Képes Sport, 1979. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-09 / 2. szám
A beállós „Beálló játékos: a védőjátékosok között vagy közvetlen előttük, illetve mögöttük — a kapuelőtér közelében elhelyezkedő támadójátékos.” Ez a köznyelv szerint beállósnak nevezett kézilabdázó szakszerű meghatározása. A szakszöveg kiegészítendő azzal, hogy ez a szerepkör a sportágban a legkeményebb. Szilágyi István a Ferencváros kézilabda-együttesében és a válogatottban is a beállós nem könnyű szerepét tölti be kimagaslóan. Tökölön, az általános iskolában ismerkedett meg a sportággal. Útja a budapesti Fáy Gimnáziumba, majd a Ferencvárosba vezette, miközben ifjúsági, aztán utánpótlás, később pedig nagyválogatott lett. 1974 februárjában az NDK-ban megrendezett világbajnokságon már részt vett. Az eredmény? A nyújtott teljesítmény? Faludi Mihálynak, a válogatott edzőjének akkori minősítése: „Megfelelő felkészülési munkát végzett. Szorgalmas, bár munkájában gyakran fellelhetők pontatlansági elemek. VB- teljesítménye várakozáson alul maradt. Kora és tehetsége lehetőséget ad további fejlődésére.” Szilágyi azóta bebizonyította tehetségét. Ma a világ egyik legjobb, legveszélyesebb beállósának tartják. Pedig micsoda külön csatákat kell folytatnia a falban! Nem robusztus termet. Amit ezen a poszton más fizikai erővel old meg, ő kifinomult technikával, furfanggal végzi. Kovács Péter mondta róla: „Hihetetlen, hogy mennyire érzi, hová kell helyezkednie, hogyan kell becsapnia az ellenfelet. Ezt szerintem nem lehet tanítani, sportnyelven szólva, ez vagy van, vagy nincs.” Szilágyi István tagja volt az olimpián hatodik helyet szerzett együttesnek, játszott, harcolt, küzdött a múlt évi világbajnokságon és a jövő hónapban ismét pályára lép a világbajnokság B-csoportjának mérkőzésein. Kosárlabdázásról HARIS FERENCCEL Kevés olyan népszerű sportágat űznek manapság a világon, mint a kosárlabdázás. Körülbelül 90 millió ember hódol James Naismith tanár úr „találmányának”. Szeretik ezt a szép labdajátékot hazánkban is. Hajdanában kiemelkedő eredményeket is elértek: Greminger és társai. De hol van már a tavalyi hó?! Eredményeink ma szerényebbek. Az okokról Haris Ferenccel, a Magyar Kosárlabda Szövetség szakfelügyelőjével társalogtunk. # Múltkori beszélgetésünk alkalmával említett egy hasonlatot a sportág és a színház között. — Akkor azt mondtam, hogy abba a színházba, amelyet sokat szidnak, előbb-utóbb senki sem megy be, így van ez a hazai kosárlabdázással is. Ha csak ostorozunk, ha csak a hibákat mutatjuk meg, akkor előbb-utóbb üres lelátók előtt játsszák le a mérkőzéseket. Ez pedig nem lenne jó. Örvendetesnek tartom, hogy a nők például tovább is tudják tartani a nemzetközi szintet. Jó az utánpótlás is. Egészen fiatal, ügyes játékosok nevét ismerik meg a sportág kedvelői. Például a KSI-ből a tizennyolc éves és 197 centiméter magas Németh Ágiét, aki mérkőzésenként húsz pontokat szerzett csapatának, vagy a tizenhárom éves ,,ikis” Rátvayt, aki máris 181 centiméterre nőtt és remélhetőleg nővéréhez (Czirákyné Rátvay Kati) hasonlóan kitűnő kosaras lesz. Rajtuk kívül még említhetnék néhány ifjú reménységet. A férfiak mezőnyében viszont azt tartom a legszerencsésebb jelenségnek, hogy a vezető szakosztályokban nagyszerű képességű edzők dolgoznak. Örvendetes az is, hogy mind fizikailag, mind taktikai tudás tekintetében előreléptek az együttesek, önmagukhoz képest. Ezt gyorsan hozzáteszem, nehogy bárki is félreértse, amit mondok. Nemzetközi mércével mérve ugyanis a játékosok fizikai felkészültsége nem kielégítő! Sokan látták a Bp. Honvéd— Real Madrid BEK-mérkőzést. Ugye a vendégek már ránézésre is erősebbek voltak! Sokan vitatkoztak és vitatkoznak ezzel a megállapítással, mondván, hogy ha valaki erősebb, még nem okvetlenül jobb kosaras is. Csak ha az a valaki technikailag, taktikailag ugyanolyan képzett, miközben fizikailag erősebb, akkor nem lehet vitás, hogy ki fog nyerni. A megfelelő erő, állóképesség hiánya azért is szomorú, mert az ilyen irányú felkészültséghez minden csapatnak megvan a lehetősége. Ma már a csapatok taktikailag többet tudnak, mint régen. Néhány éve, ha egy együttes a mérkőzés egésze alatt letámadásos zónát alkalmazott, ezzel teljesen megbénította az ellenfelet. Ma már ez a taktikai fogás pillanatnyi meglépésre alkalmas, hiszen az ellenszerét már megtanulták a csapatok. Még a gyengébb NB I-es együttesek is! • A tapasztalat azt mutatja, hogy rengeteget hibáznak a játékosok. — A hazai mezőnyben a gyorsaságra törekvés még új. Még nem sajátították el a kosarasok a nagyobb ütem kívánta technikát. Még a tanulás szintjén vannak, amikor törvényszerű a hibázás. Sok mindent megtanultak már az új tudományból, de még a kivitel nem pontos, még könnyen zavarba hozható a védekező gárda is, a támadó is. Itt van például a védekezés agreszszív módja. Ezen az ellenfél szándékának a megelőzését értem, nem pedig az ütközést. Nálunk viszont inkább az utóbbi ."