Képes Újság, 1972. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1972-10-21 / 43. szám
FEKETE TOLLÚ FÉR MADÁR ! Egy bukovinai néplegenda szerint a gólya valaha ember volt, akire az Úr rábízott egy zsákot, de szigorúan meghagyta: fel ne nyissa, meg nenézze, hogy mi van benne . .. Ám a gólyaember kíváncsi volt, felnyitotta a zsákot. Vesztére. Gonosz férgek másztak elő abból — a gonoszság, rosszaság hordozói — s visszanyerve szabadságukat, szerteszéledtek a földön. Az Úr szörnyű haragra gerjedt, hosszú csőrű madárrá változtatta a bűnöst, s meghagyta: szedje össze a férgeket: lápokban, mocsárokban, tóparti nádasokban, a világ végezetéig. Bukovinában sok-sok évtizeddel ezelőtt nemcsak e legenda miatt nem szerették a parasztok a gólyát. Ellenszenves madár volt azért is, mert túl sok gyereket hozott, s az éhes szájakat nem volt mivel etetni. A szegénység, a nyomor ezen a vidéken nacionalista-sovkvista ellentétekkel is párosult: románok, lengyelek, ukránok vitatták egymástól a föld tulajdonjogát, azét a földét, amely egyiküké sem volt, csupán verejtékükkel öntözhették — az urak hasznára. Mindezt el kellett mondanunk ahhoz, hogy beleélhessük magunkat Jurij Iljenko, az egyik legtehetségesebb fiatal szovjet filmrendező „Fekete tollú fehér madár" című alkotásának légkörébe, drámai konfliktusaiba. A film a második világháború előtti évektől közel egy évtizedet ölel át. A történet középpontjában egy szegény bukovinai parasztcsalád áll, megszámlálhatatlan „isten áldásával", vagy egy tucatnyi gyerekkel. Az apa — legidősebb fiaival — búcsúkon, esküvőkön, temetéseken muzsikál, hogy előteremtse a betevő falatot. Megpróbálkozik a csempészéssel is — ébresztőórákkal a zsákjában lopódzik át éjszakánként a hegyeken, kitéve magát a határőrök golyóinak. De ez sem elég a megpróbáltatásokból: végső elkeseredésében fiait bocsátja - rabszolgaként - áruba a földesuraknak, hogy odaadhassa a pénzt - adóba, imáért - a papnak. Miként válnak az eladott fiúk — a történelmi idők szorító kényszerűségében — egymás ellenfeleivé: erről szól ez a szép, torokszorítóan megrázó filmdráma, amely méltán nyerte el a múlt évi moszkvai nemzetközi filmfesztivál nagydíját. S szól — legalább ilyen hangsúllyal - a szerelemről is. Ám nem a szép, a tiszta, a kohóién emelkedett, hanem a testi gerjedelmekkel, féltékenységgel és bosszúvággyal fertőzött szerelemről, amely összeugratja a testvéreket, s végzetes tettekre kényszeríti őket. A végletes emberi érzelmek kavargása és a zordon természet, mint a dráma színtere — a görög sorstragédiák légkörét idézi. Jurij Iljenko mindezt a filmművészet legmodernebb nyelvén és eszközeivel ábrázolja, felhasználva a szuper-szélesvászon és a sztereó-hanghatás lehetőségeit, a színek dramaturgiai hatást betöltő funkcióját és az operatőri technika káprázatos felvonultatását kitűnő színészek váltják valóra a rendező elképzeléseit: Larisza Radocsnyikova, Alekszandr Plotnyikov, Ivan Mikolajcsuk, Bogdan , Sztupka, és Mihail Iljenko játsszák a főszerepeket — megragadóan. Nehéz lenne meghatározni Iljenko alkotásának műfaját Legenda és valóság, tündérmese és véres dráma, költészet és filozófia egyszerre, ami a szemeink elé tárul és a mi befogadást kért gondolatainkba. S ugyanakkor minden kockája szinte önálló képzőművészeti alkotás, beszédes festmény, népművészeti remekmű. A „Fekete tollú fehér madár" az idei szovjet filmhét alkalmával kerül a hazai közönség elé, méltóképpen képviselve a megújhodott, s világviszonylatban is élenjáró szovjet filmművészetet. Garai Tamás A NEMZET MÚZEUMA Hazai művelődésünk egyik legelső intézményét, a Magyar Nemzeti Múzeumot Széchenyi Ferenc 1802. november 25-én alapította. A múzeum tehát idén tölti be alapításának 170., az épület pedig emelésének 125. évfordulóját. A tiszteletre méltó jubileum ünnepsége alkalmából megnyitott kiállítás a Budapesti Művészeti Hetek és a Múzeumi Hónap rendezvényeinek szerves része, ugyanakkor beletartozik Pest, Buda és Óbuda egyesítésének centenáriumi ünnepségsorozatába is. A Magyar Nemzeti Múzeum fennállása óta elöl járt a haladásért, a nemzeti művelődésért folytatott harcban. Sorsa és története immár szétválaszthatatlanul összeforrott azzal a küzdelemmel, amelyet népünk vívott az ország függetlenségéért, a szabadságért, nemzeti kultúránk fejlődéséért. Széchenyi hazafias cselekedete nem a véletlen műve volt. Terve a Bessenyei által kezdeményezett, majd a Kazinczy vezetésével kiteljesedett művelődési forradalom hatására született meg. A gondolat már 1786- ban megérlelődött benne, és ettől az időponttól kezdve könyvvásárlásait a Bibliotheca Regnicolaris Hungarica címszó alatt vezette be a családi iktatókönyvbe. 1802-ben, amikor is Széchenyi az uralkodótól engedélyt kért az alapításra, a gyűjtemény értéke már 160 000 forintot tett ki, amely abban az időben igen nagy összegnek számított. Az alapítás hírét nagy örömmel fogadta mindenki. A varsói, a brünni, a jénai és a göttingai tudós társaságok, sőt a bécsi Szépművészeti Akadémia is tagjai sorába választották Széchenyit. Ferenc császár azonban csak sokkal később tüntette ki az aranygyapjas renddel a nagy hazafit A múzeum Pálos-kolostorbeli megnyitását nem is a császárnak, hanem József nádor közreműködésének köszönheti. „Chisque fundamenta erigendi Musaei Nationalis zero laudabili posuerit.” Az alapítást követő első országgyűlés 24. törvénycikkelye ezekkel a szavakkal hivatalosan is birtokába vette az új intézményt. Megszületett tehát a kontinens első nemzeti múzeuma. Büszkén tekintett reá a kor, s azóta is nemzedékről nemzedékre száll ez a büszkeség. Az alapítást követően sok nehézség gátolta a múzeum végleges kivitelezését. Hild József elkészítette a terveket és Grassalkovich Antal a Hatvani utca és a Kolbacher utca között elterülő nagy telket ajándékozta a múzeum számára. Később ki- Kossuth Lajos díszmenete 1848-ban a múzeum előtt Fiatalok múzeumi látogatása