Képes krónika, 1930. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1930-09-21 / 38. szám
mm * (34. Folytatás.) Egy pillantás... egy könnycsepp ... és tovább semmi. Elsietni... hogy vissza lehessen térni újra, új vággyal, új reményekkel, új álmokkal... Csendes hajnalokon meglesni, amint a drága, régi ház kibontakozik a homályból, amint halvány fényekbe burkolva fogadja az új napot, az új életet... Figyelni a tölgyek reggeli dalára és elmerülve nézni a harmatcsepp csodáját, amint ragyogó kis életét áldozza fel a napnak... meglesni mindent, felfogni mindent, a szívbe zárni... azután elsietni. Elsietni nehogy az a sajgó vágy odavezesse mégis a házhoz, felvezesse a fehér kőlépcsőkön, a csendes, kihalt épületbe, a holt szobákba, ahol csak emlékek élnek ahol a pók újra fonja hálóját, az elmúlást hirdető finom hálót... A tisztás szélén álló karcsú kis alak most hátralépett. A kínzó, az édes emlékek álomképétől felzaklatva akart elmenekülni. De már elkésett. Ujjongó örömmel rohant feléje valaki és a következő pillanatban az izgalomtól kipirult arccal állt előtte Mózes. — Urfi! Urfi! — lihegte a szeplősképű.—Csakhogy itt van! Mióta várjuk az úrfit! Gergő mondta is, hogy nem tud meghalni addig, míg Géza úrfit nem látja még egyszer. A lány meghökkent. — Gergő beteg? — kérdezte ijedten. Miért nem jöttél értem? — Nem mertem — mondta a másik szomorúan. — És Gergő sem akarta. Az úrfi elkerült bennünket, felénk sem nézett. De én nem is csodálom, ha haragudott Géza úrfi... Szamár vagy, Mózes! — felelte türelmetlenül a lány. — Gondolhattátok, hogy azonnal eljövök, ha valami baj van. Válaszra sem várva, máris megindult és átsietett a tisztás selymes pázsitján Tubák Gergely házacskája felé. No mi van itt? — toppant az alacsony kis szobába és megállt az öreg ágya előtt. — Csak nem beteg, Gergő bácsi? Az öreg feltekintett. — Csak igen — dörmögte. — Már miért ne lennék beteg? Magamfajta ember is ágyban halhat meg, ha elérkezett annak az ideje. — Bolondokat beszél, Gergő bácsi — hajolt föléje a kedves arc és a régi, pajkos mosolynak halvány árnyéka suhant a finom kis száj szögletébe. — Azután mondja csak, miért akar meghalni? Nincs magának semmi baja. Minek érzi az ágyat? Tubák Gergelyből fölszakadt a keserűség. A szégyen miatt — suttogta fojtott, reszkető hangon. A lány sötét szemei tágra nyíltak. Nem felelt azonnal. Leült a legközelebb álló székre és maga elé nézett. Azután mégismegkérdezte, egészen halkan, bizonytalanul: — A szégyen miatt? Hogyan érti ezt, Gergő bácsi? Az öreg felkönyökölt az ágyban. Még kérdi, Géza úrfi? Hát nem érti? Hiszen az úrfit is ez kergette el a major közeléből. A szégyen és a bánat, hogy a szívünket és az erőnket adtuk oda a munkának, hogy izzadtunk a domboldalon, a tavaknál és ott, a mocsaras úton, hogy annyit loholtunk és fáradtunk! Azután egyszerre csak elérkezett egy nap, amikor az urak kijelentették, hogy no, de most már elég volt ebből a mulatságból és úgy itt hagytak mindent, mintha a tatárok gázoltak volna végig ezen a szép tanyán. Talán nincsen így? Hát mire való volt ez a sok herce-hurca? Nyári vakáció? Talán bizony Géza úrfi nem így gondolkozik? De bizony tudom, hogy így, azért is nem jött a tanya felé, azért kerülte el, mert megelégelte az itteni dolgokat. No, nem így van talán? Visszafojtott lélekzettel figyelt a lány. Ezt... ezt érezte volna ő is? Olyan zavaros, olyan homályos volt minden benne, olyan kószáltak az érzései, a gondolatai... Lehajtotta a fejét. Ijesztő sápadság lepte el a keskeny arcát. — Hát... talán egy kis igazság van abban, amit Gergő bácsi mond — kezdte egészen halkan. De azért nem szabadna így elkeserednie. Hátha még megváltozik minden ... visszajönnek a nőgyűlölők ... Oh... én is tudom, hogy a félbehagyott munka nagy szégyen... Féltem is ettől mindig. De várjon csak Gergő bácsi, majd én beszélek a Vincze A fűző, fgaszótó stb. szakszerű készítése WESZ utóda Nagy Károly Frigyes cég, Apponyi-tér 1. szám (Királyi bérpalota). Francia modelerc