­séget igen súlyosan fogott fel. Ha­lála óta, mintha könnyedebb lett volna az egész ház levegője. Végre is bevallotta György önma­gának, hogy visszatért az életkedve, nem akar meghalni. Elhatározta, hogy felkeresi Orkneyt és megkéri, hogy oldja fel adott szava alól. Igen kényelmetlenül érezte magát, mikor az ügyvéd lakása felé tar­tott, de azzal vigasztalódott, hogy még mindig jobb a vallomás, mint a halál. Orkney rosszalólag mérte végig, miután kérelmét eléje terjesztette: — Ez egyáltalán nem üzleti el­járás az ön részéről. Becsületesebb embernek hittem önt, Collier. Én természetesen nem kívánom az ön halálát, — remélem ezt fölteszi ró­lam, — de hát szerződés, az szer­­dés. Éppen mostanában égető szük­ségem is volna az 1000 fontra. — Gondoljon a gyermekre, — dadogta György — nem hagyhatom egyedül. — A felesége temetésén azt

Next