Képes Ujság, 1860 (2. évfolyam, 1-13., 1-39. szám)

1860-02-19 / 8. szám

94 * * * rek nem akartak már neki szolgálni, mert már „feierabend“ van, hanem ő becsületszavát adva nekik, hogy azon esetre, ha rögtön öt palack pezsgőt nem hoznak neki, mindnyájokat feltráncsirozza.................Szegény ifjú! -------És Mathild ? E perczben ő is csak ily boldogtalan; ő nem férfi, hogy pezsgőpalaczkok közé temesse fájdalmát, ő vánkosai közt sír, mert ő is szeret örök szerelemmel, de reménytelenül! Szereti Földes Bálintot, ki meg Agathát szereti s fogja szeretni mindig! (Folytatása következik.) Bús Vitéz: A párizsi pénzverde. Az pénz feltalálását sokan Lycurgusnak tulajdonítják, valószínű tehát, hogy e bölcs törvényhozó vetette volna el első magvát azon nagy hatalomnak, mely az emberiség sorsában oly kiváló szerepet játszik. A spártai és lacedemoni idők óta, a mi időnkig, mennyi változáson ment át a pénz, mind anyagját s alakját tekintve! Voltak népek, kik a csigahéjat s bőröket használták pénz gyanánt. A mexikóiak a kakaó magvait használták e czélra. A civilisatio fejlődésével fogadtatott el az érez átalánosan mint forgalmi eszköz. Volt vas- és ólompénz is, de jelenleg átalánosan már csak arany, ezüst és réz használtatik e czélra. A középszázadokban a hamis pénzverés volt nagyon elterjedve, s nem egy hatalmas személyiség vett részt azok gyártásában. IV. Henrik volt az első, ki nagy gondot kezde fordítani a pénzverésre. Utódai követték nyomdokait e téren. A párizsi pénzverde palotájának alapköve XV-ik Lajos alatt 1771- ben tétetett le. Denis Jakab építőmester mit sem mulasztá el, hogy mind nagyszerűség, mind ízlés tekintetében ez épületet kitűnővé tegye. Mythologiai alakok s franczia királyok szobraival van az földiszitve, s tév és csarnokaiban olvasztós pénzverő-műhely foglalnak helyet. Képünk az olvasztós pénzoltó helyiségeket tünteti elő. E nagyszerű pénzverdében, középszámitás szerint, naponkint 900,000 frankot készítenek. —e— Régi kép. Csokonay Vitéz Mihály életéből. Rég porladoznak már Debreczen homokja között Csokonayak hamvai, de az ő nem koporsóba való lelke, nemcsak feltörő sírjának boltozatit, hanem, mint Jerkules egykori bajnoktársa, a halál által lett halhatatlanná. De míg lelke, neves költeményei a diadal koszorújával röpködnek most is mindenfelé a magyar ég boltozata alatt, midőn lelkének meleg lehellete hevítgeti még ma is az általa megérzékenyült Hunnia fiainak s leányainak ajkait s kebleit, életkörülményei főleg a néptől, melynek kedvencze, alig ösmertetik. Azért ragadtam tehát tollat, hogy gyengén bár, de egy akkorbeli irat nyomán a lehető leghívebben leírjam. Nem tervem azonban költőnk életirását adni, mely oly sok helyt meg van már irva, s talán tökéletesebben, mintsem én képes lennék, de életének pár mozzanatait szándékom papírra tenni. — * * * Alig tölté be Csokonay hétéves deákságát, midőn környezőt kiismervén fényes tehetségeit, 1794 ben a bölcsészet tanulók közönséges tanárává tevődött. Vidám volt feje fölött az ég, mosolygott lába alatt a tenger, midőn megeresztő vitorláit, de még alig volt felén utjának, már is hajótörésre komorodott mind a kettő. Félesztendeig tartott tanársága, s e rövid idő alatt vetettek el a magvak, melyek később meghozva mérges gyümölcseiket, rövid életét megkeseriték. Elkezdte ő és folytatta tanárságát azon különös, tartózkodást nem ismerő lélekkel és eredetiséggel, melylyel eddigi életét, de koránsem hasonló szerencsével. Különös volt benne, hogy ő éjjel nem aludván rendesen, csak a tanítási óra elütése után költetett föl, s majdnem mindig előkészületlenül és borzasan jelent meg a tanodában, s a régi klassikusokat nagyon kedvelvén, ez volt oka, hogy egyszersmind a régi philosophok tanítási modorát akarta átültetni, s többször mezőn, vagy legalább a tanodában sétálva tanítgatott, mint aluszékonyan a tanszéken ülve. Előadásai, melyek leginkább a költészet történetére vonatkoztak, élvezetdúsak, de egyszersmind tanulságosak voltak, különben sem tudván hanglejtés nélkül beszélni, a felvett személyek minden szavának, cselekedetének, magaviseletének, mozdulatinak felgerjedése, vagy meghunyászkodásának, dühösségének, rimánkodása vagy nyájasságának az oda illő hangsúlyt, tagmozdulatot, arczjátékot, hangváltoztatást úgy megadta, mintha az illetők beszéltek volna. Ily tűz- és