Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-28 / 9. szám

SZENVEDÉLYE­S RÉGÉSZET Hirtelen nyílik az előszoba ajtó. Ernő, a család egyszer fia nem lép, hanem valósággal beesik rajta. Liheg, homloka verejtékes. — Mama! Adjál dugsegélyt! Kérlek, de gyorsan — mondja csengve. — Mire édes fiam? — kérdi tőle értetlenül az anyja. — Képzeld, a bontásnál egy óriási ágyúgolyót találtak. Tudod, milyen régi? Már megállapítottam, 1593-ból való! Akkor lőhették ki a törökök, ami­kor a várat ostromolták. A barátom kétszáz forintért vette meg — meséli izgatottan. — Ennyiért nekem is ide­adja, csak még valamit kér mellé a gy­űj­temény­emből. A fal, körben, teleaggatva karddal, puskával, edénnyel. Van itt török szab­­lya, kőbalta, csontszerszám, sarló, alföldi karikásostor. Asztalon, szekrényen, még az ablak alá rejtett polcon is a fiú gyűjteménye látható. Mindig szaporítja valamivel, főleg most, hogy Veszprémben a város­­rendezés során annyi házat elbontanak. Olykor-olykor egy-egy darabhoz a ma­gángyűjtők is hozzájuthatnak, így hát Ernő minden zsebpénzét erre költi. Sőt havi „járadékának” felemeléséért már benyújtotta kérvényét a családi kassza pénztárosához. Mert nemcsak ezekre van kiadása. Régészettel foglalkozó könyveket is vásárol szép számmal. Azokat böngészi, olvassa, naphosszat. A történelmet szereti nagyon, azt helyezi mindenek elébe. Meg is van az eredménye. Az őskorral kapcsolatos tör­ténelmi vetélkedőt Veszprémben ő nyerte meg. Olyan jutalmat kapott érte, amelyre csak titokban, álmodozása köz­ben vágyott. Azt szerette volna: egy­szer, legalább csak egyszer zavartalanul nézelődhessen a múzeum raktárában. Bemehetett. Azóta rendszeres láto­gatója. Az ajtót sosem zárják be előtte, tudják róla, hogy a régészkedés a szen­vedélye. Gyűjteményének máris híre van, ám most mégsem ezáltal, hanem egy tanul­mánya révén vált ismertté, mondhat­nánk országszerte. Amikor megszerezte Savanyú Jóska tarisznyáját, akkor kezdett el jobban kutatni az utolsó bakonyi betyár élete után. Hány kilométert utazott, hány emberrel beszélt, mennyi időt fordított rá, azt nem írta fel. Csak a fontosab­bakról tesz említést. Beszélt a betyár oldalági rokonaival Veszprémben, Badacsonytomajban, összegyűjtötte a régi nótákat. Járt Savanyú Jóska ked­venc ivójában, a Pinkóci csárdában. Megtalálta a hárfás cigányok leszárma­­zottait, akik a betyárnak rendszeresen muzsikáltak. De talán az egész gyűjte­ményben az a levél a legérdekesebb írásos bizonyíték, amelyet 1907-ben savanyú Jóska halála előtt való éjjel írt. Mindezek alapján tanulmányt írt, s azt elküldte a Helikon-pályázatra. Dolgozatának nagy sikere volt. S mi­vel olyan bizonyítható tényeket is tar­talmazott, amelyek eddig a nagyközön­ség előtt ismeretlenek voltak, a szakér­tőkből szép elismerést váltott ki. Híre a Magyar Tudományos Akadémia kutatóihoz is eljutott. Hogy tanulmá­nyozhassák, elkérték tőle e ritka értékű pályázatot. A kis Nemeskéri Ernő, a veszprémi Lovasy László gimnázium tanulója fel­készült, hogy ha kell, meg is védi tanul­mányát. András Ida Az utolsó bakonyi betyár tarisznyáját Zircen találták meg Savanyú Jóska búcsúlevele, amelyről eddig nem tudtak (Karfi István felvételei) 18 ÁDÁM, ESSEX TOM — Ott a Princ! — figyelmeztették egy­mást a járókelők, ha meglátták a nyurga, jó megjelenésű fiatalembert az utcán. Akár a fővárosban, akár valamelyik vi­déki városban szerepelt, a közönség csak akkor azonosította a nevet és a személyt, amikor már színpadra lépett Ernyei Béla, a Vígszínház tagja, ő maga csak Princ­­korszaknak jelöli meg művészeti pályájá­nak ezt a szakaszát. Valóban jó szerep volt. Alkalmat adott egy fiatal színésznek, hogy egy személy fejlődését, jellem- és szemléletváltozásait, lázadozásait, végül beilleszkedését a tár­sadalomba híven ábrázolja. Egy szerep volt csupán, de a figura annyira színes és sokrétű, hogy jó alakítást csak tehet­séges színész nyújthatott. A tehetséggel nem volt semmi baj, s a tv-nézők milliós tábora Princet azonosí­totta alakítójával. Ez is az elismerésnek a jele, de egyúttal azt is jelezte, hogy a pályakezdő fiatalember egycsapásra is­mert, sőt népszerű lett. Közben szebbnél szebb feladatokat ka­pott a színháznál, olyanokat, amelynek megoldása egyébként is nagy feladatot je­lentett. A kritikák is egyre gyakrabban szóltak elismeréssel Ernyei Béláról. A kö­zönség azonban továbbra is Princnek nézte. Néhány hónapja azonban a „Princ-kor­­szak” lejárt , távolról sem azért, mert A színpadon Ruttkai Évával (Fejes Irén felvételei)

Next