Képes Sport, 1958. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1958-07-01 / 26. szám
(Stockholm, június 29.) Nem így képzeltük el a világbajnokság utolsó akkordjait. Azt reméltük, hogy ha a nagy Orchesterben nem is játszunk vezérszólamot, de a nagyimálé egyik szépen kicsendülő mellékmotívuma a mi hegedűnkön kel majd életre és zsongatja végig a záróakkordokat. Sajnos, nem így történt. Válogatott játékosaink már csak otthon, rádión hallgathatják a világbajnoki szimfónia utolsó tételeit. Pedig legyünk őszintéik, szálljunk magunkba, a VB előtt bármennyire is hangsúlyoztuk és számtalan cikkben le is írtuk, hogy most nem olyan jó a magyar csapat, nem várhatunk tőle csodákat és már az is gyönyörű eredmény volna, ha be tudná magát verekedni a nyolcas döntőbe, mégis, magunkban egész mélyen ott élt a titkos remény, hogy a leszállított igények és a szerény nyilatkozatok ellenére kellemes meglepetésben lesz részünk és csapatunk váratlanul (vagy csak titkon vártán) újra dicsőséget szerez labdarúgásunknak. Az optimizmus nemes emberi tulajdonság, az élet egyik nagyszerű motorja, amely nélkül néha bele sem fognánk a nehezebb feladatok megoldásába Éppen ezért nem lehet, de nem is akarok elítélni, vagy kipellengérezni senkit esetleges optimizmusa miatt. Hiszen elsősorban önmagamat kellene elítélnem. Csak jellemzésül említem, hogy még élénken fülemben cseng idejövet a repülőgépen újságíró társaimmal folytatott beszélgetésem. Az esélyeket latolgatva olyan is akadt közöttünk, aki keveselte a négyes döntőbe való bejutásunk reményét és kötötte az ebet a karóhoz, hogy feltétlenül helyünk van a döntőben, sőt... Nem folytatom, nem akarok senkinek bánatot okozni. Alaposan felsültünk az optimizmusunkkal. Fogadkozunk is, hogy ezentúl sokkal tárgyilagosabban próbáljuk mérlegelni a lehetőségeket ... 1954-ben elégedetlenek voltunk a világbajnokság második helyével. Az azóta eltelt négy év alatt mást sem csináltunk, csak „magyaráztuk a bizonyítványunkat“, hogyan vesztettük el a világbajnokságot. Amit el sem vesztettünk, mert ami nem volt a miénk, azt nem lehet elveszíteni. Csak nem nyertük meg! Jó volna, ha most nem ilyesmin rágódnánk, hanem előretekintenénk és nem hátra. Biztosan többre megyünk vele. Most a legsürgősebb tennivalókat kell kijelölni. Elsősorban az itt járt szakembereinknek kell kielemezniük a látottakat és leszűrni, hogy mit használhatunk fel leghamarabb a VB tapasztalataiból. Természetesen nemcsak a magyar mérkőzések tanulságaira gondolok. Ennél a pontnál azonban máris hibáztunk. Kár volt vezető edzőinknek hazasietni, lemondani a döntő mérkőzések tapasztalatainak felhasználásáról. Szakembereinknek feltétlenül választ kell adni arra a kérdésre, hogyan történhetett meg az a blamázs, hogy olyan nemzeti válogatottak, akikkel szemben mi a közelmúltban biztos győzelmeket arattunk, itt a VB-n lényegesen jobban szerepeltek, mint mi. Gondoljunk csak Jugoszláviára és Franciaországra, nem beszélve a svéd csapatról, amelynek rendkívül sikere a VB legnagyobb meglepetése. Rá kell jönni, hogyan vált lehetségessé. Hogy ezek a csapatok nem csak előbbre jutottak, hanem lényegesen jobban is játszottak, mint mi. Annak is meg kell találni az okát, hogy a magyar labdarúgás miért nem tartott, vagy miért nem „tudott“ lépést tartani az általános fejlődéssel? Miért hagyta a „mester“, hogy a tanítványai sorra felülkerekedve legyőzzék őt? Rá kell jönni labdarúgásunk szerkezeti hibáira, mert ilyenek is vannak. Fel kell tárni edzésrendszerünk, technikai és taktikai felkészítési módszerünk elavultságát, mert a világbajnokságon mutatott játékunk kizárólag erről tanúskodott. Általában nagyobb őszinteségre és önbírálatra van szükség. Nagyobb bizalommal kell elfogadni a kívülről jövő jószándékú bírálatokat is. A hannoveri mérkőzés tömören megmutatta hibáinkat és előre vetette árnyékát a világbajnoki kudarcunknak. Amikor pedig rámutattunk az észlelt fogyatékosságokra, megértés helyett súlyos visszautasításban részesültünk. A szövetség vezetői, szakemberei legyenek szerényebbek, adjanak többet a közvéleményre, a tömeghangulatra. Van mit tanulniok. Néhány szó a döntőbe jutottakról és a kiesettekről Előző cikkünkben már céloztunk rá, hogy a négyes döntőbe került csapatok semmivel sem jobbak, mint a kiesettek, hogy Trudaomir Atban a harmadik hely felt. A harmadik hely eléréséhez az utolsó két mérkőzésen sorrendben egy vereség és egy győzelem volt szükséges. A vereség a brazilok ellenében érte a kakaselmezes játékosokat. Ezúttal Marcel még elsodorja Vavát... (UP) ... de aztán ... a középcsatár szzéporrá zúzza a francia védelmet, még Abbest is kicsalogatja a kapujából és ... Brazília—Franciaország 5:2. (UP)