Képes Újság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-13 / 2. szám
A TÁNCDALÉNEKES - ÖNMAGÁRÓL Szécsi Pál ma már az egyik legnépszerűbb táncdalénekesünk. Az egykori mezőtúri trombitás nagy utat tett meg, amíg eljutott a nemzetközi hírnévig. — Ritkán nyilatkozom újságíróknak. Ne értsen félre, szívesen elmondom a véleményemet, csak nem keresnek meg. Jelentkezni pedig nem illik. Nos, az előbb arra kért, meséljem el, hogyan jutottam a csúcsra. Dehát én nem vagyok a legmagasabb ponton. Lehet, hogy nem is leszek ott. Az isten tudja mért, de sokszor félek. Félek, hogy vége ennek az egésznek. Reggelenként, amikor felébredek, remegve nézek körül: rendben van-e minden? Ha külföldön énekelek, rohanok haza, rohanok a színpadra, hogy megnyugtassam magam: nem felejtett el a közönség! —• Már gyermekkoromban vonzódtam a zenéhez. Egészen fiatalon egy mezőtúri tánczenekarban trombitáltam. Itt némi önbizalmat szereztem, és leküzdöttem a pályakezdés lámpalázát. Most persze azt hiszi, hogy a „nagy felfedezéssel” folytatom. Nem, ezután még sokáig nem történt semmi. Azaz, idegenvezető lettem. Lengyelországban éltem három évig. Még ma is találkozom néha olyan turistákkal, akik a csoportomban voltak. — Egy napon valaki a fülembe súgta: idehallgass, öcsi, elég jó hangod van, nem hasonlítsz a notredami toronyőrre, indulj el a salgótarjáni amatőr fesztiválon! Szót fogadtam, és megnyertem a versenyt. Aztán már ment minden, mint a karikacsapás. Majláth Júlia tanított énekelni, és Bánki László volt az, akinek kezdetben sokat köszönhettem. Mert nincs annál fontosabb, hogy bízzanak egy fiatalban. Persze az életben nagy jelentősége van a szerencsének is. Én például a II. Táncdalfesztiválon a „Csak egy tánc volt” című számot kaptam. A többit már ismeri. Azóta „benne voltam” néhány slágerben. És közben igyekeztem kitalálni egy figurát. Nem tánclépésre gondolok, hanem karakterre. Megpróbáltam a szépfiúság helyett a mai, modern képzett, romantikus fiatalt „hozni”. Ha nem ismeri föl bennem ezt a típust, hát úton vagyok feléje, esküszöm. — Bizonyára érdekli az is, hogy a gyorsan pergő évek alatt küzdöttem-e egyáltalán. Nos, nekem sem volt sima az utam. Elvégeztem a rádió stúdiót, időnként bosszankodtam néhány igazságtalanság miatt, és bevallom, nélkülöztem is. De mindez nem vette el a kedvemet, csak megedzett és ambicionált. Egyébként még ma is járok hangképzésre és mozgástechnikai órákra, ez természetes.• De tudja, milyen nehéz érvényesülni? Nincs impresszárió, aki segít, mindent magam intézek, a számok kiválasztásától a fotókig, valóságos reklámfőnök vagyok. De ne higgye, hogy értek hozzá. És nem is ildomos propagálni magam. Mért nem foglalkoznak többet a táncdalénekesek problémáival? Valahogy mostohagyerekek vagyunk. Sokan lekezelnek bennünket. Éppen nézegettem a Ki kicsoda legutóbbi kiadását, hát a műfaj hazai képviselői nemigen szerepelnek benne. — Mi mindent elkövetünk, hogy kellemes perceket szerezzünk a közönségnek, hisz bennünket is a siker éltet. Én például havonta tízezer kilométert utazom, többet vezetek, mint egy taxisofőr. És ezt nemcsak a pénzért teszem. Persze gyakrabban fellépnék a fővárosi közönség előtt, de mondja meg, hol? Pesten kevés a nívós szórakozóhely, a nívós műsor. És én egyre igényesebb vagyok. Már nem járok haknizni zongorakísérettel, csak zenekarral. A Kék Csillag Együttessel jól megértjük egymást, velük készül majd a harmadik nagylemezem is. Talán már az én versszövegemmel. Mert írok is. Furcsa, de akadnak gondolataim. Ha majd befejezem, talán profiként űzhetem azt, ami ma még csak a hobbym. — Lehet, hogy nemsokára tévéfilm főszerepet is kapok Zalatnay Lacyval. Még csak annyit: szűrje meg, amit mondtam, nem akarok kellemetlenséget. Különben ... írjon meg mindent, felesleges ettől is félnem ... Hámori Tibor CSAK AZÉRT, MERT Krióta György igazgató. Még nem döntöttek öt évvel ezelőtt létesült Kunszentmiklóson a TEMAFORG, a Textilhulladék és Fonalosztályozó Vállalat üzeme, de azóta is tovább bővül: hamarosan új üzemrészt avatnak, és elindul majd a futószalag. A „rongygyárban” új munkáskezekre lesz szükség. El is készítették a munkásfelvételt hirdető plakátot, de nem tették ki a kapura. A vállalat vezetői ugyanis nem tudják, mitévők legyenek: ha a plakát a fiókban marad, nem biztos, hogy lesz elegendő munkaerő, amikorra kellene, ha viszont kikerül a kapura. olyanok is jelentkeznek majd, akiket nem akarnak felvenni ... — Cigányok vagyunk, azért idegenkednek tőlünk. Pedig mi is itthon szeretnénk dolgozni, hogy ne kelljen naponta négy órát utazással eltölteni, ha Budapesten vállalunk munkát. — mondja Sztojka János, a mellőzés miatt visszafojtott keserűséggel. Megtermett, izmos férfi, jó szövetből készült nadrág, gyapjú pulóver van rajta. Nemrég mázolták a fehér konyhabútort, a szobai bútorok fényesek, egy ujjnyom sem látszik rajtuk. Sehol sem örülnek az olyan munkásnak, aki jóformán meg nem melegszik új helyén, és máris tovább áll, ha jobb keresetre van kilátása — jegyzem meg. — A pénzt mindenki szereti, nemcsak mi. Az áporkai Egyetértés Tsz-ben kilenc hónap alatt majdnem száznegyvenezer forintot kerestem.. — válaszolja Sztojka János. Kilencen jártunk oda dolgozni. Mindennap autóval hoztak, vittek bennünket. Én voltam a brigádvezető. Aratás idején, ha kellett, a nap mind a huszonnégy óráján át dolgoztunk. Karácsony előtt is szedtük még a kukoricát, amit a gép elhagyott. A tsz-tagok már nem jöttek ki a mezőre, mert hideg volt. Most viszont egészen április végéig nincs munka Áporkán, de a téli hóna-