Képes Újság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-13 / 2. szám
A TÁNCDALÉNEKES ÖNMAGÁRÓL Szécsi Pál ma már az egyik legnépszerűbb táncdalénekesünk. Az egykori mezőtúri trombitás nagy utat tett meg, amíg eljutott a nemzetközi hírnévig. — Ritkán nyilatkozom újságíróknak. Ne értsen félre, szívesen elmondom a véleményemet, csak nem keresnek meg. Jelentkezni pedig nem illik. Nos, az előbb arra kért, meséljem el, hogyan jutottam a csúcsra. Dehát én nem vagyok a legmagasabb ponton. Lehet, hogy nem is leszek ott. Az isten tudja mért, de sokszor félek. Félek, hogy vége ennek az egésznek. Reggelenként, amikor felébredek, remegve nézek körül: rendben van-e minden? Ha külföldön énekelek, rohanok haza, rohanok a színpadra, hogy megnyugtassam magam: nem felejtett el a közönség!• Már gyermekkoromban vonzódtam a zenéhez. Egészen fiatalon egy mezőtúri tánczenekarban trombitáltam. Itt némi önbizalmat szereztem, és leküzdöttem a pályakezdés lámpalázát. Most persze azt hiszi, hogy a „nagy felfedezéssel” folytatom. Nem, ezután még sokáig nem történt semmi. Azaz, idegenvezető lettem. Lengyelországban éltem három évig. Még ma is találkozom néha olyan turistákkal, akik a csoportomban voltak. — Egy napon valaki a fülembe súgta: idehallgass, öcsi, elég jó hangod van, nem hasonlítsz a notredami toronyőrre, indulj el a salgótarjáni amatőr fesztiválon! Szót fogadtam, és megnyertem a versenyt. Aztán már ment minden, mint a karikacsapás. Majláth Júlia tanított énekelni, és Bánki László volt az, akinek kezdetben sokat köszönhettem. Mert nincs annál fontosabb, hogy bízzanak egy fiatalban. — Persze az életben nagy jelentősége van a szerencsének is. Én például a II. Táncdalfesztiválon a „Csak egy tánc volt” című számot kaptam. A többit már ismeri. Azóta „benne voltam” néhány slágerben. És közben igyekeztem kitalálni egy figurát. Nem tánclépésre gondolok, hanem karakterre. Megpróbáltam a szépfiúság helyett a mai, modern képzett, romantikus fiatalt „hozni”. Ha nem ismeri föl bennem ezt a típust, hát úton vagyok feléje, esküszöm. — Bizonyára érdekli az is, hogy a gyorsan pergő évek alatt küzdöttem-e egyáltalán. Nos, nekem sem volt sima az utam. Elvégeztem a rádió-stúdiót, időnként bosszankodtam néhány igazságtalanság miatt, és bevallom, nélkülöztem is. De mindez nem vette el a kedvemet, csak megedzett és ambicionált. Egyébként még ma is járok hangképzésre és mozgástechnikai órákra, ez természetes.• De tudja, milyen nehéz érvényesülni? Nincs impreszszárió, aki segít, mindent magam intézek, a számok kiválasztásától a fotókig, valóságos reklámfőnök vagyok. De ne higgye, hogy értek hozzá. És nem is ildomos propagálni magam. Mért nem foglalkoznak többet a táncdalénekesek problémáival? Valahogy mostohagyerekek vagyunk. Sokan lekezelnek bennünket. Éppen nézegettem a Ki kicsoda legutóbbi kiadását, hát a műfaj hazai képviselői nemigen szerepelnek benne. — Mi mindent elkövetünk, hogy kellemes perceket szerezzünk a közönségnek, hisz bennünket is a siker éltet. Én például havonta tízezer kilométert utazom, többet vezetek, mint egy taxisofőr. És ezt nemcsak a pénzért teszem. Persze gyakrabban fellépnék a fővárosi közönség előtt, de mondja meg, hol? Pesten kevés a nívós szórakozóhely, a nívós műsor. És én egyre igényesebb vagyok. Már nem járok haknizni zongorakísérettel, csak zenekarral. A Kék Csillag Együttessel jól megértjük egymást, velük készül majd a harmadik nagylemezem is. Talán már az én versszövegemmel. Mert írok is. Furcsa, de akadnak gondolataim. Ha majd befejezem, talán profiként űzhetem azt, ami ma még csak a hobbym. — Lehet, hogy nemsokára tévéfilm főszerepet is kapok Zalatnay Lacyval. Még csak annyit: szűrje meg, amit mondtam, nem akarok kellemetlenséget. Különben ... írjon meg mindent, felesleges ettől is félnem ... Hámori Tibor CSAK AZÉRT, MERT Két évvel ezelőtt létesült Kunszentmiklóson a TEMAFORG, a Textilhulladék és Fonalosztályozó Vállalat üzeme, de azóta is tovább bővül: hamarosan új üzemrészt avatnak, és elindul majd a futószalag. A „rongygyárban” új munkáskezekre lesz szükség. El is készítették a munkásfelvételt hirdető plakátot, de nem tették ki a kapura. A vállalat vezetői ugyanis nem tudják, mitévők legyenek, ha a plakát a fiókban marad, nem biztos, hogy lesz elegendő munkaerő, amikorra kellene, ha viszont kikerül a kapura, olyanok is jelentkeznek majd, akiket nem akarnak felvenni ... — Cigányok vagyunk, azért idegenkednek tőlünk. Pedig mi is itthon szeretnénk dolgozni, hogy ne kelljen naponta négy órát utazással eltölteni, ha Budapesten vállalunk munkát, — mondja Sztojka János, a mellőzés miatt visszafojtott keserűséggel. Megtermett, izmos férfi, jó szövetből készült nadrág, gyapjú pulóver van rajta. Nemrég mázolták a fehér konyhabútort, a szobai bútorok fényesek, egy ujjnyom sem látszik rajtuk. Sehol sem örülnek az olyan munkásnak, aki jóformán meg nem melegszik új helyén, és máris tovább áll, ha jobb keresetre van kilátása — jegyzem meg. — A pénzt mindenki szereti, nemcsak mi. Az áporkai Egyetértés Tsz-ben kilenc hónap alatt majdnem száznegyvenezer forintot kerestem.. — válaszolja Sztojka János. Kilencen jártunk oda dolgozni. Mindennap autóval hoztak, vittek bennünket. Én voltam a brigádvezető. Aratás idején, ha kellett, a nap mind a huszonnégy óráján át dolgoztunk. Karácsony előtt is szedtük meg a kukoricát, amit a gép elhagyott. A tsz-tagok már nem jöttek ki a mezőre, mert hideg volt. Most viszont egészen április végéig nincs munka Áporkán, de a téli hónap Kóta György igazgató. Még nem döntöttek