elevenséggel, most méltósággal, majd nevetségesen, most felháborodva, majd lecsendesedve beszélvén, a követett személyek jelleme, története, természete, tanítványai fejében egyszerre megragadt, s ezek a helyett, hogy — mint lenni szokott, — a hideg leczkéktől idegenkedtek volna, az ő előadására seregestől tódultak, s örömüket lelték magyarázataiban. Ő volt az, ki széttörő azon feszes viszonyt, mely tanító és tanítvány között létezik, mert a 21 éves ifjú a vele egykorú, s néha még idősb ifjakat inkább barát- mint tanítványként tekinté; együtt sétált, mulatott, sőt mi több, együtt pipázgatott azokkal, sőt valának, kik arról vádolták (nem tudom mennyi igaz az egészből), hogy együtt ivott is. Annyi bizonyos, hogy egykor lemondván a borivásról, egy igen elmés verssel Bacchust elbucsuztatta, s tanítványival együtt el is temette; de ebből nem következik, hogy a Bacchus temetésén jelenlevők annak templomába is vele együtt jártak volna. A fogadást megtette Csokonaynk, de tán nem is kell mondanom, hogy nemsokára ismét megszegte, s midőn e miatt gúnyolták volna, azt felelte , hogy a lelke azután is haza járt. E tanítványaival való bizalmas modor készíté számára a mérget, mely később elölte életkedvét. Az iskolai czikornyás törvényekkel nem sokat gondoló lelke, s a tanítványaival való bizalmas modor, szálka volt a többi tanár szemében , s midőn egykor Csokonay pár kedvesebb tanítványával a városhoz közel eső nagy erdőben sétálva pipázgatna , az osztályfelügyelővel találkozott, ki észrevette a pipázást, s mérgesen támadta meg mind Csokonayt, hogy azt megengedi, mind tanítványait, hogy cselekedni merészült. Csokonay tűrte, meddig lehetett, mig nem könnyen gyuladó természete lángra kapván, a két összeütköző lángból oly trójai tűz fejlődött ki, mely ez Aeneást a maga hazájából — Virgil szerint — új földre kergette, hátán vivén a maga isteneit, kiknél egyebet a tűz alól ki nem ragadhatott. Ebből nagy dolgok fejlődtek ki, Csokonay az iskolai tanszék elé idéztetett, s addig is, mig bűneinek (mint ők elnevezék) méltó jutalmát vehetné, tanitósága felfüggesztetett, de mivel ekközben karácsony elérkezett, a szokásos ünnepi prédikállásokra mégis kibocsáttatott. Elment Csokonay, s mig honn azt gondolták , hogy a híveknek lélekemelő beszédekkel édesiti meg az ünnepeket, barátjaival kedvére vadászgatott, s a hivek megfosztatva a szellemi mannától, távoztak haza a templomból, azon észrevétellel, hogy még ilyen legátust sem láttak, ki előbbnek tartja a vadászgatást az Isten igéjének hirdetésénél, de e beszédekkel Csokonaynk nem sokat gondolt. Mondjon a világ mit akar, ha mindenkinek eleget akarnánk tenni, a mesebeli öreg sorsára jutnánk — gondolá — s egész husvétig mulatozott barátainál, midőn pedig haza érve látta, hogy az ellene gyűlt felhők szórni kezdik a villámokat, elbuczuzott a kollégiumtól 1795- ben, meg sem várva piros pünkösd napját. A természetben tavasz vala , a virágok illatoztak, s a megnépesült ligetek visszhangoztak a madárkák vidor énekétől, s mindezekre a mennybolt tiszta kék színe mosolygott, keblén hordozva a szerető napot. Csokonay keblében nem virult tavasz, keble nem illatozók az örömtől, dalaiban nem a vidor lélek, de a fájdalomsajtolta hang jön a kitetsző, a szerencsétlen ifjú elhagyatva barátitól, megfosztatva múzsáitól, szégyentől piruló arczczal elbujdosott, keblében vivén, mint a megsebzett szarvas, a halálos ivet, hogy örökre azon porban maradjon, melybe őt a balsors mennyköve sújtotta. De a múzsák nem hagyták kedvenezüket; ő nem volt arra kárhoztatva, hogy köznapi lényként fussa keresztül az élet ösvényeit, ő egy magassabb pályára volt rendeltetve, hogy üstököscsillagként vonuljon keresztül az irodalom egén. Itt kezdődik élete, ez év húz határt gyermeki s férfiúi ideje közt, ezen időtől fogva kell szemmel tartanunk, ha közelebbről ismerni akarjuk. Elhagyva a kollégium zárt falait, egy egész más világ kezde előtte nyiladozni, de valamint a börtönt elhagyóval, bár levétetett lábairól a béke, úgy jár, mintha most is bilincseket hordozna, s gyenge szemei a nagy világosságot ki nem állhatják, ő sem állhatván ki a nagy világ fényét, s megszokva a szoros iskolai törvényeket, magát teljes függetlennek képzelni sem tudta, egyszersmind gondolkozni akarván életmódjáról is, S.Patakra ment, a magyar törvény hallgatására, mind ritka tá-